Kezdettől fogva dilemmával fogadtam a népszavazás kiírását. Nem azért, mert ne akartam volna elutasítani a kötelező betelepítési kvótát, hanem mert folyamatosan ott motoszkált a fejemben: Orbánék egy újabb trükkjéről van szó, amivel kormányzásuk sikertelenségét lepleznék. Mert, hogy bízzon az ember azokban, akik csak egyvalamiben voltak eredményesek az elmúlt hat évben. Abban, hogy megtömjék a saját zsebüket, törvényesítsék és legalizálják a pofátlan korrupciót. A Fidesz a strómanok hazájává változtatta az országot, ebben az újfeudális rendszerben vált luxusbáróvá Habony Árpád, Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és Rogán Antal. Eközben pedig az Orbán-kormány, ahogy az előzőek is, hagyta tovább rohadni az egészségügyet, az oktatást, maradt az alacsony bérszínvonal, a munkahelyteremtést pedig elintézték a közmunkaprogram trükkjével. Mindezek nyomasztottak, a népszavazás napja pedig egyre csak közeledett. A Bar!kád hetilapba írt álláspontomban a dilemmámat úgy fogalmaztam meg: „a szívem NEM-et súg, az eszem azonban azt mondja, hogy be akarják csapni”. Az ember ugyanis nem szokott megbízni a hazugban és a tolvajban, aki eddig átverte és kirabolta.
Ugyanakkor tudtam, ha a népszavazás érvénytelen lesz, akkor a migráció és a kvóták hazai, illetve brüsszeli támogatói a kezüket fogják dörzsölni örömükben. (Sajnos ez így is lett.) Meggyőztem magamat, hogy ez a fontosabb szempont a döntésemnél. A dilemmámat nem pénzfeldobással döntöttem el, ahogy a mandineres Stumpf András, egyszerűen csak hallgattam a szívemre és október 2-án elmentem szavazni, természetesen nemmel. Így tett a családom, így tettek a barátaim és így tettek környezetemben jobbikosok és nem jobbikosok egyaránt. A népszavazás eredményét már ismerjük. Érvénytelen, de elsöprő a nemmel szavazók többsége.
Mit is jelent ez az eredmény? Győzelem vagy bukás? A népszavazás kampányhajrájában már érzékelhető volt, hogy a kormánypártok politikusai sem hisznek az érvényességi küszöb megugrásában. Egyre többször hangzott el: az érvényességnél fontosabb lesz a nemek száma. Ezzel párhuzamosan a kormányzati propaganda hisztériafokozatra kapcsolt, amely inkább volt kontraproduktív, mint mozgósító.
„Minden magyar településre jutna kényszer-betelepített migráns.”
„Megindulnak Magyarország felé a migránsok, ha számukra kedvező lesz a népszavazás eredménye.”
Ilyen és ehhez hasonló riogatás ömlött a kormányzati csatornákon, illetve a kormánypártok képviselőinek szájából. Hogy ez ne legyen elég, még azt is bevetették: a kormány lemond, ha az igen szavazatok többségbe kerülnek, így próbálva meg mozgósítani Orbán migránstámogató ellenzékét. De a kétségbeesett hisztériakeltés sem volt elég ahhoz, hogy a népszavazás érvényességéhez elegendően járuljanak az urnákhoz. A miértekre sok válasz lehet. Az enyém, ha a saját dilemmámból indulok ki. Az ötmillió távol maradó közül ugyanúgy megkérdőjelezhették sokan a kormány hitelességét, ahogy én. Az is egy ok lehet, hogy a csapból is folyó migránsozás egy idő után a hányingerkeltésig fokozódott.
Orbán Viktor vasárnap este mégis győzelemnek nevezte az érvénytelen népszavazást. Másról árulkodtak azonban a háta mögé beálló fideszes arcok. Kocsis Máté idegesen a száját harapdálta, Kubatov Gábor üveges tekintettel, megkövülve hallgatta főnöke győzelmi beszédét, Pelczné Gáll Ildikó olyan riadtan nézett, mintha kivégzőosztag előtt állna, a kitágult pupillájú Gulyás Gergelynek nagyokat kellett néha nyelnie. Érezték ott mind, hogy ez nagyon messze van a győzelemtől, de azt mégis vérciki lett volna beismerni: „felelőtlen hazárdjátékot folytattunk és elköltöttünk vagy húsz milliárdot egy érvénytelen népszavazásra”.
A „nagy győzelem” után aztán hétfőn a parlamentben Orbánék elővezették a leggusztustalanabb és legaljasabb bűnbakképzés nyitányát. A Jobbik a hibás az érvénytelenségért. Mert nem mentek el szavazni. Nemet mondtak, de azt suttogták, hogy ne menjenek el a jobbikos szimpatizánsok szavazni. A jobbikosokat Brüsszel megvásárolta. Majd ehhez csatlakoztak a Fidesz zsoldosai. G. Fodor Gábor, aki „kiszámolta”, hogy a Jobbik szavazói abban a 2%-ban találhatóak, akik Brüsszel mellé álltak. Megírta megrendelt mocskolódását Szauron szája, a kiégett Bayer Zsolt is, aki a semmire hivatkozva billentyűzte be: Vona Gáborék „odalent a terepen suttogóban és a biztos saját bázisnak kacsintva megmondták, hogy nem kell ám elmenni”. Persze rajta nem kell csodálkozni vagy megbotránkozni, rég elvesztette minden morális érzékét és csak azt írja le, amiért megfizetik.
Az igazság az: ha a jobbikosok nem mentek volna el nemmel szavazni, Orbánék még az „elsöprő siker” hazugságát sem tudnák elhitetni. A hárommillió ’NEM’ most vagy egymillióval kevesebb lenne. Orbánéknak közben azt is illő lenne észben tartaniuk, ha már ennyire vehemensen igyekeznek a Jobbik szavazótáborát lemocskoshazaárulózni, hogy a belengetett alaptörvény-módosításhoz éppen a Jobbik országgyűlési képviselőinek támogatására lesz szükség.
És ha már itt tartunk, azt se felejtsük el: a Jobbik féléve mondja, a népszavazás nem elég, drága és kockázatos, az Alaptörvény módosítása olcsóbb és biztosabb lenne. Orbánék eddig lesöpörték az asztalról, most pedig az érvénytelen népszavazás után ráosztják a Jobbikra a bűnbak szerepét, lenyúlják a javaslatukat, de majd elvárják a kétharmadhoz a támogatást. Létezik ennél nagyobb aljasság? Az biztos, hogy Orbánék arcán ez is elfér még.