Egy 14.500 forintos adománypólóból csak 5.000 megy a kórháznak

Jótékonysági akciót kritizálni általában egyenes út a kommunikációs öngyilkosságig, mert semmi nem tud erőteljesebben lesújtani az emberre annál a vádnál, minthogy a rászorulóktól sajnálja a pénzt. Éppen ezért tudott sikeres lenni néhány olyan csaló, akik daganatos gyermekeknek vagy árva állatoknak gyűjtöttek adó egyszázalékokat, majd a pénzből elég jól kezdtek élni – hiszen ki akarná őket nyíltan támadni? Ki akarja kockáztatni azt a terhet, hogy demagóg támadások áldozatává válik?

De mégis van az a határ, amikor már érdemes elgondolkozni azon, vajon tényleg jótékonyságról beszélünk-e, vagy olyan üzleti kampányról, amivel valaki sokkal többet keres annál, mint akin segíteni kellene. És ha a morális szempontok valamikor joggal értékelődnek fel, akkor az pont most van.

A Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet osztotta meg a Facebook-oldalán, hogy eddig példátlan támogatási formát tudhatnak magukénak, miután egy, a szakmában elvileg ismert magyar divattervező, bizonyos Daubner Anna új munkaruhát tervezett nekik, hogy így fejezze ki köszönetét az egészségügyben dolgozóknak.

Természetesen be kell ismernem, hogy a divatismereteim az utcai tömegviseleteknél megálltak, így lehet, hogy csak én nem tudom többre tartani a divattervező munkáját annál, mint amit látok: egy fehér pólónál, amin van egy szív, meg egy „Szívvel élek” felirat.

De a probléma nem is azzal van, hogy ez a divatszakmában egyáltalán teljesítménynek számít-e, azt majd döntsék el az erre hivatott kritikusok.

Ami sokkal inkább zavaró, hogy az csak a tervező honlapjáról - aminek linkjét gondosan meg is jelenítették a köszönetnyilvánításban - derül ki, hogy

Magyarul a divattervező jótékonysága mögött még mindig marad 9.500 forint árrés, ami nem csak azt a kérdést veti fel, hogy mi a fene kerül ennyibe egy sima fehér pólón egy kis mintával, hanem az is, hogy valójában mit szolgál ez a pólóvásárlás.

Mert ebben a formában nagyon gyanús, hogy inkább az úgynevezett „társadalmi felelősségvállalásnak”, azaz „CSR” üzleti fogalomnak egy rosszul kivitelezett példáját láthatjuk, mintsem valódi jótékonyságot. Ezt nagyjából úgy lehet elmagyarázni, hogy egy vállalkozás csak azért támogat anyagilag másokat, hogy jótékonykodása reklámértékben térüljön meg számára. Annál ugyanis nem létezik drágább reklám, mint amivel sikerül a vásárlókat pozitív érzelmekkel a márkához kötni.

A kardiológiai intézet szempontjából persze teljesen mindegy, hogy honnan és milyen formában érkezik támogatás, nekik minden forint segítség. Viszont valahol mégis illene meghúzni a határokat az önzetlen segítségnyújtás és a kiszámított üzleti érdekek között.

Hadd éljek egy példával: a szerkesztőségünkben indokolatlanul sok alfahíres hűtőmágnes van, mert egyszer azt hittük, majd osztogatni fogjuk, de nincs kedvünk. Ezért most felajánlhatnánk az olvasóknak, hogy ha valaki 5 ezer forintért vásárol tőlünk egy hűtőmágnest, abból 4 ezret továbbítunk a kórháznak. Ezzel máris sokkal jobb arcok lennénk Daubner Annánál, és végeredményben egy ezrest keresnénk minden egyes hűtőmágnesen, ami a tizedébe sem került, és amúgy is százával hever egy fiókban.

De a viccet félretéve: ha valaki tényleg venne tőlünk 5000 forintért hűtőmágnest, kap egy marékkal, és az egész pénzt odaadjuk a kórháznak.

Persze aki akarja, vegye meg nyugodtan a pólót is, végülis jól néz ki, és azzal is segít az intézménynek. Már celebek is felvették, hogy a reklámérték nagyobb legyen. De ha valaki nem magát akarja sztárolni, és nem is egy divattervezőt szeretne pénzelni, hanem tényleg csak segítene az életeket mentő kórháznak, akkor inkább utaljon egyből nekik: