Érdekes elemzés jelent meg a New York Times-ban Ivan Krastev, bolgár újságíró tollából, aki a közép-európai populista politikusok, elsősorban a V4-ek és Románia vezetőinek Izraelhez fűződő viszonyát vette górcső alá.
Krastev a kölcsönös érdeklődés fókuszában Benjámín Netanjáhú, izraeli miniszterelnök politikáját és karakterét látja, aki két okból számít a szélsőséges politikai figurák példaképének:
- egyrészt a diplomáciai körökben elterjedt vélekedés, hogy a kis országok vezetőinek rajta keresztül vezet az útja a Fehér Házba, miután az Izrael-barát Trump-rezsim tenyerén hordozza a politikust (az ő jóindulatán kívül legfeljebb a nagyarányú fegyvervásárlás garantálhat egy meghívást Washingtonba, ám a térség legtöbb államában nem futja ilyen beruházásra);
- másrészt Izrael politikai és állami karaktere meglepően hasonlít a közép-európai nemzetállami eszme ideális felfogásához.
Utóbbi kapcsán Krastev "etnikai alapú demokráciaként" jellemzi Izraelt, ami hasonlóan definiálja magát a zsidók államaként, ahogy a közép-európai államok definiálják magukat magyarként, szlovákként vagy románként. A nacionalista politikusok Izraelben látják megtestesülni a nemzeti eszme gyakorlati, heroikus felfogású működését.
Az újságíró hangsúlyozza, hogy emellett nyilván olyan pragmatikus szempontok is vezérlik a zsidó államhoz közeledő populistákat, mint Izrael töretlenül pörgő gazdasága. Netanjáhút pedig az Európai Unión belüli, az ő politikájával szimpatizáló szövetségi rendszer kialakítása motiválja,
De emellett az sem elhanyagolható tény, hogy az izraeli tőke előszeretettel fektet be Kelet-Közép-Európában, illetve ide irányul a legnagyobb arányú zsidó kivándorlás is.
És ezzel az elemző el is jut egy másik, nagyon fontos faktorhoz, ami meghatározó Netanjáhú csodálói között:
A populista politikusok pedig mindenáron szeretnék ellesni a receptet. Ahogy a diaszpórákban élő zsidóság hazacsábításának mikéntjét is szívesen eltanulnák egyes vezetők, hiszen az elvándorolt lengyelek, horvátok vagy magyarok egyelőre a leghalványabb hajlandóságot sem mutatják a nyugatról való hazatelepülésre (bár Krastev nem foglalkozik behatóan a témával, érdemes megjegyezni, hogy a zsidó állam sokkal több lehetőséget nyújt a hazatérőinek, mint mondjuk a hangzatos lózungokkal és kétes hatékonyságú családvédelmi programokkal operáló magyar vezetés, amely a nyugatihoz hasonló megélhetési perspektíva helyett csak korrupciót és élhetetlen politikai klímát képes felmutatni).
A szerző szerint emellett fontos ideológiai kapocs is létezik a szélsőséges politikusok között (ne feledjük, Netanjáhú is az): amellett, hogy az izraeli miniszterelnök is gyanakvással kezel minden kozmopolitának vagy poszt-nacionalistának tűnő dolgot, a közép-európai vezetők is maximálisan osztják Netanjáhú udvari ideológusának, Yoram Hazony filozófusnak a civilizációs küzdelmekről alkotott elméletét. Hazony a világtörténelem nagy konfliktusait ugyanis nem az osztályharcból vagy a nemzetek vetélkedéséből, hanem
Elég, ha Orbán Viktor és a Fidesz politikai kommunikációjára gondolunk, és máris világosan láthatjuk, mennyire mély gyökeret eresztett ez a felfogás többek közt a magyar kormánypárt tanácsadóinak és politikusainak körében.
De a közép-európai politikusok hatalomtechnikai téren is igyekeznek másolni Netanjáhú módszereit. Ebben pedig Krastev szerint sem jár annyira élen más, mint Orbán Viktor.
Az elemző szerint a magyar miniszterelnök, izraeli kollégájához hasonlóan,
- úgy vívja meg a választási küzdelmeket, mintha azok a mindenféle hadijogot nélkülöző háborúk lennének, ahol nem szokás foglyokat ejteni, és
- mindketten olyan, a végletekig lojális szavazóbázis kiépítésén munkálkodnak, amely még a bizonyított korrupciós bűncselekményeket is elnézi nekik.
A cikk kiemeli, hogy a két kormányfő világpolitikai stratégiája is hasonló: mindketten hajlamosak magukra haragítani a nemzetközi közvéleményt és ugyanolyan cinikus szenvtelenséggel állják a politikai ellenfeleik támadásait,
Az újságíró ugyan nem említi, de mi azért hozzátesszük, hogy a magyar kormánynál a koppintás egészen a gátlástalan, karaktergyilkos és ellenségképgyártó kampánymódszerek, sőt a néhai Arthur J. Finkelstein személyében a konkrét kampánytanácsadók átvételéig terjed.
A zsurnaliszta a két politikus közötti személyes jó viszonyt sem mulasztja el felemlegetni, ami szerinte abban is megnyilvánul, hogy Netanjáhú többször is Izrael és a zsidók "igaz barátjának" nevezte a magyar miniszterelnököt, miközben a hazai zsidó közösség antiszemitizmussal vádolta Orbánt a Soros-plakátok miatt.
Krastev rámutat, hogy Orbán Viktor és a hozzá hasonló vezetők arról álmodoznak, hogy egyszer ők is elérik azt a státuszt, amit jelenleg Izrael képvisel, amely hiába kis ország, katonai és gazdasági erejének hála még az Egyesült Államokkal is büntetlenül dacolhat a világpolitika terepén.
Krastev a legfontosabb párhuzamot mégis abban véli fölfedezni, ahogyan a közép-európai populisták az egyik leghatékonyabb izraeli politikai eszközt igyekeznek lemásolni. A cikk rávilágít, hogy zsidó állam politikusai - akár bel-, akár külpolitikai érdekeik érvényesítése kapcsán - gyakran cinikusan ki- és felhasználják az országukat állandóan jellemző egzisztenciális fenyegetést, melyet az őket körülvevő "arab tenger" jelent. Az európai populisták szóról szóra ugyanezt a módszert használják,
Tudományos bizonyíték: Közmunkával és zsarolással szerzi a szavazatokat a Fidesz
Súlyos visszaélésekre derített fényt az amerikai Yale Egyetem legújabb, a magyar választási rendszerrel és szavazási szokásokkal foglalkozó politológiai tanulmánya. "A klientelizmus változatai a magyar választásokon" című dolgozat szerzői a "politikai patronázs" - jelentése: "állami erőforrások felhasználása szervezetek vagy egyének finanszírozására, szavazatszerzés céljából, illetve a választási támogatásért cserében" - jelenségét járják körül a 2014-es magyarországi országgyűlési választás kapcsán.