(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A nyugati embert a felvilágosodás kora óta kísérti az a nagy kérdés, hogy a biztonság és a szabadság közül melyik érték fontosabb, a kettő közül melyiknek kell nagyobb szerepet adni társadalmaink megszervezésében? Feláldozható-e az egyén szabadsága a számára garantált létbiztonság oltárán, vagy az egyéni döntésekhez való jog olyan elidegeníthetetlenül tartozik a szabad emberhez, amelyet még az sem írhat felül, hogy bizonyos esetekben az egyén rossz döntést hozhat.
2021 tavaszán Európa pontosan ezzel a dilemmával szembesül.
A koronavírus-járványt kísérő, ideiglenesnek mondott korlátozó intézkedések ugyanis számos olyan szabadságjogot tettek zárójelbe, amelyeket egy évvel ezelőtt még az európaiság alapfeltételeinek tartottunk.
A második világháború után létrejött európai közösség ugyanis a szabadság és a biztonság nagyon finom egyensúlyát állította fel, amelyben a szabad mozgás joga és a megkülönböztetés tilalma megkérdőjelezhetetlen értékké, sőt, az Európai Unió fő alapelveivé vált. Ha tavaly februárig valakit az utcán megkérdeztünk volna, hogy mi az Európai Unió legfőbb, számára is kézzelfogható vívmánya, alighanem még a vérbeli euroszkeptikusok nagy része is gondolkodás nélkül vágta volna rá: a szabad mozgás a kontinensen, valamint azok a lehetőségek, amelyek minden uniós polgárt megilletnek a világ egyik legnagyobb demokratikus közösségének lakójaként.
Éppen ezért tartom mélyen elgondolkodtatónak azt, amikor azzal szembesülök, hogy Európa immár közel egy éve él olyan korlátozások között, amelyek ezeket a jogokat és szabadságokat a legteljesebb mértékben veszik semmibe. Nem azért mondom ezt, mert megkérdőjelezném azt, hogy a különleges helyzetek, így egy világjárvány különleges megoldásokat igényelnek. Ugyanakkor az is tény, hogy egy demokratikus rendszerben a különleges megoldásokat és a rendkívüli helyzeteket is a demokrácia mércéjével kell mérnünk: ez pedig azt jelenti, hogy a korlátozások nem lehetnek önkényesek, nem lehetnek aránytalanok, nem vezethetnek az emberek megkülönböztetéséhez, és minden esetben átláthatóan kell meghozni őket a veszély fennállásának idejére.
Amikor tavaly tavasszal az európai országok a határok lezárásával, illetve a szabad mozgás korlátozásával reagáltak a senki által sem ismert vírus jelenlétére, pár szélsőségesen kívül alig volt valaki, aki kétségbe vonta volna az intézkedések jogosságát, és arányosságát. Ugyanakkor most, közel egy évvel később Európa lakói még mindig éjszakai kijárási tilalmak, és lezárt, vagy közel átjárhatatlanná tett államhatárok között élnek, kvázi háborús készültséghez hasonló rezsimben, miközben több országban is komoly lehetőségként merül fel az, hogy a vakcinák elterjedésével oltottság alapján valódi jogi különbségeket tegyenek állampolgárok között. Hogy a helyzet még súlyosabb legyen, a különböző országok által hozott intézkedések szinte alig fedik egymást: minden állam maga dönt arról, hogy ki, hová, és milyen feltételekkel utazhat. Belgium néhány esettől eltekintve megtiltotta határai átlépését, Magyarország karhatalommal zárta le határait és külföldieket be sem enged. Németország már a területén való áthaladást is korlátozza (ami nem kis fennakadásokhoz vezet egy, történetesen a kontinens közepén található ország esetén), míg Franciaországban már este hat óra után sem szabad az utcán tartózkodni. Ezernyi apró kis különbség, amelyeket mindenki ideiglenesnek tekint, ugyanakkor már éppen egy éve szabdalják szét azt az Európai Uniót, amelynek egyik fő elve a szabad mozgás.
Mindeközben egyes déli tagállamok a turizmus újraindítását vakcinaútlevelek bevezetéséhez kötik, Magyarországon pedig a kormánypárt nem is annyira titkolt célja, hogy az oltottságtól tegyen függővé olyan alapvető tevékenységeket is, mint egy rendezvény meglátogatása.
Persze, tudjuk, hogy az oltás fontos, és magam is egyetértek azzal, hogy egyedül a vakcina jelenthet tartós megoldást a vírus leküzdésére. Ugyanakkor az is szilárd meggyőződésem, hogy a tudománynak az eredményeivel kell meggyőznie az embereket, nem pedig politikai nyomásgyakorlással, netán rendőri erővel. Márpedig az, hogy egyes kormányok nyíltan fenyegetik polgáraikat, aligha fog valódi egyetértést szülni a vakcinákat illetően – annál inkább társadalmi feszültséget, és annak rémét, hogy olyan korokba térünk vissza, ahol az emberek közötti különbségtétel mindennapos volt.
Nem vitatható, hogy a döntéshozók felelőssége óriási, hiszen sokszor tényleg egymásnak ellentmondó értékeket, és érdekeket kell egyensúlyba hozniuk. A biztonság és a szabadság közötti dilemma ma mindennél erősebb. Ugyanakkor bízom benne, hogy hosszú távon egyik sem megy a másik rovására. Ha ugyanis ez történik, az a demokráciának, az Európai Uniónak és a ma ismert európai életmódnak a végét fogja jelenteni. Ha pedig így történne, akkor fölöslegessé válna az a rengeteg küzdelem és munka, amelynek árán őseink megteremtették nekünk ezt a kontinenst, amely mindenek előtt való erénynek tekinti az emberi méltóságot, szabadságot, és kezdeményezőkészséget.