- Már csak harminckilenc év! - sóhajtott fel régi barátom, a 26 éves K. - Most gondolj bele. Ülök a gép előtt, lecsúszva a széken, kezem az egéren, kattintgatok… és azon gondolkozom, hogy nézne ki jobban ez az excel. Dőlten? Félkövéren? Dőlten és félkövéren? Közben pedig egyfolytában azt érzem, valami láthatatlan kéz megragadja a kezemet, és húzza, húzza le az egérről. De a kezem meg hozzá van tapadva az egérhez. Aztán kinézek az ablakon. Lent a munkások a tűző napon, negyven fokban rakják le a műfű-paneleket. És akkor arra gondolok: mégis csak megérte tanulni… Viszont zárójelben hozzáteszem: az irodában, ahol ülök, le van engedve a redőny, fel van kapcsolva a villany meg a klíma, érted, hogy a szervezetem bioritmusa teljesen le legyen kapcsolva a bioszféra ritmusáról, és hatékonyan tudjak termelni. Na de a tanulásnál tartottam. A főiskolán még ilyeneken gondolkodtam: oké, akkor még egy félév meg mégegy, aztán diploma, nyelvvizsga. És idáig jutottam fejben.
Aztán egyszer csak ott álltam a diplomámmal, állásinterjúk, et cetera, majd elkezdtem dolgozni. Már három év eltelt. Három év. A teszem azt, negyvenkettőből. És akkor arra gondolok: ez lesz minden évben? Hogy már csak harminckilenc év? Aztán: már csak harmincnyolc, harminchét? Nem akarok hálátlan lenni, sem elégedetlen. Pontosan tudjuk, mennyien élnek ebben az országban a létminimum körül meg alatt. De egyszerűen hányingerem van az egésztől. Érted, a cégnél félévente ki kell töltenünk egy fájlt a következő félévi céljainkról. Ott ülök fölötte, és rosszul vagyok. Hogy mit akarok fél év múlva? Hány process improvementet akarok megcsinálni, vagy hány embernek a főnöke akarok lenni? Egyet se, egynek se! És nem akarok utána még több embernek a főnöke lenni és még több folyamatot optimalizálni, és nem akarok excelekről meetingelni. És nem akarok hatvanöt menedzsertől engedélyt szerezni tizenöt emailváltáson keresztül ahhoz, hogy négyszáz IT-ticket megnyitása után az indiai IT-helpdeskesek szóljanak az itteni IT-s csávónak, hogy adjon már nekem egy egeret, hogy tudjam nyomkodni az excelt, majd visszakapni az IT-embertől egy e-mailt, hogy ez már nem az ő feladatkörébe tartozik, úgyhogy leszek szíves felvenni a kapcsolatot a facility-sekkel, akik az e-mailemre azt válaszolják, hogy nyissak egy ticketet, legyek szíves… Atyaúristen.
Itt mindenkinek van egy pozíciója. Felhív egy fejvadász, hogy lenne itt nekem egy pozíció. Aztán kiküldik az állásajánlatot. Érted, nekem egy hatalmas, globális, multinacionális szervezet megmondja, mi az én pozícióm. Ők oda pozicionálnak és kész. Elnézem ezeket a kis kolleganőimet, akik a megszabott pozijukban tipegnek magassarkúban meg a dress code-nak hiánytalanul megfelelő szerkójukban, és akkor nagyon boldogok, mert nekik van egy pozíciójuk. És hurrá, van pozíciónk, van állásunk. Csak éppen gondoljunk bele egy pillanatra, mi is az az állás. Hát állás. Egy helyben. Nem-menés, azaz állás. Persze, ha hajlandó lennék folyamatokat optimalizálni és egyre több embernek a főnöke lenni, akkor lenne benne menés. Egyre több fizetésért, egyre kevesebb életért és szabadságért, egyre közelebb mindenféle szív- és érrendszerihez. Ezek a bűbájos kis leányzók meg pont ezen cél érdekében tipegnek naphosszat, aztán hazaérve leveszik a lábukról a borzasztó kényelmetlen tűsarkút, és elolvassák a Cosmoban, mit tegyenek, hogy ne legyen bütykös a lábuk. De pozijuk, az legalább van.
Aztán K. szeme felcsillant.
- Nézni a krumplit, ahogy nő! Na, annak van értelme! Abban van szépség! Vagy egy tengerparti kávézóban poharat szedni, sört csapolni, mosolyogni az emberekre. És mit szólna ehhez a társadalom? Na, mit? Hogy visszalépés, alantasabb munka, akkor minek tanultam, minek van diplomám. És akkor el is jutottunk oda, hogy mi a siker tulajdonképpen? Mert most mindenki arról beszél: légy sikeres, sikerkönyvek, sikerkonferenciák, sikerelőadók, sikercsoportok, sikeremberek. Siker, siker, siker. Ez lenne az? Ez már az? És a boldogság? Nem a boldogság a siker? Vagy az lenne a boldogság és a siker, hogy összeszorított fogakkal lenyomod ezt a visszalevő harminckilenc évet?
Vett egy nagy levegőt, majd folytatta.
- Érted, mindenki ezt csinálja. Mindenki. Az ember élete arról szól, hogy annak érdekében tesz meg dolgokat, hogy elkerüljön bizonyos dolgokat, főleg olyanokat, amiktől fél. Most tényleg erről szól az élet? Le kell feküdnöd aludni, hogy másnap be tudj menni dolgozni. És miért mész be dolgozni? Hogy legyen hol aludnod. Meg ebédelned kell, hogy legyen erőd dolgozni, hogy az excelnyomogatásért kapjál pénzt és legyen mit enned… Aztán azért kell dolgoznod, hogy vegyél ájfónt, de akkor már veszel rá biztosítást is ugye, kötsz életbiztosítást, felveszel hitelt, hogy legyen hol aludnod (hogy kipihenten tudj bemenni excelt nyomkodni), aztán a hitelre is felveszed a biztosítást, kocsit veszel, mert ha már komolyabb szinten nyomkodod azt az excelt, akkor mégis csak hülyén néz ki a metróból feljönni, és a kocsira is kötsz biztosítást, fizeted a nyugdíjad, meg félreteszel… érted? Mást sem csinálunk, mint a jövőtől félünk. Minden tettünket a félelem motiválja. De hol itt a hit? - csóválta a fejét K. Aztán újra felhúzta magát.
- Akkor tudok nagyon ideges, mit ideges, inkább talán kétségbeesett lenni, mikor edzés után hazaérek, lezuhanyzok, és ott állok, hogy na, akkor dolgoztam, edzettem, lezuhanyoztam, tök jó, kezdődhet a nap, vagy legalábbis a második fele, amit már inkább hívnék életnek… csakhogy már este kilenc van. Basszameg. Hát miféle élet ez? Élet ez egyáltalán?! Sebaj, legyinthetnék most, már csak harminckilenc év! Csak kibírom valahogy… Na de miért erről kellene, hogy szóljon az élet - a kibírásról? Az a baj, hogy az egész rendszer szar úgy, ahogy van. Érted, a cég fenntart egy külön apparátust, egy részleget, akiknek az a munkájuk, hogy kitalálják, hogy lehetne motiválni a dolgozókat. Már a pénzen kívül persze, mert ez egy ponton túl nem motivál, vagy elég keveseket. Céges sportnap, bónuszosztás, kitüntetés, elismerés, céges buli a legfenszibb helyeken.
Ja igen, céges buli. Az a kedvencem. Csilivili minden, a legmenőbb helyen vagyunk Pesten, oltári jó kaják, annyit eszel-iszol, amennyit akarsz, és egyszer csak eszembe jutott, hogy hát tök szívesen megköszönném valakinek ezt a vacsorát. Na de kinek? Elkezdek mofrondírozni: ezt a vacsorát abból a pénzből finanszírozták, amit többek között én termeltem a cégnek. Hát akkor magamnak köszönjem? Vagy azoknak, akik a cégnél döntést hoznak arról, mire költse a cég a profitját - és egy részt, úgy döntöttek, az én vacsorámra szánnak? Netán a felsővezetők zsebből perkálták ki a húszfogásos menüt? Ha így is van, én sokkal több lóvét lapátoltam a zsebükbe, mint ők az enyémbe. De akkor mégis kinek köszönjem meg? És akkor leesik, hogy ez van, nincs kinek megköszönni. Szóval igen, motiváció. Érted, ha azt csinálhatnám, amit imádok, ami miatt kiugrok reggel az ágyból és nem tudok elaludni, mert azon agyalok; ami közben se látok-se hallok és megáll az idő, amibe teljesen bele tudok feledkezni és még akkor is csinálnám, ha nem fizetnének érte. Ezt egy multi soha nem tudja elérni.
- Jó, jó, de akkor mi az a dolog?
- Hát, azt még ki kell találnom. Viszont most bocs, mennem kell. Holnap reggel nyolckor van egy meetingem. Sebaj! Már csak harminckilenc év, mínusz egy nap...