BKK. Buszon. Csütörtök délután. Nyugodtan, néma, szürke hétköznapiságban zötykölődnek az utasok. Ki okostelefonját bújja, ki magyar szokás szerint könyvbe mélyed, ki csak a napi teendőit veszi sorra, vagy épp a közelmúlt eseményeit éli újra képzeletében, tekintetét vissza-visszarántva az ablak mögött tovasuhanó utcai jelenetekről.
Egyszer csak egy dobhártyaszaggató, artikulálatlan üvöltés töri meg a csendet: „AJTÓÓÓ!” – ordítja egy kerekesszékes öregúr. Ruhái és kinézete szegény sorsról tanúskodnak, a lábára terített pokróc alól csak egy láb lóg ki, ő maga a sofőr felé néz, és várja a segítséget.
Egy mellette álló középkorú ember az ijedtségtől egyből nekilát a kioktatásának: „A gombot kell nyomni, uram! Nem érti?! Ott a gomb, azt kell nyomni! Azért van! Nem kiabálni, mint a fába szorul féreg!” A kerekesszékes öregúr szemmel láthatóan nagyothalló is, vagy csak egyáltalán nem érdekli az okítás, most már csendben, rendületlenül várja a vezetőt.
A sofőr szinte észrevétlen, egy szó nélkül jön intézkedni: gyors mozdulatokkal kiemeli a rámpát, hogy az úr biztonsággal le tudjon gurulni. Közben, békés félmosoly ül arcán, ami ebben a helyzetben elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan nyugodtságról ad számot. Így válaszol mosolyogva a perlekedő úrnak: „Mindig így csinálja.”
„Ja, akkor odafent van baj.” – szól a rosszmájú visszacsapás, és tovább folytatódik az időközben okafogyottá vált, immár egyszemélyes bosszankodás.
A sofőr, miután nyugodt, de igyekező léptekkel visszaszáll a buszvezetőfülkébe, szájához emeli a mikrofont, és a még mindig pörlekedő úr zsörtölődésére válaszként mondja be: „A szeretet a legfontosabb.” Érezni lehet, hogy mosolyra áll a szája, és valóban érzi is, amit mond. „Ő sem volt mindig ilyen.”- teszi még hozzá, amire már a méltatlankodó utas – mivel mást nem tehetett – mondanivalóját egy megértő hangnemmel kiejtett „Igaz, persze!”-vel és egyetértő, lekerekítő nevetéssel befejezi.
„A szeretet a legfontosabb!” Micsoda mondat! Micsoda tett! Amikor mindenki éppen morajlani kezdene, ki ezen, ki azon, akkor, abban a pillanatban, egyetlen jól sikerült mondattal megálljt parancsolni a lehúzó örvénynek. Nem belefolyni a vitába, a céltalan dagonyázásba, az egymás hibáztatásába! Hanem egy felülemelkedett szemponttal, igazán őszintén mosolyogva ennyit bemondani a kialakult fennforgás jóra fordítása érdekében: „A szeretet a legfontosabb!” Mi lehet ennél üdébb, mint amikor valaki így él? Ilyen könnyedén, ilyen szépen, és ilyen jól tud megválaszolni egy, az életben felmerülő, kibogozhatatlannak tűnő, végtelenül bonyolult helyzetet. És ráadásul ilyen eleganciával, minden gúny és megvetés nélkül. Hitelesen, azonosulva azzal, amit mond. Nem a probléma síkján maradva méricskélni, ki mit tett, kinek mi a hibája, hanem levetni e rabság béklyóit, és igazán szabadon az adódó pillanatot egyetlen jól megválasztott mondattal a legmagasabbal összekötni… „A szeretet a legfontosabb.”