Három évesen voltam először Erdélyben. 1981 szilveszterén. Marosvásárhelyen, és a Görgényi-havasokban, a Bucsin-tetőn. Életem első emlékei ezek. Erdély, a Székelyföld azóta a részem. Amikor mások a kádári elhallgatás miatt otthon azt sem tudták, hogy élnek magyarok határainkon túl, én néhány évesen közöltem, hogy meg fogom ölni Ceaușescut. (Végül megtette más.)
Aztán később egyetemistaként szerveztem utakat Erdélybe, és a családommal is jártunk ki rendszeresen. Így jött el az a nap. 2004. december 5-e. Reménykedve vártam az eredményeket. Mikor már látszott, hogy nagy a baj, elővettem egy üveg pálinkát. Ahogy a fájdalmas sötétség fokozatosan borult rá a decemberi éjszakára, úgy töltöttem magamnak egyre szaporábban. Közben különböző internetes fórumokon csak írtam és írtam ismeretlen határon túli magyar testvéreimnek: Kérlek, bocsássatok meg!
Hiába nyeltem a pálinkát, jó ideig nem hatott semmit. Kiittam az üveget. Aztán hirtelen se kép, se hang…
Amikor 2004. december 6-án én rettenetes másnaposan éledeztem, egy megnyitás előtt álló budai étteremben Orbán Viktor és Habony Árpád eligazítást tartott a jobboldali médiumok vezető munkatársainak.
Amikor én szégyenérzettől szilánkosra szakadt lélekkel vergődtem otthon, Habony Árpád éppen lelkendezett a népszavazás eredményén, ugyanis – mint indokolta – ha érvényes lett volna, az MSZP és az SZDSZ a 2006-os választásokig azt kommunikálja, hogy azért nincsen pénz az országban, mert a határon túli magyarokra megy el minden.
Nem sokkal azután, hogy Orbán és Habony világossá tették a Fidesz kijózanító viszonyát a határon túli magyarsághoz, Csíkszeredában nem akartak kiszolgálni egy kocsmában, mondván, megtagadtam őket. Később, ugyanebben a városban megkaptam azt is, hogy „takarodj a magyar kurva anyádba!”
És utána is, derék atyafiak hányszor, de hányszor mondták az arcomba, hogy a „székely szarta a magyart.” És hányszor, de hányszor engedtem ezt el a fülem mellett, mert tiszteltem, tisztelem őket, amiért százéves elnyomásban is meg tudtak maradni magyarnak.
De aztán egyszer csak elegem lett. Amikor legközelebb újra megkaptam egy lánglelkű székelytől, hogy ők szartak engem, az asztalra csaptam, és megkérdeztem: „Hogy lehet, hogy a szarnak van országa, aki meg kiszarta, annak még autonómiája sincsen?” Válasz nem volt, csak nagy pislogás.
A napokban a Jobbik egyik politikusa vállalhatatlanul otromba módon fogalmazott meg kritikát az erdélyi magyarsággal szemben. Amit a Fidesz persze azonnal kihasznált, úgy beállítva a dolgot, mint ha a Jobbik egyenesen megtagadta volna Erdélyt. Ami hazugság.
Az viszont igaz, hogy a nemzetpolitikában is ideje van az őszinte, polkorrektségtől mentes érveknek, ellenérveknek, céltalan minősítgetések helyett produktív viták lefolytatásának. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy az aktuális határoktól függetlenül egyetlen magyar nemzet létezik, ahol nincs különbség magyar és magyar között, akkor ebből az is következik, hogy
Kárpát-medencei megmaradásunk érdekében mindenkinek a szükséges önkritikát gyakorolva kell kijelölnie a maga teendőit.
2012-ben a Bar!kád hetilap olvasóival Erdélyben jártunk. A busz vezetője, Forgó Imre barátom azt mondta nekünk:
"Minden anyaországi ember, aki Erdélybe utazik, húz magával egy láthatatlan fonalat. Ha sokan és sokszor jönnek Erdélybe, ezek a fonalak együtt olyan erőssé válnak, mint a pókháló, amit nem lehet majd szétszakítani."
Igen. Sokan és sokszor kell utaznunk Erdélybe! Szétszakíthatatlan háló viszont csak akkor válhat láthatatlan fonalainkból, ha azokat mindkét végpontján politikai érdekből felkorbácsolt indulatoktól, talmi felsőbbrendűség-érzettől mentes, következetes tettekből kovácsolt rögzítési pontokhoz erősítjük.