A tizenkilencek

Őket követte október 6-án az aradi további tizenhárom és a budapesti tizenhatodik.

Bár mindannyijukat kötél általi halálra ítélték, Haynau különös „kegyelme” folytán hatodikán reggel fél hatkor álltak négyen, Dessewffy Arisztid tábornok, Kiss Ernő tábornok, Lázár Vilmos ezredes és Schweidel József tábornok a tizenkét fős kivégzőosztag elé, hogy katonához méltó halállal nézzenek szembe. Dessewfy és Lázár azért, mert nem az oroszok, hanem császári csapatok előtt tette le a fegyvert, Kiss Ernő azért, mert ténylegesen nem harcolt osztrák haderő ellen, Schweidel József pedig azért, mert Pest városparancsnokaként emberségesen bánt az osztrák hadifogoly tisztekkel. A sortűz két tábornokkal és az ezredessel azonnal végzett, Kiss Ernőt azonban csak a vállán érte a lövés. A korabeli beszámolók szerint az osztag három katonája ekkor közvetlenül Kiss Ernő elé állt, egyikük a földre zuhant tábornok fülébe helyezte fegyverének csövét és ismét tüzeltek. A kivégzettek holttesteit az aradi várárokba temették.

Reggel hat órakor kezdődtek az akasztások. A katonaember, s különösen a főtiszt – mindannyian tábornokok voltak – számára megszégyenítő halálnemet az oroszoknak tett osztrák ígéret ellenére Haynau személyesen hagyta jóvá. Lovag Pöltenberg Ernő volt első, a bitó alatt szívrohamot kapott, ámde félig holtában mégis felakasztott Török Ignác a második. Őt követte sorrendben Láhner György, Knézich (Knezić) Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, s végül a Haynau személyes ellenszenvét bíró – s ezért is utolsó – Vécsey Károly. Mindannyijukat a vesztőhelyen hantolták el.

S 1849. október 6-a (Latour éppen egy évvel korábbi lámpavasra húzásának évfordulója) osztrák módra történt megkoronázásaként, a bosszú jegyében Pesten – oly gyakran felejtjük el emlékezetét a „tizenhárom” vértanút említve – ugyancsak sortűz vetett véget németújvári gróf Batthány Lajos, Magyarország első felelős miniszterelnöke életének. Ő volt az egyetlen, aki a halálos ítéletet csupán 1848-as, jellemzően a császár által jóváhagyott miniszterelnöki tevékenységével „érdemelte” ki. Bár kötél általi elveszejtésre ítélték, amelyet személyesen a császár hagyott jóvá, felesége az utolsó engedélyezett börtönbéli látogatása során tőrt csempészett börtönébe, amellyel önmaga nyakán súlyos sérülést ejtett. Öngyilkossági kísérlete ugyan nem sikerült de arra mégis elegendő volt, hogy az akasztást lehetetlenné tegye. Kempen von Fichtenstamm altábornagy, Pest–Buda körzeti katonai parancsnoka ezért, hogy az ítélet végrehajtása késedelmet ne szenvedjen, a kivégzőosztag és a sortűz mellett döntött, amelyért utóbb (1863-ban) a Pest városának díszpolgára címet nyerte el.

A miniszterelnök a jelentős vérveszteségtől támolyogva, két katona támogatásával ugyan, de saját lábán ment az osztag elé. Ott féltérdre ereszkedett, s búcsúzva a földi léttől így kiáltott: „Éljen a haza! Rajta vadászok!”

Gróf Batthiány Lajos pesti kivégzésével azonban az aradi bosszú még nem ért véget. Október 25-én Kazinczy Ferenc, a költő fia, Kazinczy Lajos, a huszonkilenc éves honvédezredes következett, majd immár néhány hónappal később, 1850. február 9-én Bem hadsegéde, Ludwig Hauk alezredes. S bátran közéjük sorolhatjuk lenkei és zádorfalvi Lenkey János tábornokot, aki az aradi börtönben megtébolyodván ugyan nem került sem kivégzőosztag elé, sem a bitófa alá, de az aradi fogságban vesztette életét.

Az aradi megtorlás mérlege tehát 18 halál a várban, s egy Pesten, ahol most az örökmécses áll. A legvéresebb nap, október hatodika ma nemzeti gyásznap. A lobogóhasználatra kötelezett vagy jogosított intézményeknek a jogszabály rendelkezése szerint félárbócra kell engedniük mind a nemzeti, mind az uniós zászlót, az iskolákban tanóra, vagy külön e célra szervezett foglalkozás keretében kell megemlékezni tragédiánkról. Tavalyi, tavalyelőtti tapasztalataink elkeserítőek, jócskán akadt olyan településünk, amely erre a napra szervezte szüreti mulatságát, s félárbócra engedett lobogóval szinte nem is találkoztunk a kisebb településeken. Veszélyben a nemzeti emlékezet?