- Az Orosz-Lengyel Párbeszéd és Megértés Központja már több mint négy éve működik. Hogyan foglalná össze szervezetük eddigi tevékenységét? Mit gondol, sikerült eredményeket felmutatniuk az orosz-lengyel kulturális kapcsolatok elmélyítésében?
- Úgy gondolom, hogy igen. Az elmúlt években rengeteg könyvet, folyóiratot, tanulmányt adtunk ki orosz nyelven. Ugyancsak sok nemzetközi rendezvény, konferencia van a hátunk mögött, melyeken lengyel és orosz szakértők rendszeresen találkoznak egymással. Ugyancsak rendszeresek az ifjúsági csereprogramjaink, legutóbb például Zielona Górából, Varsóból, Olsztynból és Bialystokból érkeztek hozzánk diákok. A nevünkhöz köthető két filmfesztivál is (a varsói „Szputnyik Lengyelország fölött” és a moszkvai „Visztula Oroszországban”), melyeken a másik ország friss filmterméseit mutatjuk be a közönségnek. De elismerem, nagyon sok még a tennivaló és csak reménykedni tudunk abban, hogy a két ország politikai kapcsolatai is megindulnak végre a fejlődés irányába. Sajnos egyértelműen az előző lengyel kormány számlájára írható a kapcsolatok megromlása. Egy valami egészen biztos, mi abban vagyunk érdekeltek, hogy az orosz-lengyel kapcsolatok – elsősorban a kultúra területén – minél jobban fejlődjenek.
- Hogyan tudna fejlődni a két ország viszonya, miközben az orosz-lengyel kapcsolatok a mai napig erősen terheltek: egyrészt a történelmi örökség, másrészt a jelenkori politika miatt…
- Egyetértek. De úgy látom, hogy a történelmi sérelmeket sokszor csak hivatkozási alapként használják ki azok, akik egyébként is rossz viszonyt szeretnének Oroszországgal. Ezekben az esetekben a történelem csupán előítéletként szolgál. Mélyen meg vagyok róla győződve, hogy a lengyelországi oroszellenesség egyik napról a másikra fog eltűnni akkor, amikor az Egyesült Államok valamilyen komoly konfliktusba rángatja bele Lengyelországot. Ez az én személyes és abszolút határozott meggyőződésem. A Lengyelországot irányító politikai elit az elmúlt 25 évben – teljesen mindegy, hogy a kommunistákról, a Polgári Platformról vagy a Jog és Igazságosságról beszélünk – nagyon szoros kapcsolatokat ápolt különböző amerikai alapítványokkal és nem-kormányzati szervezetekkel, és egyáltalán nem gondolom, hogy ezeket a kapcsolatokat minden esetben a feltétlen Amerika iránti szerelem diktálta volna.
- Lengyelországban gyakran találkozni azokkal a hangokkal, hogy szükség van a katyni tömeggyilkosság revíziójára az orosz fél részéről, és az NKVD felelősségének elismerésére. Mi Önnek a véleménye ebben a kérdésben és egyáltalán milyen az Ön viszonya a bolsevizmushoz? Melyik orosz történelmi hagyomány áll Önhöz a legközelebb?
- Az én álláspontom Katynról teljesen világos és széles körben ismert. Egyértelmű, hogy Katyn a sztálini rezsim háborús bűntettei közé tartozik. Ezt az orosz politikai elit – úgy Jelcin, mint Putyin és az Állami Duma is – többször is elismerte és hangsúlyozta. A jelenlegi lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság ezzel szemben azt állítja, hogy a katyni tömeggyilkosság népirtás volt. Ezzel csupán egyetlen egy ok miatt nem értek egyet: a katyini áldozatokat nem a lengyel nemzetiségük miatt végezték ki, hanem mert a Szovjetunióval akkor ellenséges hadsereg tisztjei, ellenséges állam tisztségviselői voltak és ebben a minőségükben a szovjet rezsim osztályellenségeinek minősültek. Az akkor élt tisztességes oroszoknak és a mai Oroszországnak ezzel a tragédiával kapcsolatban nincs felelőssége, hiszen az embertelen sztálini szovjet rezsim az orosz nép és egész Oroszország ellensége is volt. A mai Oroszország nem tud mit kezdeni azzal, ha őt vádolják a sztálini rezsim által elkövetett elképesztő bűntettekért, legyen az Katyn vagy bármilyen más sztálini rémtett.
- Mindezek ellenére elképzelhetőnek tartja a kiegyensúlyozott lengyel-orosz viszonyt a jövőben? És pontosan mit is kell értenünk a jó viszony fogalma alatt?
- A legnagyobb reményünket azokba a fiatalokba fektetjük, akiket még nem fertőzött meg az oroszellenesség, és akiknek az első helyen a lengyel érdekek állnak, nem pedig az oroszok gyűlölete. Rendkívüli reményeket fűzök azokhoz a lengyel hazafiakhoz, akik a lengyel nemzeti radikalizmus alapjait lefektető Roman Dmowski szellemi utódainak tartják magukat. Ez a fiatal réteg Lengyelországban rendkívül hasonlít a magyar Jobbikban politizáló fiatalokhoz. A magyarokkal például sosem volt jó kapcsolatunk az elmúlt kétszáz év során: egymás ellen harcoltunk az I. majd a II. világháborúban is, 1849-ben és legutóbb 1956-ban. És ennek ellenére, vagy tán épp ebből a tragikus múltból okulva most mégis rendkívül jól tudunk egymással együttműködni. Ez az együttműködés kiterjed Európa keresztény örökségének a védelmére és olyan területekre, ahol együtt harcolunk a globalizáció ellen és tradicionális életformánk védelméért. A Jobbik elnöke, Vona Gábor például azt mondta korábban, hogy Oroszország Európa utolsó esélye – és én biztos vagyok benne, hogy magyar hazafiként nem volt neki könnyű ezt az állítást megfogalmaznia. És ehhez vegyük hozzá, hogy a magyarság még csak nem is tartozik a szláv népek családjába. Ha Magyarországgal ilyen harmonikus viszonyt sikerült kialakítanunk, akkor annál inkább törekednünk kell arra, hogy Lengyelországgal is jó viszonyt ápoljunk. Nem kell itt semmiféle „testvériségre” meg „barátságra” gondolni a két ország között – ezekből a propagandaszólamokból épp eleget hallgattunk a kommunizmus alatt. De a másik félnek a tiszteletet megadó, rendes, normális, nem ellenséges viszonnyal már bőven megelégednék.
- Mit gondol, Lengyelországnak és Oroszországnak ma mik a közös ellenségei és mik a közös érdekei?
Sajnos nagyon sok közös ellenségünk van. Egyházaink – a katolikus és a pravoszláv is – a mindennapi küzdelmüket vívják a szekularizációval, az ateizmussal és a rendkívül agresszív liberalizmussal szemben. Vagy épp itt van az Európai Unió, ami lassan már a Szovjetunió legsötétebb napjaihoz kezd hasonlítani. Minden nemzetet ugyanolyanra akarnak formálni, el akarják törölni a nemzetek önrendelkezését. Mindenekelőtt mi mindannyian európaiak vagyunk és minden európai nemzetnek a saját útját kell járnia. Ami Lengyelország és Oroszország közös kapcsolatát illeti, én úgy gondolom, hogy a jövőben – előbb vagy utóbb – normalizálódni fog a két ország és a két nép viszonya. Történelmi sebeink közös eltemetése az első fontos lépés ezen az úton. Mivel közös történelmi álláspont kialakítására nem látok sok esélyt, így ennek folytonos követelése – úgy gondolom – értelmetlen. A lengyeleknek is megvan a saját álláspontjuk a történelemről és nekünk is megvan a sajátunk. Ezzel együtt kell élnünk, de egyúttal túl is kell lépnünk rajta.
- Köszönöm a beszélgetést, végezetül azt kérdezem, hogy mit üzen a lengyel hazafiaknak?
A lengyel patriótáknak, hazafiaknak, nemzeti radikálisoknak azt kívánom, hogy ápolják tovább lengyel identitásukat és elsősorban a lengyel érdekek képviseletével törődjenek, ne pedig a mesterségesen kiagyalt „európai” vagy globális ideáknak dőljenek be. Lengyelországnak lengyelnek, Magyarországnak pedig – akiket rendkívüli módon tisztelek a történelmükért, kultúrájukért, filmjeikért, de még a Fonográfért és az Omegáért is – elsősorban magyarnak kell lennie. Ebből következik, hogy Oroszországnak meg orosznak kell maradnia. Ilyen egyszerű. Köszönöm a lehetőséget, és akit érdekel szervezetünk tevékenysége, látogasson el Twitter oldalunkra.
Marcin Skalski (Moszkva)
Fordította: Szabó Balázs