Gitáros, fotós, újságíró... és rendkívül dekoratív - interjú Máté Évával

 

 - A zenélést még kiskoromban kezdtem furulyán, majd klarinéton. A zenesuliban szolfézst is tanultunk és játszottam a helyi fúvós zenekarban is, úgyhogy ez azért biztos adott egy alapot. Gitározni és rock/metal zenét játszani azonban csak később, 18 évesen kezdtem, autodidakta módon. Ekkor viszont egyből jött a „mélyvíz”, szinte még el sem kezdtem gitározni, és máris elhívtak egy helyi bandába játszani, az volt az első együttesem. Aztán egy hirdetésben találtam az Angelus-ra, akik gitárost kerestek. Akkor még teljesen csajzenekarként működtek – ódzkodtam is az elején a ténytől, bár a csajok már elsőre nagyon szimpik voltak –, készült már klipjük és pár felvételük is korábban, de szerettek volna kicsit más irányba kanyarodni. E miatt névtelenül (nevet) adták fel a hirdetést, de a tervezett stílusuk szerencsére pont egyezett azzal a vonallal, ami engem is mozgatott, így abszolút szerencsés egymásra találásról beszélhetünk. Nekem 2005-ben jelent meg velük az első demóm, még akkor is csak csajok voltunk a bandában. Mentsik Anita, a dobosunk később külföldre költözött, ami miatt átmenetileg Kolos (Kirchner Kolos, dobos – a szerk.) segített ki minket, akivel olyan jól működött a dolog, hogy végül teljes értékű tagnak maradt. (nevet)

 

 

 

 - Az Angelus-szal párhuzamosan kezdtem el játszani egy idő után a Buttercup nevű, szintén csajbandában. Velük némileg dallamosabb zenét játszottunk, valahol a rock és a metal között, de azért mélyre hangolva, biztos, ami biztos. (nevet) Két klipünk készült, illetve két demó – vagy talán a második anyag inkább EP-nek nevezhető – anyagunk jelent meg. Közben aztán jött egy újabb – hogy-hogynem – női feldolgozás-zenekar, a Cherry Bomb, ami igazából csak egy kis lájtos mellékprojektként alakult meg, de igencsak hamar, mondhatni már az első koncert után, komolyabbra fordult a dolog. Egyből játszhattunk például a Hangfoglaláson is, ami igencsak megtisztelő dolog, és a Gitármánia táborban, de olyan arcok előtt is, mint Roger Miret, szóval – nyilván a stílusból adódóan és az ismert dalok miatt – viszonylag nagy érdeklődés kísért minket.

Van még az Eejit Midget, aminek tagja vagyok már jó pár éve, de most kicsit parkolópályára került a történet, mivel ez alapvetően azért Győrfi Isti bandája – még ha nem is szereti, hogy így emlegetjük – és ő pedig Írországban él. Tervek azonban vannak, úgyhogy remélhetőleg lesz még koncert és új anyag is velük egyszer csak, mert már volt koncertünk azóta is, hogy kint él.

 

 

 

 - Igen, Szandrával (Jutasi Szandra, basszusgitár – a szerk.), akivel már anno a Buttercup-ban is játszottunk együtt, kezdtük el 2013-ban a zenekart, először ketten. Megmutattam neki pár ötletem indulásnak, amikhez alap dobtémákat is írtam számítógépen, aztán megkértük Kristófot (Szabó Kristóf, ex-Stonehenge, ex-VHK dobos – a szerk.) az Eejit Midget-ből, hogy ha van kedve, jöjjön le egy-két próbára eldobolni őket, mert úgy mégiscsak izgibb a dolog, mint két gitárral nézegetni. Végül Kristófnak is tetszett a dolog, úgyhogy ő lett a dobosunk, és felvettük a Goddamn Soul EP hangszeres részét. Először volt egy olyan tervünk, hogy a négy dalba négy különböző vendégénekest hívunk meg. Makács Zoli volt az egyik, akire gondoltunk, őt a Jack Westernből ismertük. Lerángattuk egy próbánkra, ő pedig kapásból ráimprózott minden számunkra, ezzel mi tagadás, egyből mély benyomást gyakorolt ránk, úgyhogy megkérdeztük, hogy beleférne-e neki még egy banda, és szerencsére igent mondott. Később sajnos úgy alakultak a dolgok, hogy Zoli és Kristóf helyett új énekesünk és dobosunk lett Kovács Tamás és Harsányi Péter személyében. Tavaly év végétől ezzel a felállással működünk. Legközelebb szeptember 19-én a Big Bike-ban, majd október 9-én a Showbarlang-ban lépünk fel Budapesten.

Szövegírónak azért messze nem nevezném magam, ennél a négy dalnál viszont úgy éreztem, van mondanivalóm, amit megfogalmaznék szavakkal is. Legalábbis kettőhöz elég konkrét történet, érzések, élethelyzet társult, a másik kettőt pedig ebbe próbáltam beleilleszteni, hogy valahogy egy kerek egésszé váljon a sztori. Mi tagadás, elég nagy kihívás volt a dolog, és lehet előfordul még hasonló, de azért alapvetően jobb szeretem az énekesre bízni ezt a feladatot.

 

 

 

 - Érdekes, de inkább konkrét dalok, lemezek, vagyis azok hangulata, legyen szó akármilyen stílusról, illetve érzések, tapasztalatok vannak rám hatással, nem gitárosok. Persze, ennek ellenére rengeteg olyan zenész van, akinek nagyon szeretem a játékát. Egy időben talán Rich Ward volt az, akinek a játéka konkrétan hatott rám, kezdetben meg talán Greg Mackintosh-é is picit. De talán az is sok mindent elárul, hogy a Cherry Bomb előtt nem igazán tanultam feldolgozásokat, nagyon ritkán volt csak, hogy leszedtem egy-egy riffet, dalt, vagy szólót. Volt még egy hasonló projekt, ami sajnos csak próbákig jutott, ott olyan glam rock számokat szedtünk elő, amikről sosem gondoltam volna, hogy el tudom játszani őket. Sokat fejlesztett ez is, és egy újabb világot nyitott előttem.

 

 

 

Van benne igazság, de azért nem ilyen egyszerű a dolog. Csak azért nem szeretnék „butább” vagy „egyszerűbb” zenét játszani, hogy az több embert vonzzon, miközben én meg nem érzem őszintének. Ugye nem mindegy, hogy mi a cél, miért zenél az ember. Megélhetés? Siker minden áron? Teljes önmegvalósítás? Bárhol is játszottam eddig, mindig szerettem volna, hogy minél több emberhez eljusson, amit csinálunk, viszont ezen a téren nem nagyon ismerek kompromisszumot, legalábbis ha valamit elég erősnek és őszintének, belülről áradónak érzek önmagában is. Mi tagadás, a Cherry-nél voltak is ebből viták, komolyabb dolgokat is el lehetett volna érni nagyobb slágerekkel, halkabb bulikkal, de én épp a „tökösségben” éreztem a dolog varázsát, és abban, hogy előveszünk egy Backyard Babies-t vagy egy Danko Jones-t és egyéb olyan számokat is, amiket egy falunapon már nem feltétlen kultivál mindenki, hiszen ott az ismert slágerekre vevő a többség. A műsorunkhoz azonban ezek szerintem hozzátartoztak, és enélkül már nem lettünk volna azok, akik. És persze szerencsére még így is buliztak az emberek ezekre a dalokra is, de ugye, ha a megélhetés lett volna a cél, akkor ez már nem fért volna bele. Ha valamit igazán a magaménak érzek, és hiszek benne, akkor inkább játszom tíz embernek, akiken látom, hogy érzik a dolgot, mint ezernek, akik nem feltétlen ezért vannak ott.

Érdekes amúgy, mert a Powertrip-ben például szerintem abszolút én képviselem a populárisabb vonalat a dalszerzésben, Szandra sokkal komplexebb témákat ír. Itthon pedig van néhány még „slágeresebb” ötletem, amik bele se férnének a Powertrip világába. A legfontosabb amúgy is az, hogy legyen lelke a dalnak, álljon az 3, 33, vagy 333 témából. 

Emellett azt sem tagadom, hogy korábban is volt már egy-két olyan lehetőségem, hogy esetleg elmehettem volna egy-egy énekes vagy produkció mögé gitárosnak, és ez sem volt feltétlen ellenemre, de az egy teljesen más dolog, és másról szól, ami elég tiszta úgy, ha alapvetően egy igényes produkcióról beszélünk.

 

 

 

 - Igen, mert már eleve ehhez szoktam. Már az elején is – amikor hirtelen belecsöppentem a zenekarosdiba – többnyire saját dalokat játszottunk, mert a srácoknak volt egy csomó ötletük. Úgyhogy egy idő után én is elkezdtem témákat, majd dalokat írni. Amúgy is szeretek a saját fejem után menni, skálázás és bevett gyakorlatok helyett (aminek hanyagolása persze nem feltétlen jó dolog, sőt..) is inkább kitaláltam egy-egy saját ujjgyakorlatot, vagy olyan riffet, amin van mit gyakorolni, már a legelején is. 

 

 

 - Válaszolhatnék itt most sok mindent, de bevallom, jelenleg – személyes, lelki okok miatt – sajnos egyáltalán nincsenek igazán céljaim az életben (egy valamit leszámítva). De amúgy sem tűztem ki sosem konkrétumokat, egyszerűen csak szerettem volna mindig gőzerővel csinálni, ami fontos nekem. Menni előre, minél többet játszani, próbálni, minél több dalt írni, minél több emberhez/helyre eljutni, turnézni, utazni.

 

 

 

 - Maga a koncertfotózás az szinte egyszerre a zenéléssel. Csak úgy fotózgatni mindig is szerettem, már egész kiskorom óta, így az is egyértelmű volt, hogy a saját fellépésekre viszek magammal gépet. Ilyenkor a többi zenekarról is készítettem képeket, és rájöttem, hogy ez egy tök jó dolog. Ráadásul szerencsém is volt, még az elején sikerült elkapnom egy ugrós képet, az is lendített még egyet a dolgon. Szóval kb. 12-13 éve kezdődött az is.

 

 

 - Kicsit úgy érzem, hogy valahol a kettő között van, de azért inkább hobbi. Rá kellett jönnöm, hogy ezt is úgy élvezem igazán csinálni, ha közben megvan a szabadságom. Így pedig megélni belőle, főleg, hogy zenélek is közben – ami azért prioritást élvez – nem túl esélyes, főleg, hogy csak koncertfotókról beszélünk. 

 

 

 - Szép lassan alakultak a dolgok. Először nyilván kisebb klubbulikon fotóztam, a fesztiválokra is megvettem a jegyet és vittem magammal a gépet. Fotós passt általában sikerült ezekre szereznem, a Szigeten is például így fényképeztem anno először. Rita barátnőm Egerből fotózott már, vele mentem kezdetben sokfelé együtt bulizni, fényképezni. Aztán elkezdtem elküldözgetni a képeket a zenekaroknak, majd megcsináltam a honlapomat is. Ahogy egyre többen megismertek, úgy jutottam el egyre több koncertre fotósként, és kezdtek hívni ide-oda. Ekkor már egy-egy nagyobb bulira is sikerült akkreditálni. 

 

 

 

 - Áh, semmi ilyen nincs, sőt... mivel ilyen szempontból borzalmas vagyok, és simán női táskákba préselem a gépemet, ki sem nézik belőlem, hogy fotózom. Inkább azt tapasztalom, hogy nem vesznek komolyan, ha nem ismernek. Túlzottan azért nem jellemző, hogy külföldön fotóznék, de amúgy sem egyszerű ott a helyzet, mert a saját, ismerős, hazai fotósokat részesítik előnyben, a külföldiekkel pedig enyhén szólva sem túl jó fejek.

 

 

 - Biztos a sör, az mindig kell! (nevet) 

 

 

 - A saját portfóliómba mindenképp. Van a www.photographic.hu címen elérhető honlapom, amit már nagyon-nagyon régóta rendbe kellene tennem, de addig szimplán a Picasawebes oldalamra töltök fel mindent. Emellett vegyes a felhasználási kör: alapvetően a Zenefórum.hu-nak és társoldalának/rádiójának a Kult FM-nek dolgozom, de szívesen adok a munkáimból más site-oknak is, ahogy szerencsére van még jó pár nem csak kedves, de nagyon jó fotós, akikkel kölcsönös ez. Persze időről-időre szerepelnek magazinokban, interjúknál, lemezborítókon, stb. is a képeim, zenekarok is szoktak hívni, hogy fotózzak nekik...

 

 

 - Igen, mindenképp „megnehezíti” a dolgot ha épp nagy kedvenc áll a színpadon. (nevet) Legutóbb például a Clawfinger buliján volt, hogy olyan energiával robbantak a színpadra, hogy nem tudtam eldönteni, headbangeljek-e vagy fotózzak, de például amikor a Clutch bekezdett a kedvenc két dalommal, az sem volt egyszerű. Főleg, hogy ugye ilyen koncerteken általában csak az első három szám alatt engedik a fotózást. Ilyenkor mindig elkap a hév, és nem tudom megállni, hogy ne zúzzak, és ez kissé kaotikus fényképezővel a kézben.

 

 

 - Nem hiszem. Ők ilyenkor a zenéléssel, a show-val vannak elfoglalva, nem hinném, hogy a fotósokat figyelik. Ráadásul estéről estére koncerteznek, fotózzák őket, én is csak egy vagyok a sok közül. 

 

 

 - Ez abszolút változó. Van, hogy nagy a szigor, van, hogy kevésbé, és persze attól is függ, hogy van-e ismerős. Sokszor pedig vagy mi is fellépünk valahol valamelyik saját bandával, vagy barátok játszanak épp, akikkel vagyok. Közös fotókat többnyire akkor szoktam készíteni, ha interjún fotózok amúgy is, vagy én magam készítem az interjút és van épp kéznél valaki, aki le tud kapni. (nevet)

 

 

 - Az mindenképp nagy élmény volt, amikor Münchenben fotóztam Down koncerten, és egyszer csak, teljesen váratlanul, felhúzott a színpadra Phil Anselmo, hogy onnan is lőjek pár képet. Ráadásul közben játszott a zenekar, így még nagyobb élmény volt egy színpadon állni velük és látni az őrjöngő rajongókat. Nem csoda, hogy kapásból metálvillával kezdtem fotózás helyet.. (nevet) Aztán, mivel Guns N' Roses-on nőttem fel, mindenképp nagy szó, hogy fotózhattam a Slash interjún, amikor az Arénában játszott. Pontosabban az interjú után, a folyosón állt be egy kép erejéig, csak akkor lehetett őt fotózni, úgy védték, mintha maga az amerikai elnök lett volna legalább. Érdekes, mert igazából valahogy inkább egy bábunak tűnt akkor, ebből a szempontból nem is volt akkora élmény a dolog, de maga a fénykép mindenképp nagy kincs, ahogy az is, hogy a korábban róla készített egyik koncertfotómat is alá tudtam íratni vele. Az meg igencsak szürreális volt, amikor épp a megboldogult Metal Hammer színpadnál beszélgettem ismerősökkel, majd hátrafordultam, és ott állt mögöttem Trent Reznor, aki amúgy nem is aznap, és nem is azon a színpadon játszott a Szigeten, csak beugrott lepacsizni a Skinny Puppy-val, úgyhogy a legutolsó dolog lett volna, amire számítok, hogy így tudom elkapni egy közös fotóra. Ő például pont egy kivétel, mert ezeknek a közös fotóknak tényleg akkor van értéke/jelentősége, ha munka is társult mellé, kivéve tényleg egy-két olyan kedvencet, akinek nagyra tartom a munkásságát. 

 

 

 - Viszonylag régóta dolgozom újságíróként is, úgyhogy időnként interjúkat is szoktam készíteni. Erre amúgy pont az utolsó pillanatban, előző este kértek meg, de az idő rövidsége ellenére – és bár abszolút tisztelem a zenekar munkásságát, de sosem voltam egy nagy Dream Theater rajongó – szerencsére mégis egy nagyon érdekes beszélgetés lett.

 

 

 - Nálam valahogy  tipikusan mindig is az volt a jellemző, hogy vagy egyszerre jön minden, vagy szinte semmi. Tudod, amikor egyik nap egyszerre öt koncertre mennél, aztán nézed, hogy másnap meg sehol semmi...

 

 

 - Egyelőre megférnek. Persze nem tagadom, hogy a zenélés áll hozzám a legközelebb.