"A lázadás rongyszőnyegét is kirántották a talpunk alól"

 

 - Közel a Lajtához, a Mosoni-Dunához, szüleimmel, nagyszüleimmel egy kertes családi házban laktunk. Szomszédunkban kertészet volt, konyhaablakunkból télen őzeket, nyulakat lehetett látni, kertünkbe télen olykor a fácánok is bejöttek. Persze, amint az illik, csapdát is állítottam nekik, de szerencséjükre nem sikerült lépre csalnom őket. Rovargyűjteményem volt, sokat jártam horgászni. Akkoriban még rengeteg hal lubickolt a vizekben. A Lajtában gyönyörű domolykókat lehetett fogni, szöcskével, cserebogárral vadásztam rájuk. Nagyon szép, szinte idillikusnak mondható gyerekkor részese lehettem. Indiánosdit játszottunk, íjunk és fejdíszünk volt. Az enyémben fácántollak lobogtak. Egyik szomszédunk vadászni járt, tőle időnként kaptunk egy-egy fácánt, sőt vadnyulat is. Az előbbiekből leves lett, az utóbbiakból vadas. Nyáron a csalitosban kóboroltam, zöldhátú gyíkokat fogtam és hazavittem őket a kertünkbe, ott napoztak egy farakás körül. A konyhaablakunk alatti Kaszás-közben látástól vakulásig rúgtuk a bőrt, télen pedig egyszer még hokipályánk is lett. Hóval körülkerítettünk egy pályányi részt, én pedig egy gumicsövön kivezettem tőlünk a vizet. Akkor még olcsó volt a víz… (nevet)

 

 

 - A Bartók Béla Zenei Általános Iskolába jártam, zongoránk is volt, de mivel édesapám „csak” értelmiségi múzeumigazgatóként tevékenykedett (halála előtt kevéssel a várostól díszpolgári címet kapott), és banki alkalmazottként édesanyám fizetése se verdeste az eget (miközben a „munkásosztály a paradicsomba ment”), ezt az általam nagyon is kedvelt zongorát egyik évben, mikor anyagilag mélypontra jutottunk, sajnos el kellet adnunk, így épp csak kezdődő zenei pályafutásom hamar, mondhatni már a kezdetek kezdetén hamvába holt. Gimnáziumi éveim a helyi Kossuth Lajos gimnáziumban teltek. Iskola után (sőt néha lyukas órákon is) egyszerre a gimiklubba mentünk, vettünk egy kiló kenyeret, azt ettük és asztali fociztunk, közben meg dübörgött egyik akkori barátom nagy kedvence: a Slade. Kamarakórusban énekeltem, tenor voltam. Csak zárójelben: ezt később az Auróránál kamatoztattam is, stúdiózáskor ugyanis gyakorta vokáloztam, sőt olyan dalunk is van, amit Vigivel ketten éneklünk. De megtörtént ez (mármint a közös éneklés) élőben is párszor, és nem csak hazai pályán (Móvár, Tatabánya, Budapest, Sziget), hanem még a németeknél is énekeltünk egy koncerten együtt. Idehaza a Robin Hood-ot, a németeknél az Olyan éjszaka című dalunkat. 

 

 

 - Olyan művész- vagy underground zenéket hallgattam, mint például JethroTull, Cream, Taste, Yes, Pink Floyd, King Crimson, Genesis, Lou Reed, David Bowie, Roxy Music, Frank Zappa, Emerson, Lake and Palmer. Tesla magnóm volt, ami – igaz, régóta használaton kívül, de – a sok szalaggal együtt máig meg is van. Szabó Jóska barátommal Pestről hozattuk a nagylemezeket. Levélben megkértük a listát, egy LP negyven forint volt, és egyszer ő kapta meg szalagon a megrendelt lemezeket, máskor meg én, a fizetnivalót megfeleztük, a felvételeket pedig átmásoltuk egymásnak. Egymás melletti házban laktunk a fő útnak számító Lenin úton, mindkettőnknek olyan házilag készített hangfala volt, ami egy hosszú vezetékhez csatlakoztatva a kerti munka közben megfelelő hangerővel szórakoztatta a környéket…

 

 

 - Ezeket a progresszív zenéket később már egyre ritkábban, nem állandó jelleggel hallgattam, de tény, ami tény: ezek voltak és maradtak máig a kedvenceim, bár közben ugyanúgy szerettem például a Ramonest is. Egy időben rengeteg punk zenét hallgattam, persze a Motörhead és a Metallica is kedvenc volt, kedvenc maradt. Őszintén szólva egyedül a „hörgős” metal vonallal nem tudtam igazából megbarátkozni soha. Bárki megkövezhet érte, de én azt szeretem, ha egy dalban dominál a dallam és az ének, persze itt nem a csöpögős, nyálas, hamis és ezáltal hazug „rádióbarát” műanyagokra gondolok, hanem például Bowie szintű, színvonalú produkciókra. Mi volt mindebben, akár a „nemzeti rockot” is idesorolva a közös? A kulcsszó a lázadás és az underground. Igen, lehet, hogy sokaknak fura, de a szemkilövős időszak alatt a nemzeti rockot is ide, az undergroundhoz lehetett sorolni, legalább is én így gondolom, így éltem meg. Mára már persze változott ez is, „a forradalom felfalja gyermekeit”, de mondhatnám úgy is, idővel sok minden kommerszbe megy át, mindenhova behatol, mindent magával ránt a mélybe, mindent leront, lealacsonyít a pénz.

 

 

 - A gimnázium első éveiben kezdtem el verseket írni. Verseim kezdetben a Kisalföld című megyei lap szombati számaiban jelentek meg. Egyébként a középiskolában, mivel csak halott költők műveit tanultuk, elemeztük, és nem láttunk egyetlen élő költőt se soha (rendhagyó irodalmi óra elvétve se volt), mutatóba se, ezért már-már azt hittük, azt hihettük, hogy lehetett egyszer valamikor valami olyasmi, hogy költészet, de ezek az emberek, akik ezt képviselték , annak rendje és módja szerint már mindannyian szépen-sorban meg is haltak, tehát „hol volt, hol nem volt”, mint a mesében: a költészet szép, ámbár halott dolog. Erről szól „A középiskolában” című akkoriban írt, szintén a Kisalföldben megjelent versem. 

Kezdetek óta a művészet érdekelt, festmények, grafikák, objektek születtek, idővel ezekből a csoportos kiállítások mellett több önálló kiállításom is volt. Közben fotóztam is, pályázatokra adtam be képeket, némelyik szintén kiállítási anyag lett. Sőt, elárulom azt is, hogy majdnem egy zenekart is alapítottunk barátommal, Narancsik Vincével, aki gitározott, és egy másik haverunkkal, aki pedig dobolt. Egy kéglinek nevezett kis házban, Vincééknél zajongtunk, és egyszer elhatároztuk, hogy csinálunk egy teljes számot. Emlékszem, egy Mambó magnó és egy szál mikrofon segítségével rögzítettük a szerzeményünket. Én énekeltem rá egy általam kiötlött halandzsa-angol dalt. Volt egy diszkó Mosonban, bevittük oda ezt a nótát azzal, hogy a Szabad Európából vettük fel. Kitaláltunk valami együttes nevet, már nem tudom, hogy micsodát, és a diszkós srác feltette a fülhallgatót, hogy belehallgasson. Ja, jó ez gyerekek, mondta, és egyszer csak nyomta is, a fiatalok meg elkezdtek rá táncolni. Mi meg kirohantunk a wc-be és halálra röhögtük magunkat! Ha jól emlékszem valami ilyesmit énekeltem, hogy: „Ving vacsu / going vacsu / ajlavjú fájer / ving vacsu / going vacsu / kicsinyu szájer!” Ez volt a refrén. Persze akkor kevesen beszéltek angolul. Az iskolában orosz nyelv volt a kötelező. Vincénél talán még megvan valahol a ma már kincset érő szalag. (nevet) Visszatérve a versírásra, otthon dugni kellett anyám elől a verseket, mert mindig azt mondta, hogy ezekből nem lehet megélni. Nem akartam a szívét szomorítani, hogy ilyen „hülyeségekre” pazarlom az időmet, de ez érdekelt.

 

 

 - Kacskaringós út vezetett odáig. Voltam baromfitelepen baromfigondozó (szüleim akkor azt szerették volna, hogy a helybeli Mezőgazdasági Akadémiára felvételizzek), később a szintén helybeli Földhivatalban figuráns, majd a Lajta Hansági Vízgazdálkodási Vállalatnál segédraktáros is. Édesapám a mosonmagyaróvári múzeum igazgatója és régésze volt, az ő segítségével kerültem Győrbe, az ottani múzeumba, s hamarosan elvégeztem Pesten egy tanfolyamot, amelyre komoly felvételi vizsgát kellett letenni, s amely a sikeres záróvizsga után szakmát adott, így lettem segéd-restaurátor a győri Xantus János Múzeumban. Viszont nem akartam a restaurátori pályán túlképezni magam, mert én akkoriban úgy gondoltam, hogy amíg csak ez a minimum képzettségem van, nem követelhetnek tőlem sokat.(nevet) Ez olyan kivonulás-szerű történet volt részemről az akkori társadalomból. Így nem lettem annyira (sőt szinte semennyire) a gépezet része, nem kellett beállnom a sorba. „Kis pénz, kis foci…”, de legalább nem is cseszegethettek… Ebből a kívülállásból adódóan ki is sajátítottam magamnak a múzeumban az „udvari bolond” szerepet, így elnézték, hogy miket mondok. És persze mondtam is. Például: kaptam a feleségemtől egy nyakláncot, egy kis ezüstkereszt volt rajta. A múzeum akkori igazgatója, aki kántortanítóból lett pártemberként volt igazgató, észrevette a nyakamban, és azt mondta, hogy „kisfiam, ezt azonnal leveszed, itt nem ez az ideológia”! Mindez kint a kapualjban történt, felnéztem a templomra, és azt mondtam neki: „Lajos bácsi, majd, ha onnan is leveteti a keresztet, akkor én is leveszem, de addig nem.” És persze nem is vettem le. Akkoriban már sorra jelentek meg költeményeim a régi Mozgó Világban is, ami akkor nagyon nagy dolognak számított. 1984-ben megjelent az első verseskötetem, a Kallódó bábuk. Költőnek lenni nem kis rangot jelentett, az akkori elvtársak félelmükben igencsak tisztelték és értékelték az irodalmat, az irodalmárokat.  Nem úgy manapság… Mostanra úgy tűnik, a lázadás rongyszőnyegét is kirántották a talpunk alól. Egyre súlytalanabbak a szavak. Ahogy a költészetnek, úgy a rockzenének sincs igazi fóruma, tere. Az utóbbi írmagját is kiirtotta a „demokratúra” a rádióból, nagyságrendekkel kevesebben járnak koncertekre, stb. 

 

 

 

 - A már említett első kötet, a Magvetőnél 1984-ben megjelent Kallódó bábuk után (amiről rögtön megjelenése után az akkori Szabad Európa Rádióban Határ Győző beszélt) 1990-ben jött az Önarckép varjúval, s kisebb kihagyás után 2010-ben jelent meg az Évkör a halak jegyében, majd 2013-ban a Képírás – Kétszázötvenkét haiku, rá egy évre pedig a 197 szonettet, plusz 3 szonettkoszorút tartalmazó Körfolyosó. A három legutóbbit a kiadóknál még be lehet szerezni, az első kettőt viszont már csak antikváriumban, talán. Több kötetnyi rendezésre (szerkesztésre) és kiadásra váró versem van, s folyamatosan születnek az újak. Persze mindeközben a dalszövegírás se szünetel, sőt… 

 

 

 - Igen. Írom az írnivalót. A formátum változó. Valóban, olykor elcsábulok és közszemlére teszek a Facebookon néhány írást, de aztán ezeket (a kivétel erősíti a szabályt) többnyire gyorsan le is törlöm, mivel idővel elvileg ezek mindegyike kötetben (kötetekben) lesz olvasható, sőt előtte folyóiratokban is szándékozom publikálni őket, s így nem lenne szerencsés, ha idő előtt „lelepleződnének”. Néha, ha annyira olyanom van, elvétve, nagyritkán egy-egy dalszöveget is felteszek, de azt (azokat) valóban épp csak egy szemvillanásnyi időre. Jelenleg újabb szonetteken dolgozom, ráadásul – mint ahogy már a Körfolyosó kötetben – kizárólag ismét csak nyolc szótagszámú sorokat írok. Ebben a kötöttségben az izgatott, amikor erre először rátaláltam, hogy egy ilyen minimál eszköztárral mit lehet kezdeni, mit lehet létrehozni, teremteni. A korlátok közötti szabadság. Erre voltam kíváncsi, ez foglalkoztatott. Ezt a nyolc szótagszámos verselést egyébként hangsúlyos magyaros verselésnek is mondják. Nagyon sok ilyen kötet utáni szonett született megint, terjedelem tekintetében több is talán a mostani, mint az ezt megelőző, kötetbe rendezett anyag. Lassan ideje lenne összerendezni ezeket is. Persze rengeteg más szövetű verset is írtam és írok jelenleg is. Például 12 soros prózavers-szerűségeket. Az igazság az, hogy szinte már magam se tudom, hogy hány kötetre való írás gyülemlett össze a sok év alatt. Persze Viginél is van kb. öt-hat lemezre való anyag, és ez a legutóbbi idők termése csak. (nevet)

 

 

 - Leszámítva a Dorottya-díjat, igazándiból ezek ösztöndíjak. 1986-ban megkaptam a Radnóti-ösztöndíjat, ezt itt helyben, Győrben. Majd 1989-ben a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Utóbbit egy kötettervvel kellett megpályázni, és a Minisztériumban adták át. A kötet-terv szinte a kész kötetet jelentette, az ösztöndíj pedig egy évre szólt, de azért havi lebontásban nem volt túl nagy összeg, így végül is akkori munkahelyemen, a Xantus János Múzeumban „csak” fél év fizetetlen szabadságot kértem, amit kisebb huzavona után meg is kaptam.

Az 1993-as Dorottya-díj viszont egy érdekes történet. A módszerváltás környékén („Mások lettek a módszerek”) különféle objekteket csináltam, és ezekre a kaposvári Groteszk 2 biennálén díjat is kaptam. Erről az anyagról egy akkori győri kiállítás alkalmával videó is készült. Az egyik objekt egy kitömött zsákból készített embernagyságú disznó volt, aminek spotlámpa volt a szeme, és gumikesztyűk voltak a kitárt kezei végén, a szájából pedig kijött egy függönyanyaggal betekert zsinór, ami a bolyhos belet idézte, szóval elég rusztikus látványnak tűnt. Rózsaszín volt az egész, és nem akarok politizálni, de muszáj lesz egy pillanatra… (nevet) Akkoriban voltak a reformkommunistáknak mondott valakik és a színük a rózsaszín … Úgyhogy ez egy rózsaszín disznó lett, „aki” a fejünk felett repked, és bukórepülésben szemléli a terepet. (nevet) Na, ilyenekkel múlattam az időt akkoriban. Erre kaptam a Dorottya-díjat. A mai napig megvan a nagy rézplakett, jó lenne levélnehezéknek is.

 

 

 

 - Működött Győrben egy csónakház, itt hirdettek meg egy VHK koncertet, arra mentünk el a feleségemmel. Ne kérdezd, hogy ez mikor volt, még az Auróra nagyon kezdeti időszakában. Vigiék (Víg László, énekes, gitáros - a szerk.) akkor szereltek le a katonaságtól, ők lettek volna az előzenekar. A VHK koncertjét valamiért nem engedélyezték, Vigiék viszont elkezdtek játszani. Nekem az akkori Auróra ott igencsak tetszett, s főképp azért, mivel egy ideje már kacérkodtam a gondolattal, hogy a versek mellett jó lenne ilyen jellegű zenékhez szövegeket írni, olyanokat, amelyek akár aktuális politikai tartalmat is hordozva nekifeszülnek a regnáló „rendszernek”, s amelyek adott esetben, túl a líra és kódolt beszéd határain erőteljesen és közérthetően odamondogatnak kicsit, vagy inkább nagyon. És mit ad Isten, volt egy kollégám a múzeumban, aki ismerte Vigit, és azt mondta, hogy gyere, összehozlak vele. Úgyhogy kimentem Vigiékhez Szentivánra, a próbatermükbe, ami egy nagyon hangulatos, bár egyúttal kissé romos parasztház végében volt berendezve, hogy tegyünk egy kísérletet, s derüljön ki, mit tudunk összehozni. Ebből az lett, hogy megszületett az első dal, tehát működött a dolog, és azóta is egyfolytában ezt csináljuk… (nevet)

 

 

 

 - Ők kerestek meg. Eljöttek Győrbe, mondták, hogy hallották a Viszlát Iván lemezt, és dicsérték, hogy mennyire jó, szerették volna, hogy nekik is én írjak szövegeket. Ugyan nem kötöttem vérszerződést az Aurórával, hogy csak nekik, pontosabban, hogy csak nekünk és magunknak írok, de azért arra gondoltam, hogy úgy illő, ha szólok Viginek erről a megkeresésről. Láttam, annyira nem tetszik neki. Na, mondom, akkor ez így felejtős, nem vállalom. Ilyen áron nem. Ha rábólintott volna, hogy csináld nyugodtan az Auróra mellett, ha tudod, akkor igen, de így nem. Norberték (Mentes Norbert, gitáros - a szerk.) nagyon sajnálták… Akkor már megjelent az Ugass kutya albumuk.

Aztán nem sokra rá Győrben volt egy Moby Dick koncert, és úgy alakult, hogy Vigiékkel elmentünk megnézni. Tele volt a terem, nagy hangulat volt, álltunk, nézelődtünk, és akkor azt mondta Vigi, hogy te, ha legközelebb keresnek, vállald el nyugodtan! (nevet) Én meg mondtam neki röhögve, hogy úgysem fognak jönni. Aztán mégiscsak jöttek…Így kezdődött a dolog. Sokat vonatoztam Sopronba, olyankor rendszerint Tamáséknál (Schmiedl Tamás, énekes-gitáros - a szerk.) laktam. De sokszor volt olyan is, hogy kimentem a győri állomásra, és a mozdonyvezető átadott egy a kazettát, amire Tamás feljátszotta gitárral az aktuális dal alapjait, s amire angol halandzsával felénekelte a verzét, ami után jött a bridzs és a refrén, plusz még azt is rámondta a kazettára, hogy a verzéből, vagyis a versszakból mennyi kell. Amennyire lehetett, ilyenkor a megadott szótagszámot mindig is próbáltam tartani, persze plusz-mínusz egy belefért olykor. Más esetben (ilyenre is sokszor volt példa) Tamás hozta be személyesen a kazettát a múzeumba, a munkahelyemre, ugyanis akkoriban sokat járt-kelt. Ha jól emlékszem, a Proton lemezkiadónál volt lemezterjesztő, bár lehet, hogy tévedek, mindenesetre sokszor meglátogatott. Aztán fordítva is eljátszottuk ezt, volt mikor én énekeltem fel szalagra egy-két szöveget. Például ilyeneket, hogy „sötét a holtak lelke”. Jól rekesztve, amúgy metálosan. Köhögtem is utána nem keveset.(nevet) Na, ebből (is) lett a Körhinta. 

 

 

 - A Hungaricát tulajdonképpen ketten találtuk ki Norberttel. Elkezdtük csinálni a dalokat, jött a forradalom ötvenedik évfordulója, én pedig írtam ennek emlékére (az írástudók árulása helyett az írástudók felelősségét gyakorolva) egy szöveget, vagyis pontosabban egy olyan dalt, amit Norbinak beénekeltem telefonon, és ő diktafonra vette. Ez lett az Emlékezz. Ez a dal (miként néhány másik, a magyar őstörténetet is érintő nóta) pedig úgy tűnt, hogy nem illik a Dick profiljába, hát kb. ezért és így jött létre a Hungarica.

Itt egy kis kitérőként, az Emlékezz kapcsán hadd meséljek el valamit, mert fontos. Az októberi megemlékezésre együtt mentünk fel Budapestre Norberttel, Göbl Gáborral és még néhány sopronival. Gáborék indítottak egy mikrobuszt Sopronból, én meg csatlakoztam hozzájuk Győrben. Először a Corvin-közbe mentünk, majd, miután ott megvolt a megemlékezés, a Kossuth térre indultunk, mivel úgy tudtuk, hogy ott 15 órától Alkotmányozó Nemzetgyűlés lesz. És nem csak mi, hanem mások is így tudták, sokan. Lehet, hogy naivak voltunk, de sokáig erről volt szó. Néztük az órát, hogy most már idő van, és indultunk is, szinte elsőként, szemből meg jöttek a fideszes nagygyűlésre érkezők. Érvényes helyfoglalási engedély ide-oda, a Kossuth tér le volt zárva, elállták a rendőrök az utat, és ebből eredt az egész. Az Alkotmány utcában kezdődött minden. Igaz, volt némi figyelmeztetés, megkértek minket, hogy oszoljunk, de senki se értette miért és hova, mivel, miként már mondtam, a Kossuth térre, a 15 órára meghirdetett nemzetgyűlésre szerettünk volna menni. Aztán egyszer csak elkezdtek lőni, mi meg futottunk hátra. Emlékszem, azt mondtam Norbertnek, álljunk már meg, kifutunk a világból. De a rendőrök csak jöttek, megint lőttek, mi pedig megint futottunk egy kicsit… Nem hiszem, hogy én találtam ki, de spontánul azt kezdtem mondogatni, hogy ha már így alakult, húzzuk el a biorobotokat az Astoriáig, hadd szembesüljenek az ottani szabadságról és demokráciáról szónoklók is a (véres!) valósággal, ugyanis addigra szó szerint is véres lett némely gumigolyónak „köszönhetően” a valóság…  Kb. a Deák téren bele is mondtam egy kamerába, hogy „Ez a demokrácia?!? Meg lehet nézni!”. Aztán odaültünk a Szabadság betűi mögé, később pedig pár méternyire tőlünk valaki beindította a díszletként ott lévő tankot. Úgyhogy, amit megírtam a Hungarica dalban, az nem úgy született, hogy a hasamra ütöttem, hanem így. Utána kaptunk a paprikagázból is, vagy miből, taknyunk-nyálunk összefolyt. Van egy németalföldi festőnek, id. Pieter Bruegelnek egy képe, amelyiken vak vezet világtalant… Na, valahogyan mi is így támogattuk egymást Norbival. Végül beszorultunk egy kirakatüveghez, akkor meg megindult a lovasroham, kardlapozták az embereket. Az valami téboly volt! Volt egy srác, aki mindig ott volt minden Auróra koncerten, és aki akkor is Auróra pólóban volt, és törött, begipszelt lábbal, mankóra támaszkodva állt szemközt a rendőrökkel, akik vízágyúval lőtték. Hát, ez valami hősies kép! Ez volt nekem, és akik ott voltak, azoknak szintén, a mi ’56-unk!

 

 

 

 - Semmi jót. Volt idő, mikor beleártottam magamat kissé, de ezen időszakom (szerencsére rövid lefolyású volt) tévelygésnek, naivitásnak, hasztalan időpocsékolásnak mondható csupán. Kezdetektől fogva a művészetben hiszek, számomra ami nem ez, az többnyire nem más, mint a lét, pontosabban az élet alacsony foka. A legújabb Auróra lemezen lesz egy dal, ami a politikusokról és a politikáról szól, abban majd hallható lesz a kérdéshez kapcsolódó véleményem. A politika és a politikus mindenkori fundamentuma a hazugság, amely hazugság gyakorta igazságnak álcázva kerül a jónép elé. Hamvas Béla mondja: „Nem vagyok demokrata és nem hiszem, hogy a helyes a szavazatok számán múlik. A határtalan többség nem is tudja mi kell neki.” Igen, én is így gondolom. Valaha hierarchia volt, szent rend, és szakralitás. Sajnálatos, de ettől már fényévekre vagyunk. Az emberiség a lehető legsötétebb időket éli. Gépek jobbra, balra, előre, hátra. Gyártósorok, futószalagok. Satöbbi. És ezt még tetejébe fejlődésnek merik valakik hazudni. Ez van. A többi mellébeszéd. Csoóri Sándor is azt mondta, hogy ahelyett, hogy belefolyt a politikába, inkább írta volna a verseit. Ezt én is így gondolom. Meg azt is, hogy a művészet pártsemleges. Ez egy súlyos mondat, de így igaz. Még azt is mondom, hogy nem is nemzeti. József Attila írta: „Adj magyarságot a magyarnak.” Igen, ezt bele lehet írni egy-egy versbe, sőt nem csak lehet, de kell is, ellenben, hogy mindegyikbe, az már tévedés. Úgy gondolom, hogy magyarságot úgy is tud adni az ember a magyarnak, ha a nyelvet működteti. Ha teremt valami újat általa, vele. Mert a nyelv is be tud tokosodni. Ha olvasok valakinél mondjuk egy új szóösszetételt, akkor szellemileg és lelkileg is felfrissülök. Persze ez nem csak a versekkel kapcsolatban, de a dalok, dalszövegek tekintetében is ugyanígy érvényes. Orosz kutatók szerint (és ez tudományosan alátámasztott tény) a nyelv a géneket is képes módosítani, tehát közel se mindegy, mit mondunk, és hogyan. A magyar nyelv pedig ősnyelv, és maga a csoda.

 

 

 - Költőnek, dalszövegírónak, képzőművésznek. Nem szeretek címkékkel ellátva dobozolni senkit és semmit, így természetesen magamat se, de ha már mindenképp körvonalazni kell, talán nemzeti konzervatív-radikális-anarchistának mondanám magamat. Az anarchistát olyan szempontból értem, hogy olyan valaki, aki kritika nélkül semmilyen hatalmat (leszámítva az égit) nem tud és nem akar elfogadni maga felett. Tehát mindenkor fenntartom magamnak azt a jogot, hogy adott esetben kritikával éljek. Némelyik evilági hatalom lehet, hogy jobb, mint a másik, de sajnos vagy sem: szerintem lényegi különbség nincs. („Minden hatalom romlott, vérünk színezi a poklot…”) „Konzervatív” véleményem szerint pedig: szakrális királyság kellene, hierarchia, szent rend, de én ezt már több, mint valószínű, hogy nem érem meg. Az aranykor emléke pedig, ha rejtetten is, de máig él az emberiség emlékezetében. Ami most van, és ami ezt megelőzően volt, annak az igazságon alapuló aranykorhoz semmi köze. Ez a mostani népi demokrácia pedig nem népi, hanem gépi. Utólag a 2002-es választásról is elismerték, hogy csalás volt. És akkor mi van? Történt ami történt, azon már senki se változtatott…  Számítógépen futtatják át az adatokat, bele tudnak nyúlni… Sajnos, kabaré az egész. A demokráciának becézett grácia nem sokkal szebb, mint az elődje. Korrupció. Hazugságok hálója. A botrány pedig az, hogy a hazugság igazságnak nevezi magát. És persze egyedüli isten a pénz… 

 

 

 

 - Igen, de azt tudni kell, hogy én a szövegekben direktben sohasem politizáltam. Mint ahogy nem szaladgáltam Che Guevara pólóban se, soha. Kelet-Közép-Európában az írótársadalom is nagyon egységes volt egykor. Volt egy közös ellenség, volt a fekete, volt a fehér. Voltak a kommunisták, volt az apparátus, és voltunk mi. Ők ott, mi itt. Semmi zűrzavar, semmi bonyodalom. Mára már közel se fekete-fehérek a dolgok. Szürkék. Mintha ez a mostani katyvasz (nevezhetjük útvesztőnek is) megtervezett, tudatos machináció „gyümölcse” lenne… A rock and rollnak és később a punknak is a lázadás volt a lényege, de sajnos hamarosan mindkettőre rátelepedett az üzlet, bár olykor még ez sem tudta kiölni belőlük a lázadást, de a rebellis hangot a médiumokból teljes mértékben ki lehetett irtani. A rádiókban milyen zenék szólnak? Köztudott. Szórakoztató ipar. Agymosoda. Csak semmi gondolat. Abból nem lehet baj… A két utolsó Moby Dick lemezen globális szemszögből vizsgálódva volt mit megírni, volt mi ellen szót emelni. Vaskor, vagy ahogy az indiaiak mondják: kali yuga. A lehető legsötétebb időket éljük. Sötét folyamatok, sötét emberek… Vagy szürkék. Lázadni egyre inkább van mi ellen, és attól félek egyre inkább lesz is. Mindemellett úgy érzékelem, hogy az eddigi generációkra oly jellemző „világmegváltó szándék” mindinkább egyféle közönybe, apátiába olvad, s kezd kiveszni a jelenkor emberéből, aki pedig még lázad, már azt se tudja mi ellen, mi mellett, miért.

Visszakanyarodva a szövegekhez, a Hungarica dalokban meg lehetett írni olyanokat is, hogy „Magyar vagyok, hun és avar”, ami viszont a Moby Dick szövegei közé kevésbé fért volna be. A Dicknek mindig is olyan apokaliptikus dolgokat írtam, amiket, ha valamihez muszáj hasonlítani, akkor azt mondanám, hogy Pilinszky verseivel, vagy inkább azok szikárságával, tömörségével hozhatók párhuzamba, azokkal rokoníthatók. Tömények. Lehet, hogy néha nekik is lehetett volna kissé lazább szövetű szövegeket írni, de akkor azok már meglehet túlzottan közelítettek volna az Auróra dolgaihoz. Itt is, ott is mások a szövegek, azt hiszem, ez érzékelhető. Soha nem akartam, hogy összemosódjon a kettő. Bizonyára még sok mindent el lehetne mondani mindegyik zenekarral kapcsolatban, de lehet, hogy van, ami már így is ismétlésnek tűnik, bár végül is minden ismétlés, mivel valójában csak két téma van: élet és halál. Ezen belül vannak az árnyalatok. A zenében is biztos így van… Te, mintha ezt a hangot már lefogtam volna. Ja, de az nem egészen ilyen volt, ez csak majdnem olyan. Egy másikkal összecsatlakozva viszont az a majdnem olyan hang már valami újként jelenik meg. Ez érvényes a szavakra, a szövegekre, a versekre is. Sőt, azt hiszem erről a képzőművészek is mesélni tudnának, s mivel némiképp az is vagyok, így mesélni tudnék én is.  

 

 

 - Egyszer, egy svájci turné közepette (talán útban Bázel felé) javasolta Vigi, hogy szálljak be a zenekarba, legyek negyedik tag. Mondta, hogy megtanít egy kicsit gitározni, és együtt zengjük a dalt. Jóféle pálinkázások közepette néha még a mai napig is felemlegeti, hogy ha akkor igent mondok, és ketten nyomtuk volna elől, akkor felforgattuk volna a világot. (nevet) Hát, ez kimaradt az életemből… Talán a következőben benne lesz ez is.

 

 

 

 - Bevallom, igen. Nemrég is érkezett egy ilyen jellegű kérdés, és kérés. Nevet nem említve elmondanám, hogy jóval korábban egy nagynevű előadó is megkeresett, de nem vállaltam (nem vállalhattam) a feladatot, mivel abban az évben Auróra és Moby Dick lemez is készült, egy harmadik dolog pedig már végképp nem fért bele a képbe, és az már valóban egy olyan tudathasadásos ügylet lett volna, hogy magam elől írom el a szövegeket… 

 

 

 - Elmesélem egy régi történettel… Egyik reggel ballagtam befele a munkahelyemre, és volt egy döglött macska az utcán. Elkezdtem magamban halkan dudorászni: „Döglött macska az utcán, belerúgok egyet durván.” És ez tudod honnan adódott? Én már leszoktam róla, hogy kommunistázzak, de akkoriban ezek, a rendszerváltásnak nevezett dolog környékén – de ezt is unom, hogy mennyire volt ez váltás, váltáska… szögre lehet akasztani, na az a válltáska… na, mindegy – azt mondták, hogy döglött oroszlánba nem rúgunk. Ezt suttogó propagandaként terjesztették, szállóige lett belőle. Én meg nem így gondoltam, szerintem nem volt az annyira döglött. De folytatva a dalt: „Nincs a szívemben részvét, várom a világ végét.” Ez tulajdonképpen egy durva szöveg, de azért ilyen, hogy ábrázolja, milyen durva a világ. Ráadásul még antisláger is, mert akkoriban a rádióból nyáladzó dalok többségében folyamatosan az ment, hogy milyen szép a nyár, jaj de jó a Balatonon, stb. Én meg refrénként azt írtam, hogy „Köpök rá, hogy véget ért a nyár.” Így lett kész a szöveg! (nevet) Persze a versek tekintetében azért nem egészen így néz ki dolog, ott az ihlet nem ilyen radikálisan, hanem kissé árnyaltabban jön. (nevet.) Metafizika. A látszatvalóság fölötti (mögötti) valódi valóság, ezzel kell megtalálni a kapcsolatot. Néha sikerül, néha nem. Az igazi az, amikor átlényegülnek és szinte beleégnek a papírba a szavak. A képzőművészet terén szintén így van, csak ott a formák és színek esetében. Ha nem jön az „ihlet”, akkor marad a maszatolás… Szerencsére az utóbbi időben nincs e téren gondom. Van olyan nap, hogy egymás után íratják magukat velem a szövegek, avagy a versek. Erre (a szövegek terén) leginkább Vigi a tanú, de van úgy, hogy egy-egy frissen írt verset is beolvasok neki telefonon. És persze nem utolsó sorban feleségemet, Konczos Katalint kell említenem, elsőként ő olvassa mindig a verseket, a szövegeket, sőt javít is, ha hibát talál. Hiba pedig (elgépelés) olykor akad. Szóval az első köszönet a feleségemnek jár. Fele-ség. Két fél egy egész. Csak ismételni tudom: a magyar nyelv maga a csoda. Amint azt sokan mondják, az ige nyelve. „Kezdetben volt az ige, és minden általa lett.” Nem kis öröm ezen a nyelven írni, ezen nyelv által teremteni. 

 

 

 - Bevallom, nem sokat, szinte semmit. Nehezen tudok mit kezdeni vele. Létezik objektív mérce. Hogy mi jó és mi nem, és lehet, hogy furán hangzik, de e tekintetben nem a közönség dönt. Saját korában Szabolcska Mihály jóval népszerűbb, közkedveltebb volt, mint Ady, de többek között ott van Mozart és Salieri példája is. Mi lesz sikeres és mi nem, ez sok mindenen áll vagy bukik, de az érték mércéje sohase lehet a siker. Szerencsés egybeesés, ha a közönség a lakodalmas rock helyett az igazi művészetet díjazza, de ilyesmi ritkán adódik. Van Goghnak életében egy kiállítása volt, az is csak testvére,Theo lakásán… Bartók nyomorgott, Vajda Lajos, Csontváry éhen halt, és hosszasan lehetne folytatni a sort. 

 

 

 - Műhely, Magyar Napló, Kortárs, Hitel, Parnasszus, Új Forrás, Pannon Tükör stb.

 

 

 - Több kötetre való anyag van, ezeket szeretném összerendezni, ezzel párhuzamosan írom tovább az írnivalókat, ezenkívül tervezek egy kiállítást. Hamarosan megjelenik a legújabb Auróra, utána gőzerővel készül az új, Mentes Norbival is készülget egy új Hungarica, Tamással pedig majd Moby Dick ügyben egyeztetünk, remélhetően mielőbb új Dick lemez is lesz. „Zenekaraim” nevében is köszönöm minden rajongónak a szeretetet, a támogatást.