A kérdésre a kormányoldal hurráoptimizmussal vegyített egyöntetű igennel válaszol, a gyáraknak helyet adó települések lakosságának egy része és az érintett szakmákat képviselő, de a kormánytól független szakemberek viszont nemmel, vagy legalábbis jóval szkeptikusabbak az előbbieknél. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a fosszilis üzemanyagok helyébe lépő akkumulátor a jövő üzemanyaga, ezért jelentőségét nem lehet túlbecsülni. A vita azonban Magyarországra vonatkozik, s a különböző válaszok nemcsak a gyártás következtében a környezetet terhelő körülményeket, hanem gazdasági és az ország fejlesztésének koncepcionális irányát is érintik. Utóbbiról egyelőre kevesebb szó esett.
Kaderják Péter, a kormány szándékát az iparági szereplőkkel összehangoló Magyar Akkumulátor Szövetség elnöke szerint ha Magyarország élen jár majd az akkumulátor termelésben, akkor annak jótékony gazdasági hatásai lesznek. Azt állítja, rengeteg hazai kkv lát fantáziát ebben az iparágban. Nagyobb cégek pedig, mint például a Videoton, már ma is rendelkeznek lítiumionos-technológián alapuló megrendelésekkel.
„Van olyan mérnökcégünk, ami nem a járműiparban, hanem a másik nagy területen, a megújulóenergia-parkok termelését segítő akkumulátorokban van otthon, van olyan középvállalkozásunk, amelyik pedig kifejezetten a lokális hálózati konténeres energiatárolási projekteken dolgozik. Magyarországon jelenleg 28-29 megawattnyi hálózati tároló kapacitás elérhető, az ezeket megvalósító cégek is mind a tagjaink. Az újrahasznosítás is fontos, van nagyon jól működő középvállalkozásunk, ami mobiltelefonból, laptopból kikerülő lítiumion-akkumulátorokat dolgoz fel, és nyeri ki belőle az értékes alapanyagot. Hulladék-koncesszorként pedig a MOL is a Szövetség tagja. Ha az értéklánc elejét nézzük, akkor pedig arra a nagyon érdekes kérdésre kell választ adnunk, hogy akkualapanyagok tekintetében fel tudunk-e mutatni valamit. Vannak remények, például, hogy a hazai termálvízkészletben a lítium megfelelő mennyiségben jelen van, és azt gazdaságosan ki lehet termelni. De a műanyagfröccsöntőktől egészen az alumínium-öntvényeket gyártókon át a szoftvercégekig bezárólag nagyon széles a paletta, ahol már ma látjuk azokat a vállalkozásokat, akik jó eséllyel lépnek be erre a piacra. A kínai CATL is belépett már az akkumulátor szövetségbe, és keresi a magyar kompetenciákat.”
Arra a kérdésre, hogy az akkumulátor szövetség tudna-e segíteni, hogy valamely vállalat beszállítója legyen a nagyobb gyáraknak, Kaderják azt válaszolta, hogy „üzletet nem tud a szövetség garantálni”. A cél a hálózatépítés, kompetenciafelmérés, s nemcsak egymással ismertetjük össze a cégeket, hanem a kormányzati szereplőkkel is. Jelentős kormányzati programok indulnak, indultak el. Emellett kiemelt cél a képzett munkaerő megteremtése is. Úgynevezett e-mobilitási értékláncot említve állítja, hogy az európai Battery Academy modulárisan kifejlesztett oktatási programokat kínál a különböző szinteken, a szakmunkásképzéstől egészen a felsőoktatásig. A tervek között szerepel az elektormobilitás, az akkumulátoripari mérnökmesterképzés beillesztése a magyar oktatási rendszerbe.
Kaderjákkal ellentétben a főként Keletről érkezett nagyvállalatok által Magyarországon végzett akkumulátorgyártás megvalósítását koncepcionálisan is elhibázottnak tartja Róna Péter jogász-közgazdász. Róna szerint nálunk az akkumulátorgyártás óriási tévedés és hiba, még akkor is, ha a környezetvédelmi kérdésekre lenne megnyugtató válasz. Ez a beruházás, mint a nemzetgazdaság szerkezetéhez való illeszkedés, nem felel meg az észszerű fejlődési irányoknak. Több olyan példát is felsorolt, amit Kaderják érintett: a munkahelyteremtés, a hozzáadott érték és a piaci helyzet kérdését.
– állítja Róna. A külföldi akkumulátorgyárakkal azonban folytatódik az a gazdaságpolitika, amelyik a társadalmat bekényszeríti az alacsony hozzáadott értékű termékek előállítására. Ellenpéldaként felhozta a Nyugat-Európában vagy Amerikában épülő gyárakat, amelyeknek a hozzáadott értéket termelő képessége 50-60 százalék között mozog, az idehaza működő külföldi gyáraknál ez az érték csak 20 százalék. A különbség abban áll, hogy míg előbbiek saját technológiát alkalmaznak, maguk oldják meg a marketing feladatokat, saját pénzügyi vezetéssel rendelkeznek, addig a magyarországi gyárak egyike sem tulajdonosa az alkalmazott technológiának, mert az a befektetőé marad. Így például minden olyan fejlesztés, amelyet alkalmazott magyar mérnökök találnak majd ki a külföldiek által ide telepített gyárakban, automatikusan ugyancsak a beruházó tulajdonát képezik, nem marad itthon.
Magyarország nem szólhat bele abba sem, hogy a tulajdonos kinek és mennyiért fogja értékesíteni a termékeket, mert az árképzés az ő joga. Képes lesz tehát olyan kedvezményeket adni, amelynek ellenértékét a vevő a kínai beruházónak egy másik csatornáján egyenlíti ki, ami elkerüli Magyarországot. Nem itthon dőlnek el a személyzeti kérdések sem, hány embert, mikor és milyen körülmények között vesznek fel, vagy bocsátanak el a gyárak, hanem kizárólag a külföldi tulajdonosok dönthetnek róla. A bővítésekbe sem lesz beleszólásunk, mint ahogyan a vevők megkeresésébe és kiválasztásába sem. A külföldi tulajdonos fogja eldönteni, hogy a megtermelt profitból mennyit visz ki Magyarországról, nem a magyarországi vállalat, és nem a magyar kormány. „Amikor tehát akkumulátor nagyhatalomról beszélünk, akkor ez badarság, mert a hatalomgyakorláshoz szükséges, kivétel nélkül az összes tényező a beruházó külföldi, és nem a magyar vállalat kezében van.”
Kettejük közül Róna érvelését támasztja alá a gazdasági hírportál, a G7-en szereplő szakértők, akik a magyar állam működésével foglakozó tanulmányokról beszélgettek. Ezekben egyebek között elhangzott, hogy
„a magyar államra az jellemző, hogy túlmozgásos, ahol nem nagyon lenne szerepe, és kevesebbet vállal, ahol lenne szerepe. Nálunk európai összehasonlításban rendkívül alacsony az emberi erőforrásba való befektetés. Különösen az oktatásra, egészségügyre és a szociális ellátásra költ kevesebbet európai összehasonlításban a magyar állam, míg a gazdasági beavatkozásokra, vállalatok közvetlen támogatására az európai átlag kétszeresét költi.”