Hunor és Magor asszonyai
Azok a hazai történészek, akik elfogadják a magyar krónikák híradását, a fenti történetet az alán-magyar együttélés egyik korai emlékének vélik, de különös módon a szakemberek nem akartak utánajárni, hogy mikor történhetett ez a meghatározó esemény, inkább csak homályos utalásokat tettek rá. Ennek az oka az akadémikus dogmarendszerben keresendő, amely máig cáfolja a magyarok kaukázusi jelenlétét, ehelyett az Urál-vidékén próbálja hasztalanul keresni a magyarok korai nyomait. A középkori magyar krónikákat azért nem emlegetik, mert azok egy az egyben cáfolják őseink uráli tartózkodását, ehelyett a kaukázusi és mezopotámiai jelenlétet igazolják.
Szerencsére a komoly történészek már a 19. század végén utánajártak a krónikai híradások igazának. Thúry József turkológus-történész volt az első, aki az 1898-ban megjelent szavárd magyarokról szóló tanulmányában megpróbálta megfejteni a történeti krónikák első fejezeteit, amely a magyar őstörténet korai szakaszáról szólt. Thúry nem elméleteket gyártott, hanem összehasonlító forráselemzések révén - felhasználta az ókori latin és görög forrásokat, valamint figyelembe vette a helyi, kaukázusi leírásokat, majd a régi történetek alapján keletkezett arab és perzsa nyelvű irodalmat - azt a következtetést szűrte le, hogy a magyarok őseinek egy része a Kaukázustól délre lévő Édenkertből, Nimród birodalmából északra tartottak és átkeltek az Alán-vagy a Darial-hágón. Thúry rájött arra, hogy őseink nem vízen keltek át, hanem - ahogyan a Képes Krónika ábrázolása is mutatja – az „Alán-hágón” átkelve értek el Szkítiába (ma: Oszétia vagy Alániába), ahol az ott élt rokon szkíta néppel szövetséget kötöttek. Ennek egyik formája volt a házasságkötés, de elképzelhető, hogy a férfiak az Anonymus által megörökített vérszerződéshez hasonló szertartáson egyesítették erejüket és egy néppé olvadtak. A magyar krónikák szerint mindez jóval a 373-as szkítiai kivonulás előtt történt. De vajon mikortól éltek ott az alánok és hogyan kerültek a Kaukázus északi részére?
Az alánok útja
A történeti források alapján úgy tűnik, hogy nem a magyar krónikák által emlegetett kaukázusi találkozó volt az első kapcsolat a hun-alán kapcsolatokban. Ha hihetünk a kínai forrásoknak, az alánok és a hunok már a Kr. e. 2. században együtt éltek a keleti vagy ázsiai hun birodalom kötelékén belül, ahol az egyik hun előkelő nemzetségnek A-lan volt a neve. Talán ők voltak azok, akik Csicsi hunjaival, Attila ősapjával fokozatosan nyugatra tartottak és Közép-Ázsiába érve szkíta-szarmata-masszagéta törzsekkel kötöttek szövetséget, ezért emlegetik őket ezeken a neveken. A külföldi, főleg az orosz történészek és régészek szerint egyértelmű, hogy az alánok a szarmata szövetség keretein belül éltek az eurázsiai sztyeppei övezetben. Sajnos, sokan iráni nyelvűnek tartják Közép-Ázsia ősi, lovas népeit, ezzel szemben a korabeli források arról tájékoztatnak, hogy a sztyeppén létezett az önálló szkíta nyelv, melyből inkább a perzsák tanultak. Az alánok viszonylag gyorsan haladhattak keletről nyugatra a jól ismert kereskedelmi utak mentén. Rokon népeken áthaladva akár már a Kr. u. 1. század közepén megjelenhettek a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger közti térségben. A latin és görög forrásokban már Kr. u. 60 körül megjelentek. Ettől az időtől kezdve nagyon gyakran emlegetik őket a latin szerzők alán vagy halani néven, de a velük szövetségben álló római szerzők jól ismerték a hozzájuk tartozó törzsek neveit, ilyenek az ászik, az aorszik, a roxolánok, szirákok, stb.
Úgy tűnik, hogy nem elégedtek meg a Fekete-tenger keleti felének birtoklásával, hanem fokozatosan terjeszkedtek nyugati irányba és megjelentek a kelet-európai síkságon: elérték Volga, a Don, majd a Dnyeper folyót, hamarosan már egyes csapataikat az Al-Duna vidékén találjuk.
A nagy találkozás
Miután a külföldi kutatók, főleg az orosz régészek nem ismerik a magyar krónikai adatokat, csak találgatnak az alánok és hunok korai kapcsolatai felől. Ők pusztán a régészeti leletek alapján tudtak nyilatkozni a kérdésben. Megállapították, hogy Attila hunjai alánok vagy a szarmaták valamely csoportjával érkezhettek meg a Kaukázus előterébe. Valójában nagyon nehéz bármilyen konkrétumot mondani- ismerik el az orosz kutatók - hiszen nagyon sok hasonlóság található az eurázsiai lovas népek anyagi kultúrájában. Elismerik, hogy pusztán a nevek megjelenése az írásos forrásokban csak arra utal, hogy a nép már jelen van az adott térségben, azt nem tudjuk pontosan meg belőle, hogy mikor telepedtek meg. Egy-egy lovas nép csak akkor jelenik meg az idegen forrásokban, ha szoros kapcsolatba kerül egy írásos feljegyzéseket készítő idegen néppel. Az orosz régészek azt is valószínűnek tartják, hogy a korai időkben Attila felmenői nemcsak hun, hanem más, törzsi neveken is előfordulnak. A történeti források hiányossága miatt nem tudjuk pontosan, hogy mikor köttetett meg a hun-magyar-alán kapcsolat, erről mélyen hallgatnak a hazai történészek, holott a korabeli forrásadatok segítségével leszűkíthetjük az eseményt egy rövid időtartamra. A hun név legkorábban Kr. u. 117-ben jelenik meg Dionisios Periegetes munkájában, aki úgy tudta, hogy ez a nép a Kaukázus előterében élt. Az alánok pedig már Kr. u. 60 körül vannak jelen a térségben.
A magyar forrásokból még azt is kiolvashatjuk, hogy az alánok valószínűleg nem a keletről együtt érkezett hunokkal, hanem a Kaukázuson túlról északra költözött szavárd-magyar résszel léptek szövetségbe, hiszen a keleti hunokkal már Belső-és Közép-Ázsiában is szövetséget köthettek. Valószínűleg, hogy a Kaukázusontúli szavárd törzsek mind a hunokkal, mind az alánokkal vérszerződést kötöttek, és nagyon valószínű, hogy az örök időre szóló szövetséget házassággal is megerősítették. Ennek a nagy szövetségnek az emléke jelenhetett meg a régi krónikákban. Az időpontról a következőket feltételezhetjük. Minden bizonnyal a Kr. u. 1-2. század között történhetett meg a nagy szövetségkötés. Az arméniai források ugyanis már Kr. u. 227-ben közös hun-alán betörést emegetnek a Kaukázusontúli részekre, akkorra már egyesített erővel kellett rendelkezniük. A közös hadjáratok folytatódtak előbb dél irányába a 3. század folyamán. Majd úgy tűnik, hogy megváltozott politikájuk és a Meotisz- partján élő hunok és alánok a 4. század derekán úgy határoztak, hogy egy részük elhagyja a túlnépesedett területet és nyugatra indul el. A magyar krónikák úgy tudják, hogy ez a határozat 373-ban véglegesedett és megindult a felkészülés a nagy európai hadjáratra. Ezekről már Jordanes, 6. századi tudós pap is beszámol. Szerinte a hunok előbb a kelet-európai síkságon élt független alánokat győzték le, akik nem akartak betagozódni a hun birodalomba. Majd ezt követően a gótok és alánok szövetségét vette célpontba, akiket szintén könnyű szerrel legyőztek. Az alánok és hunok egysége végül megteremtette a nagy nyugati hun birodalmat.