A szombati budapesti tüntetés után sokan osztották meg lelkes hangulatjelentéseiket a közösségi hálón. A vélhetően több mint százezres tömeg olyan ellenzéki bázis lehetőségét mutatta meg, amely eddig ebben a formájában sohasem mutatkozott még meg az Orbán-kormánnyal szemben. Kritikus ügyek, és nagy tüntetések persze voltak az elmúlt nyolc évben is. De ennyire heterogén összetételű demonstrációval még nem igen találkozhattunk. Ehhez kellett, hogy a Fidesz-KDNP újabb kétharmados többsége sokkhatásként érje az ország kormányt váltani akaró felét. Szombaton Budapesten együtt lobogott a nemzeti trikolor, az uniós és a korábban rendre lenácizott árpádsávos zászló. Itt bizony most egymás mellett meneteltek az ellenzéki pártok politikusai, aktivistái és szimpatizánsai. A baloldali szavazók jól megfértek a radikálisokkal, a néppárti jobbikosokkal, a Fideszből kiábrándult konzervatívokkal, jobboldaliakkal, valamint a liberálisokkal. Mind egy okból mentek utcára. Csalódottságból.
Csakhogy a csalódottság önmagában még nem teremt tartós kohéziót. Az igazságérzet pedig szubjektív, ha az ország másik része – akármit is gondoljunk a kormány propagandagépezetének manipulatív szerepéről – fegyelmezetten behúzta az X-et a Fidesz-KDNP-re, miközben az ellenzéki voksolók szétszavaztak egy tucat ellenzéki párt között.
Az ellenzék legnagyobb gyengesége, hogy megosztott. És az is marad, amíg a politikai szándék nem teljesedik ki egyetlen politikai tömbben. Az igényt erre meg is fogalmazták a szombati tüntetés felszólalói. Más célt nem is igen lehet komolyan venni az elhangzottak közül. Új választás nem lesz, de nincs is értelme addig, amíg nincs világosan meghatározható ellenpólusa Orbán Viktornak. Egy töredezett, és most éppen a sebeit nyalogató ellenzék ismét kudarcot vallana egy újabb választáson. Természetesen az a követelés, hogy a választási csalásokat fel kell deríteni, legitim felvetés. Indokolt esetben továbbra is követelni kell, hogy a szükséges vizsgálatokat lefolytassák.
Ám azzal nem szabadna becsapni önmagunkat, hogy az ellenzéki vereség oka egy országos méretű összeesküvés. Ez nem szolgálja sem a hibákkal való szembenézést, sem a továbblépést egy újfajta ellenzéki politizálás felé.
Orbán Viktorék éveket töltöttek el azzal, hogy felépítsék saját kézi vezérelt médiabirodalmukat, amellyel egy párhuzamos valóságba rántották saját szavazótáborukat. Egyszerű és világos célokat fogalmaztak meg, az emberek természetes ösztöneire építve politikájukat. Összefogták és koordinálták azokat a kommunikációs csatornákat, amelyek segítségével üzeneteiket közvetíteni tudják. A választási törvényt addig farigcsálták, amíg az nekik tetszővé nem vált. De az megint csak önáltatás, hogy az ellenzék sikertelenségét csupán a választási törvény befolyásolta.
Orbánék erőforrást nem sajnálva feltérképezték az ország lakosságát és professzionális módon kidolgozták saját táboruk mozgósításának elvét. Az igazán hatékony fegyverük valójában végig ez volt.
Lejt a pálya a Fidesz-KDNP-nek? Lejt. Nyolc év kormányzati pozíció olyan eszközöket adott a kezükbe, ami egyenlőtlenséget szült a pártok versenyében. Orbánék azonban nem 2010-ben kezdtek neki a munkának. A 2002-es vereségük óta építkeztek és készültek.
Valamikor a kétezres években, még a 2010-es kormányváltás előtt Orbán Viktor látogatást tett egy futballmérkőzésen is Budapest XVII. kerületében. Hallomásból ismerem csak a történetet. A helyi öregek megkérdezték tőle, hogy miként látja a magyar politika jövőjét. Orbán állítólag erre azt felelte, hogy szerinte - hasonlóan, ahogy az Egyesült Államokban -, két nagy politikai tömb fog kialakulni Magyarországon. A jobboldalt a Fidesz fogja megtestesíteni, míg a baloldalt az MSZP. Ezeknek örökös párharca fogja alakítani és egyensúlyban tartani a magyar politikai rendszert. Orbán Viktor ebben a tekintetben elvégezte a házi feladatot, míg az MSZP kudarcot vallott, és a romjain egy megosztott ellenzék jött létre. Így a mérleg elbillent.
Vona Gábor, a Jobbik immáron lemondott elnöke, aki maga is Orbán Viktor közeléből indult el a nagypolitika felé, minden jel szerint felismerhette ennek a másik politikai tömbnek a szükségszerűségét, avagy hiányát, és a nemzeti radikális pártját elindította néppártiság irányába. Vona sosem tagadta, hogy kiemelt figyelmet fordított Orbán Viktor megértésére és tanulmányozására. A 2014-es választás után láthatóan tudatosan törekedett arra, hogy ellenpólusává váljon Orbánnak, és megpróbálja egy zászló alá beterelni a kormánykritikus szavazókat. Ha a parlamenti közvetítések csörtéit felidézzük, visszanézzük, akkor Vona volt az egyetlen az elmúlt nyolc évben, aki hosszú idő után izgalmas vitapartnerévé válhatott Orbánnak. Ugyanakkor a Jobbik néppártosodása éles váltást jelentett a párt radikális gyökereihez képest, nem beszélve arról, hogy szó szerint erőltetett menetnek hatott az elérendő átalakulás célja, és komoly próbák elé állította Vonát a saját táborán belül is. Mégsem ez bizonyult a legmakacsabb gátló erőnek, hogy megalkossa Orbán politikai tömbjének riválisát, hanem a migráció. A Jobbik népszerűségének felívelése a párt 2015-ös elsöprő tapolcai győzelmével érte el csúcspontját, az év második felében aztán elérte az országot az illegális bevándorlás áradata.
A migráció tányéron kínálta az alkalmat, hogy a Jobbik a saját témájává tegye. Ez nem ütötte volna a néppártosodást, és a radikális szavazókat is táboron belül tarthatta volna. Utólagos okoskodásként az már kijelenthető, hogy a migrációhoz való hozzáállás döntő tényezőnek bizonyult a választási eredmény esetében.
Orbánék az első időszakban láthatóan tétováztak migrációügyben. A folyosói pletykák szerint a miniszterelnök sokáig dilemmázott azon, hogy vajon beálljon-e az akkori uniós irányvonal mögé, támogatva Angela Merkelt, vagy vállalja a konfliktust az addig kifejezetten baráti szövetségesnek számító német kancellárral. Végül Orbánt is meggyőzték a látottak és tapasztaltak: a Budapestet elárasztó migránsok, illetve a bevándorlásellenes közhangulat. Az sem volt elhanyagolható tény, hogy az akkor még a migráció tekintetében aktívnak mutatkozó Jobbik számára komoly politikai tőkét jelenthetett a probléma zászlóra tűzése. Orbán lassan szánta rá magát a cselekvésre, de aztán olyan határozottsággal lépett, hogy stabil belpolitikai támogatottságot szerzett, és hangsúlyos nemzetközi szereplővé válhatott az európai színpadon.
A Jobbik ezzel szemben eltaktikázta magát: először hazafias alapon, önként állt Orbán árnyékába, asszisztálva a kormány migrációs politikájához, majd lényegében lemondott a témáról a Fidesz-KDNP javára. Ez persze korántsem azt jelenti, amit a kormánypropaganda évekig hazudott, hogy a Jobbik bevándorláspárti lett volna.
A Jobbik javasolta és támogatta a kerítésépítést, támogatta a honvédség bevetését a határon, sőt, a határőrség visszaállítását követelte (ezzel egyébként Orbánék azóta sem tudtak mit kezdeni), az érvénytelen kvótaellenes népszavazás miatt sem okolhatóak a jobbikosok.
A párt egész egyszerűen azon az elven, hogy a kormánnyal nem versenyezhet, és minden, ami a migrációról szól, az Orbánékat erősíti, letekerte a hangerejét a témában, és megpróbált alternatív tematizáló ügyeket megragadni. Ez végzetes stratégiai hibának bizonyult. Vona Gábor az emberek józan eszére akart inkább hatni: korrupciómentes Magyarországot ígért, magasabb béreket, jobb egészségügyet, fejlettebb oktatást, és a kivándorlás problematikáját szembeállította a bevándorlással. Orbán Viktor az emberek érzelmeire, ösztöneire játszott: megvédeni az országot egy külső fenyegetettséggel szemben, ami elpusztíthatja egész kultúránkat.
A félelem legyőzte a józan észt.
A Jobbiknak persze voltak úgymond korrekciói, hiszen a letelepedési kötvények kapcsán született meg a „Se szegény migránst, se gazdag migránst!” irányelv, ami aztán a kampányban kiegészült azzal, hogy „se titkos migránst”, amikor kiderült a kormány által suttyomban beengedett 1300 migráns ügye. De addigra már az évek óta hangosan építkező kormánykommunikáció a revolvermédiával kéz a kézben készen állt arra, hogy hárítson, majd brutális karaktergyilkos támadást indítson a Jobbik és Vona Gábor ellen.
A többi párt, a bal- és liberális törmelékek eleve hendikeppel indultak a migráció témájában. Nem ismerték fel az emberi félelem erejét, végig rosszul és következetlenül kommunikáltak a kérdésben. A lehetőségeiket már az elején elvesztették a rossz helyzetfelismerésből fakadóan.
Az ellenzék veresége tehát nem csupán azzal okolható, hogy a pálya a Fidesz-KDNP-nek lejtett. Stratégiai hibák sorozata vezetett a bukáshoz: hibás vagy megkésett, esetleg következetlen és nem kellő határozottságú pozicionálás a migráció ügyében, rosszul felmért szavazói igények, alulmaradt mozgósítás a Fidesz-KDNP-vel szemben. Mindez egy végletekig megosztott politikai térfélen Orbánék egységes tömbjével szemben.
Hogyan tovább?
Kezdjük ott, hogy akárhány békés tüntetés lesz még, ettől nem fog megbukni az Orbán-kormány, és egy kormánypárti szimpatizáns sem fogja kevésbé igazoltnak érezni a szavazatát. 2006 és 2010 között rengeteg kormányellenes demonstráció volt. Jó részükre még csak a békés jelzőt sem lehet használni. A részvétel és az intenzitás folyamatosan csökkent. (Gyurcsány Ferenctől például most jogosan lehetne megkérdezni, hogy mit gondol, most is megunják majd az emberek a tüntetéseket, mint az ő regnálása idején?) A politikai klímát megfejelte még a 2008-as gazdasági válság is, de a szocialista kormányzás így is kitöltötte a négy évét.
Van egy fontos különbség is az akkori és a mostani időszak között: ott volt ellenzéknek egy erős Fidesz-KDNP, ami az elégedetlenségnek politikai hangot adott, majd szavazatokra váltotta 2010-ben. Ma nincs ilyen az ellenzéki oldalon. A LMP-ben már szó szerint egymást ütik ki, az MSZP lélegeztetőgépen van (ki tudja mikor lesz már végre teljesen lekapcsolva), a Demokratikus Koalíció meg Gyurcsány Ferenc rezervátuma, aki nyugodtan nevezhető Orbán Viktor hasznos hülyéjének.
Aztán van a Jobbik, ami a legerősebb ellenzéki párt, de a kétharmad ellen aligha lehet majd oroszlán a parlamentben. A Jobbik válságát mégsem ez adja, hanem, hogy elvesztette a vezérét. Vona Gábor visszavonulása emberileg érthető, politikailag vitatható, stratégiailag rossz időzítés, a Jobbik számára komoly dilemma.
Ha a párt tovább akar lépni saját eredményén, és továbbra is a kormányváltás céljában gondolkodik, akkor olyan vezetőre lesz szüksége, aki a szombati tüntetés résztvevőit eddigi pártállásuktól függetlenül meg tudja szólítani. Nem mellékesen kiállítható egy Orbán Viktor ellen.
Ironikus módon most nyernek értelmet, és most van csak igazán létjogosultsága Vona Gábor azon törekvéseinek, hogy megkezdődjék a társadalom különböző rétegei közötti hídépítés.
Egy integráló típusú vezető mellett, olyan politikai struktúra építésébe kell kezdeni, amely meghaladja a mostani ellenzéki pártok vívódásait, és egységbe kovácsol. Mondhatni ez a választás lehet a küszöbe egy új, XXI. századi ellenzéki gondolkodásnak.
Vona Gábor nagyon sokat beszélt arról, hogy a XXI. században a pártoknak maguk mögött kell hagyniuk a XX. század megosztottságait. A szombati tüntetésnek, amikor ellenzéki összefogásról beszéltek, pontosan ez a lényege. A tüntetéseknek lehet katalizátor szerepe ebben, mert a nyomásgyakorlásnak elsősorban az ellenzék irányába kell megtörténnie. Közös, új alapok kellenek, enélkül nem lesz változás.
Aki azt gondolja, a megoldás kulcsa erőszakos utcai demonstrációkban rejlik, annak számolnia kell azzal, hogy az agresszió nem marad válasz nélkül, és csak kiszámíthatatlan káoszt teremt. Ez pedig semmiképpen sem lehet, senkinek sem az érdeke.
Annak sincs értelme, hogy bárki is a kormánypárti szavazókat gyengeelméjű hülyéknek, vagy agymosott hazaárulóknak tartsa. 2010-ben a Fidesz-KDNP úgy tudott kétharmadot szerezni, hogy nagyon sok baloldali szavazó is őket választotta, mert alternatívát láttak Orbán Viktorban. Az ellenzéknek most Orbán Viktor alternatíváját kell megtalálnia és felépítenie. A választási vereség tekinthető egy ébresztő órának is az ellenzék számára, ami most új időszámítást jelez.