Ha a dolgok nincsenek a helyükön, ha az ember lényének egy-egy szerves részéről a világ forgatagában megfeledkeznek, elindul a keresgélés az elveszett kincs után. Az emberek mint kapkodó, hemzsegő, felbolydult méhkas zavarodik fel, és mint keresgélő méhek hagyják el a kaptárt egy új, jobb életet keresve, illúzióktól csalogatva, csalódásoktól és kielégületlenségtől űzetve.
Ha nincsenek megfelelő vezérek, akik a nemzet felett úgy uralkodnak, hogy annak mint hangszernek minden húrját: szellemi, lelki és testi valóját is megpengessék, a nép előbb-utóbb vagy fellázad, hogy jogos követeléseit kielégítse, vagy szétszéled a hiánytól megcsorbult életét hátrahagyva, egy jobb világot remélve, keresve magának… de ez csak csalóka remény maradhat, mert éppen, amit keres, a valahová igazán és teljesen tartozás biztonságos és nyugodt érzésének lehetőségét hagyja hátra.
A filmbéli ősi eredetű kultúra hasonló helyzetben találja magát, mint a mi Európánk, szorosabban pedig Magyarországunk manapság. A méhkas felbolydult, minden nép összekeveredik, senki sem találja a helyét. És lassan, küzdelmekkel telve utat tör magának a felismerés, felbuggyan a mélyből az igaz forrás: az emberi életnek szüksége van valami többre. Többre, mint amit ez a makacs materializmus kínál. Érzik az emberek, hogy valamely húr mintha nem zengne elég szépen. Hát azt a húrt kell megtalálni, és újrahangolni! Valahogy úgy, ahogy Paikea teszi A bálnalovasban. Lelket és reményt öntve az emberekbe, megadva nekik azt, amire emberi létünktől fogva mindannyiunknak szüksége van: kultúrára, szakralitásra, szépségre, istenhitre, megélt szertartásokra… Egyszóval az élet piramisának talapzatára fel kell tenni a csúcsot is, hogy befejezett legyen a forma és értelmét nyerje mindaz, amit alatta kiépítettünk.
Ezért kellenek tehát a jó vezérek. És részünkről pedig elengedhetetlen a felismerésük, kiemelésük, elismerésük, támogatásuk, segítésük. Sokszor azonban a környezet az ilyen csillagok felemelkedését először sokkal könnyebben és szívesebben gátolja, akadályozza, hitetlenséggel fogadja. Olyan ez, mint amikor a magban lapuló, lappangó, de annál nagyobb, megtartóztathatatlanabb életerőnek, kibontakozni akarásnak kell megtörnie a kemény magházat, amely tulajdonképpen csak saját korábbi beburkolózó, felkészülő állapotának védfala volt. Saját magába vetett hitetlenségét tükrözi vissza a zordnak és olykor leküzdhetetlennek tűnő magház, amely a filmben a környezet merevségeként jelenik meg Paikea, a halálmegvető bátorsággal küzdő lány előtt.
Ez a film, mondhatjuk ezt is, Szent Johanna (közismertebb nevén Jean d’Arc) élettörténetének egzotikus kultúrájú, új-zélandi átirata. Egy lány küzdelmei saját népének, kultúrájának felvirágoztatásáért, küzdelmeken, csalódásokon és visszautasításokon át mutatják be, a megrendíthetetlen hit hogy képes győzedelmeskedni minden felett, ami korábban legyőzhetetlennek tűnt.
Paikea élete, ahogy Szent Johannáé sem, nem egy „leányálom”. Amikor épp úgy tűnik, kedvező fordulatot vennének az események, újabb, és talán még mélyebb hullámvölgybe érkezik sorsa. De ami mindkettejükben közös, és ami példamutatásuk lényegét adja, hogy minden viszontagság és látszólagos lehetetlenség ellenére nem adják fel az igazságért való küzdelmet, és szentül hisznek a győzelemben.
Így kell hinnünk nekünk is abban, hogy e keresztény Európa, és e csodálatos Magyarország újra kivirágzik, ahogy Paikea, A bálnalovas főszereplője mondja:
„Nem vagyok próféta, de tudom, hogy az embereink kitartóan haladnak majd előre, mindannyian együtt, teljes erőnkkel.”