Ma a rezsimvita pusztán politológiai szempontból érdekes, az utókor számára lehet nagyobb relevanciája, amikor történeti, jogi, szociológiai szempontból értékelik majd az elvesztegetett évtizedeket, és a felemésztett, elsüllyedt társadalmi erőforrások legnagyobb felelőseit.
Rezsimvita és rendszerdefiníciók
Nem az első volt a sorban, de talán Filippov Gábor politológus A hibrid ellenforradalom kora című publicisztikája vált a legismertebb – mondhatni „legdivatosabb” - rezsimtipológiai megfogalmazássá a közvélemény számára. Nemrégiben pedig Tóth István János közgazdász, a Korrupciókutató Központ igazgatója a 444.hu-nak adott interjújában fejtette ki saját értelmezését.
Filippov Gábor a hivatkozott munkájában azt írta,
„hazánk mostanra tökéletesen megfelel a hibrid rendszerek, azok között is a versengő autoriter rezsim közkeletű politikatudományi definíciójának”.
Év elején, az LMP pártalapítványa, az Ökopolisz Alapítvány által kiadott, Ellensúly néven indított új közéleti folyóirat bemutatóján még pontosabban fogalmazott, amikor kijelentette, a kompetitív autoriter rezsim címke leírja az Orbán-rendszer lényegi tulajdonságait. Ebben egyetértett vele Szűcs Zoltán Gábor politológus is, aki az Ellensúly első számában Mi a jelentősége annak, hogy Magyarországon jelenleg kompetitív autoriter rezsim van? címmel publikált. Tóth István János szerint inkább modern autokráciáról lehet beszélni, míg a hibrid rendszer, vagy a vezérdemokrácia félrevezetők és alkalmatlanok a helyzet leírására. Utóbbi mellett érvelt a tavaly áprilisi országgyűlési választás után Körösényi András, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének kutatója, a Corvinus egyetem professzora. A 168Órának adott interjúban úgy fogalmazott:
„az Orbán-rezsim vezérdemokrácia, amelyben a vezető karizmája a kulcs”.
Bőven akadnak még elnevezések és definíciók, a teljesség igénye nélkül, a következők sorolhatóak még ide:
- posztkommunista maffiaállam (A Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam címmel jelent meg 2013-ban Magyar Bálint volt oktatási miniszter és SZDSZ-es politikus könyve.)
- illiberális rendszer/állam (Az illiberális jelző jelentésének vizsgálata azután vált általánossá, hogy a 2014. július 25-én elmondott tusnádfürdői beszédében, éppen Orbán Viktor definiálta így a kormánya által megvalósítani kívánt politikai célt: „az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam”. Akik az illiberális megnevezésre felkapták a fejüket, általában a putyinizálódás rémével hozták ezt összefüggésbe, igaz, Orbán Viktor akkor azt is mondta. „Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos nemzeti megközelítést alkalmaz.” A tavalyi április választás után tett miniszterelnöki esküjén megtartott beszédében a sok kritikát és támadást kapott illiberális jelzőt elhagyva, már „európai hagyományokban gyökerező, régi vágású kereszténydemokráciáról” beszélt, illetve azt is kijelentette: „a liberális demokrácia korszaka véget ért”.)
- tömegdemokratikus díszletek mögött létrehozott királyság („Nem tudok jobb nevet mondani rá” – jelentette ki Török Gábor politológus tavaly szeptemberben a hvg.hu-nak. Szerinte „az orbánizmusnak nincs sajátos intézményi rendszere, ezért is nehéz jól megragadni a lényegét”.)
- egypártrendszer - hegemonikus pártrendszer (Kovács János politológus, az Iránytű Intézet korábbi vezető elemzője közéleti blogjának tavaly októberi bejegyzésében azt írta, a magyar viszonyokat a hegemonikus pártrendszer fogalma mentén lehet a leginkább leírni: „az állampárt mellett formálisan ugyan léteznek ellenzéki pártformációk, ám a politikai rendszer vezérlő logikája és eljárásai nem teszik lehetővé, hogy ezek valamelyike vagy együttese alternatív erővé váljon”.)
- autentikus autokrata rendszer (Gyurgyák János történész, az Osiris Könyvkiadó igazgatója a Mandinernek azt mondta, „a most megszilárduló hatalmat nem érdemes valamelyik két világháború közötti vagy utáni példához hasonlítani, mivel ez nem történeti példákon nyugszik, teljesen új fejlemény, autentikus autokrata rendszer, azaz Orbán személyiségéhez van alapvetően szabva”.)
Nem az elnevezés vagy a definíció a lényeg
Török Gábor annyiban „lóg ki” a sorból, hogy bár következetesen „királyságnak” nevezi az Orbán-rendszert, a megszűnt Heti Válasz munkatársai által életre hívott Válasz Online tavaly decemberi páros interjújában (a másik fél Filippov Gábor volt) a rezsimvita ellen foglalt állást. A politológus szerint nem szabad abba a csapdába esni, hogy a legtöbb időt az elnevezésekkel töltik el.
„Egyiknek sincs önmagában értelme, csakis úgy, ha közben azzal foglalkozunk, hogy hogyan működik a rendszer. Ha a jelenséget értjük meg”
– jelentette ki. Azt is hozzátette, neki mindegy, minek nevezik a rendszert.
„Létrejött egy helyzet, amiben a rendszerváltás óta megszokott politikai formák egytől egyig másként néznek ki. És hogy miért néznek ki másként? A választ mindig csak Orbán Viktorban tudom megtalálni: akadt egy olyan kivételes tehetségű és rendkívül tudatos politikus, aki képes volt új hatalmi viszonyrendszert létrehozni, miközben az ellenoldal képtelen volt megvédeni a saját hatalmi terét”
- fejtette ki Török Gábor.
Hasonló véleményt fogalmaztam meg tavalyi Főszerepben: Orbán Viktor című cikkemben, amiben arról értekeztem, hogy a miniszterelnök „a XX. századi magyar történelem utolsó fejezete, és a XXI. század bevezetője”, ugyanis a rendszerváltás óta eltelt időszak valójában egyetlen személyről szólt: róla. Azt írtam, hogy végig Orbán Viktor harcának voltunk a közönsége és eszközei a hatalomért. Egyetlen magyar politikus sem tudta felvenni vele a tempót, egyik sem tudott úgy és olyan gyorsan alkalmazkodni, ahogyan ő tette. Politikai rendszermérnöknek neveztem, aki méricskél, tervez, és ha olykor hibázik is, gyorsan újratervez.
Fontos megjegyezni, ennek a cikknek nem célja, hogy új definíciót állítson fel vagy állást foglaljon a rezsimvitában. Az eddigiekkel egy rövid összefoglalás volt a cél. A folytatásban azt a hiányt szeretném pótolni, amit szerintem a rendszerdefiníciók felállítása mellett elmulaszt az értelmiség. Helyesnek tartom Török Gábornak azt a nézetét, hogy nem az a lényeg, minek nevezzük a rendszert, ugyanakkor úgy vélem, a működését is pazarlás újra és újra körbejárni. Ellenérvek persze erre is vannak. Szűcs Zoltán Gábor az előbbiekben említett, Ellensúlyban megjelent munkájában a rezsimvita fontosságát hangsúlyozva leszögezte: nem mindegy, hogy milyen politikai intézmények között élünk, hogy mik a játékszabályok, amelyekhez igazodva politizálnunk kell és hogy milyen eszközökkel élve mik lehetnek a reálisan elérhető célok.
„Merőben praktikus szempontból sem ugyanaz a politika természete és a sürgős teendők listája sem, ha az Orbán-rezsimet a nyugati típusú demokráciák egyik alkalmi variánsának látjuk, mint ha azt gondoljuk, hogy ez egy olyan politikai berendezkedés, amely mesterségesen és a demokratikus játékszabályokat szisztematikusan megsértve torzítja el a maga javára a politikai versengést”
- fogalmazott Szűcs Zoltán Gábor.
Azt azonban nem nehéz látni és megérteni, hogy a Fidesz-KDNP jelenleg abszolút dominanciával létezik a magyar belpolitikában, a birtokolt erőforrások mérlege egyértelműen a kormányoldal felé billen, az intézményi rendszer pártkatonák által kézi vezérelve működik, a médiatérben fölényben lévő centralizált kormánysajtó hatékonyan valósítja meg a kormány kommunikációs stratégiáját.
Külső és belső események kölcsönhatásából születnek rendszerváltások
Akárhogy nevezzük, nézzük, vizsgáljuk és méricskéljük az Orbán-rendszert, a legnagyobb erőssége, hogy nincs a számára veszélyes ellenzéke. Annak is megvannak az okai, miért és miként maradtak az ellenzéki pártok fokozatosan, de egyre biztosabban alul a kormánypártokkal szemben, majd kerültek mély identitásválságba a tavaly áprilisi választás demoralizáló kudarca után.
Az is gyakori állítás, hogy a jelenlegi lejtett pályán eleve súlyos deficittel indulhat az ellenzék. Akad olyan vélemény is, amely szerint választás útján már nem leváltható a kormány, és valamilyen külső, kataklizmikus nemzetközi esemény tud csak belpolitikai változásokat generálni. Ez a feltételezés nem alaptalan, hiszen a XX. században legalább kilenc – mondhatni - rendszerváltásról beszélhetünk, melyek mind nemzetközi és belpolitikai események kölcsönhatásából jöttek létre.
Az Osztrák–Magyar Monarchia az elvesztett első világháború következményeként bomlott fel 1918-ban. Az őszirózsás forradalommal szárba szökkent Károlyi-kormányt, illetve a polgári radikális és szociáldemokrata rendszert néhány hónapos regnálás után 1919 márciusában a Tanácsköztársaság váltotta, amely augusztusig tudott hatalmon maradni. A belpolitikai folyamatokat és a zűrzavart nagyban táplálták a világháború nyomán kialakult zavaros időszak fejleményei. A „következő ugrás” 1944 októberére tehető, amikor a tragikus kiugrási kísérlet és a német megszállás után a Horthy-rendszer helyét a rövid Szálasi-korszak vette át. A második világháború vége, a Harmadik Birodalom bukása és a szovjet megszállás ennek is véget vetett. Átmenetileg egy rövid időre többpártrendszer alakult ki, de 1948-ra a kommunisták vették át a hatalmat. A Rákosi-korszak 1953-ig volt ereje teljében, amit Sztálin halála helyezett parkoló pályára, de lényegében az októberi forradalom tett pontot a végére. Az 1956 novemberében érkező szovjet tankok a Kádár-rendszer letéteményesei lettek. A Szovjetunió meggyengülése a 80-as évek végére jutott el odáig, hogy út nyílhasson a 1989-es rendszerváltáshoz.
A rezsimvita felsorolt rendszerdefiníciói alapján megállapítható, hogy a 2010-es „fülkeforradalom” és a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) merőben más, mint az addig többé-kevésbé működő liberális, demokratikus parlamentarizmus. Ahogy a XX. századi példák esetében, 2010-hez is hozzájárultak nemzetközi események, a 2008-as gazdasági válságnak döntő szerepe volt a gyengülő balliberális kormányzat bukásában. Amit viszont érdemes tanulságként levonni, hogy 2010-et egy stabil, az ellenzéki oldalon hegemón szerepet betöltő, kormányzásra kész Fidesz-KNDP „várta”.
Az ellenzék állapota
A történelmi tendenciák igazolják, hogy semmi sem örök, különböző rendszerek, rezsimek követik egymást. A NER sem képez kivételt, de az átmenet és a következő rendszer alapkőletételének szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy milyen állapotban van az ellenzéki oldal. A ma ismertekből kiindulva valószínűbb egy 1918-1919-hez hasonló zűrzavart és koncepciótlanságot előrejelző forgatókönyv, mint egy 1989-es békés átmenet (eltekintve attól, hogy az elszámoltatás hiánya végzetes anomáliák sorát okozta). A történészek kevésbé szeretik az ilyen történeti analógiákat, és jóval óvatosabban bánnak velük, de ma nehezen elképzelhetőnek tűnik, hogy Orbán Viktor utódjával egy kerekasztal tárgyaljon az átmenetről vagy bizonyos fokú kontinuitásról.
Az ellenzéki oldalon nincs kohéziót teremteni tudó erő, több szereplőből áll, és egyik sem elég domináns ahhoz, hogy versenytársa lehessen a kormánypártoknak.
Komoly gyengeséget jelent az is, hogy nincs saját mitológiájuk, amelyre saját politikai történetüket felépíthetnék. A belpolitikát éppen aktuális, rövid lefutású ügyek uralják, ezeket nem tudják egy egységes történetfolyamba kapcsolni, novellisztikus politizálás folyik. Nincs narratívagyártás, politikai innováció, kezdeményező képesség, helyette a reaktív szerep a jellemző.
Az úgynevezett rabszolgatörvény nyomán kialakult tiltakozások adták az áprilisi választás óta az egyik legnagyobb felhajtó erőt, de már érezhetően ez is lendületét vesztette. Ha visszatekintünk 2010-ig, számos hasonló ügy ihlette meg az ellenzéket, egy rövid novellánál mégsem futotta többre belőlük.
A trafiktörvényt 2012-ben legalább akkora felháborodás kísérte, mint most a rabszolgatörvényt. A Gruevszki-ügy párjaként említhetjük a 2016-ban robbant Pharaon-ügyet, mára óriási csend van körülötte. A decemberi parlamenti obstrukciós kísérlet sem volt egyedi. 2013-ban a földtörvény elfogadásánál a jobbikosok elfoglalták a házelnöki pulpitust, lehetetlenné téve, hogy Latorcai János a helyén vezesse le az ülést, ezt végül a vezérszónoki emelvényről tette meg. Több ellenzéki képviselő hangosbeszélővel tiltakozott. A földtörvényt így is elfogadta a kormánypárti többség, az ellenzék közjogilag érvénytelennek nevezte a szavazást, a Fidesz szerint szabályos volt, és provokációnak nevezték az ellenzék akcióját. Ugye ismerős?
Hajszálpontosan ez ismétlődött meg a rabszolgatörvénynél tavaly decemberben. Az ellenzék önmagát ismétli, újra és újra ugyanazt a novelláit teszi a kirakatba, képtelen a saját regényét megírni, pedig bőven akadt alapanyag az elmúlt években.
Ezzel szemben a kormány egy hősi eposzt alkotott, ami utólag lineárisan végigkövethető, logikusan épül fel, noha előre nem látható körülmények is befolyásolták. A második Orbán-kormány először az IMF-fel „számolt le”, amivel még a balliberális kormányok „paktáltak le”, majd 2011-ben jöttek a „gonosz” hitelminősítők és spekulánsok, „megtámadva” az országot. A harmadik Orbán-kormány idején, 2015-ben migránshordák „törtek rá” Európára. Gyorsan „kiderült”, hogy a bevándorlást „irányítják”, a kormány szembekerült Brüsszellel és a bevándorláspárti erőkkel (akikhez nem mellékesen az „irányított” ellenzéket is sorolja). Végül jött a „leleplezés”, mindezek „mögött egy spekuláns áll”: Soros György.
Mi a tét?
Az Orbán-kormány most már hosszú évek óta vívja homéroszi harcát epikus ellenfeleivel. Az ellenzéki oldalon hiányzik az a fajta politikai történetmesélés, amit könnyen és egyszerűen lekövethetnének, megérthetnék a tétjét a választópolgárok. Nagyon leegyszerűsítve nézzük meg, hogy mi a különbség e tekintetben a kormány és az ellenzéki oldal között:
- A kormány azt sulykolja, ha elbuknának, akkor győznének a sorosista, bevándorláspárti erők, utána veszélybe kerülne az ország politikai és gazdasági stabilitása, az ellenzék széttöredezett, nem kormányképes, Soros és Brüsszel könnyedén betelepítené az országba a migránsokat.
- Az ellenzék azt követeli a leghangosabban, hogy Orbánnak buknia kell, mert O1G, mert diktatúra van, korrupció van, nincs jogállam, alacsony az életszínvonal, létbizonytalanság van, ezért sokan elhagyják az országot. De mi történne azután, hogy Orbán megbukik? Milyen kormány állna fel? Ügyek mentén látunk hajlandóságot együttműködésre az ellenzéki pártok között, mi történne akkor, ha a kormányalakítás közelébe kerülnének?
Az „orbánozás” elbutítja az ellenzéket
Nem kikerülhető nyitott kérdések, és ezekre egyelőre nem hallottunk komolyan vehető ellenzéki válaszokat, helyette egyre jobban eluralkodik az ellenzéken az „orbánozás”. Tölgyessy Péter jogász-politológus a Hegymenetben (Osiris Kiadó, Budapest, 2017) megjelent Kompország reményei című értekezésében arra hívta fel a figyelmet – még jóval az O1G-ézés előtt -, hogy az Orbán-rendszer dinamikája állandóan provokálja a táborán kívül maradókat, akik ellenérzéseiket folyamatos „orbánozással” fejezik ki.
„Nem érvelnek a rendszer intézkedéseivel szemben, hanem felmutatják haragjukat. Az ellenzéken belül csaknem szükségképpen beindul a versengés az egyre élesebb minősítések kimondásának dicsőségéért. A végén már alig marad helye az emberi szónak, csak a tiltakozás gesztusa marad, amely akár az artikulálatlan füttyszóig juthat”
- fogalmazott Tölgyessy.
Szerinte ezek az indulatok mozgósítják a miniszterelnök híveit is, és a Fidesz eltökélt táborában igazolhatja a hatalom akár durván jogkorlátozó ellencsapásait (lásd. az ellenzéki pártokon való bosszúállás eszközeként irányított Állami Számvevőszéket).
A jogász-politológus arra is figyelmeztetett, hogy a közéleti szembenállás gyorsulóan eszkalálódik, ezzel egyre kevesebb tér marad a polgári nyilvánosság racionálisan érvelő, a nyilvánvaló tényeket tudomásul vevő diszkussziójának, és a kölcsönös gyűlöletnyilvánítás uralja a hazai közbeszédet.
Tölgyessy úgy véli, hogy a folytonos „orbánozás” elbutítja az ellenzéket. Ehhez az is hozzájön, hogy a nyilvánosság intézményei ellehetetlenültek, a hazai sajtó nagy részét oligarchák és állami hirdetések pénzelik, így a legtöbb ellenzéki csoportosulás a saját „fekete lyukában” jobbára csak a sajátjainak beszél. A jogász-politológus szerint ez is az Orbán-rendszer elmozdíthatatlanságát támogatja.
Ellenzéki főszereplő kell
A koherens történetmesélés és a kidolgozott, koncepcionális jövőkép hiányát, a kontraproduktív „orbánozást”, illetve a médiaviszonyok problémáját tetézi, hogy nem látható az ellenzéki oldalon alkalmas vezető sem, akinek pólusképző ereje lenne.
„A politikát karakterek formálják, alakítják és viszik győzelemre. Kell valaki, aki meg tud személyesíteni, el tud adni, el tud vinni a hátán egy politikai irányvonalat, aki kapcsolatot képes teremteni a választókkal. Aki ért a nyelvükön, aki elég jó kommunikátor ahhoz, hogy határozottan megfogalmazza a kérdéseiket és azokra válaszokat adjon”
- írtam tavalyi Főszereplő nélkül nincs ellenzéki megújulás című cikkemben.
Ha nincs tehetséges közvetítő egy új politikai alternatíva és az elégedetlen vagy változásra hajlamos választók között, nem tud koherens kormányváltó erő létrejönni, és pontosan addig jut az ellenzék, mint az országgyűlési választáson.
Meg kell őrizni a kormányzóképesség látszatát
Fontos az is, hogy alkalmas és hiteles szereplők töltsék fel az ellenzéki paletta első vonalát, akiket a választók el tudnak úgy fogadni, mint akik képesek lennének elvezetni egy országot. Az LMP egykori társelnöke, Schiffer András a Mandinernek nevek nélkül kommentálva egyes ellenzéki képviselők kínos performanszát az MTVA-székházban, úgy fogalmazott, „egy képviselőnek a méltóságát mindig, minden körülmények között meg kell őriznie”. Szerinte, aki nem képes arra, hogy a méltóságát megőrizze, az ne legyen parlamenti képviselő, máskülönben nem jó eséllyel küzd majd kormányzati felhatalmazásért.
„A kormányzóképesség látszatának megőrzése is fontos hosszú távon, nem csak a tiltakozás”
- szögezte le Schiffer.
Mintegy ellensúlyozva a hátrányos médiaviszonyokat, terjedőben van az öncélú, lájkvadász, performansz-politizálás, ami többnyire nélkülözi a tudatos, egységes kommunikációs stratégiát. Diszfunkcionális pótcselekvésnek tekinthető, ami egyrészt megmutatja a rendszer jellegét, az ellenzéki politizálás szűkülő korlátait, másrészt az ellenzéki szereplők helyzetfelismerő képességének hiányát, valamint azt a tévképzetét, hogy ezekkel az attribútumokkal megspórolhatók a politikaformálás „hagyományos” kellékei: a szervezetépítés, az erőforrás-menedzsment, a programadás, a politikai marketing, az adaptivitást vagy a tematizáló képesség.
A közösségi média használata persze ma már kihagyhatatlan a modern politizálás eszköztárából, de ezt is lehet jól vagy rosszul alkalmazni. Az egyes ellenzéki politikusok a „botrányhős” vagy „megmondóember” szerepét veszik fel az éppen aktuális színdarabban: reagálnak és közvetítenek a saját véleménybuborékjukon belül lévőknek, kevésbé vagy egyáltalán nem szólítják meg az azon túli választópolgárokat.
Fontosabb az ellenzékre fókuszálni
A hatékony politikai cselekvésnek feltétele, hogy minden rendelkezésre álló véleményformáló csatornán, ahol egyéni vagy közösségi szinten értékeket közvetítenek, szükséges kiszélesíteni a közbeszédet. Ez nemcsak a társadalmi változásra szerződött politikusok és politikai pártok feladata, de az ezt támogató értelmiségé is. Utóbbinak abban is felelőssége van, hogy a politikát inspirálja, adott esetben a korrekció irányába terelje, megművelje azt a táptalajt, ahonnét a politika kicsirázhat. Lehet definíciókat felállítani és ráhúzni az Orbán-kormányra, de a társadalmi változásokat nem segíti, ha többedszerre megfogalmazott hatalompolitikai struktúráknál ragad le a vita. Fontosabb, hogy feltérképezésre kerüljenek az ellenzék gyengeségei és hiányosságai, valamint ezek korrigálására, kezelésére szülessenek javaslatok.
(Címlapfotó: Béli Balázs/Alfahír)