A hűséges vándormadár minden esztendőben több ezer kilométert repült, hogy a jó idő beköszöntével hazatérjen Afrikából. Ez a tavasz azonban halálosnak bizonyult számára. A Jászapáti én is szeretlek nevű Facebook-csoport egyik tagjának bejegyzése szerint az iskola udvarán találták meg, ahol a kerítésen rendszeresen átugráló vandálok végeztek vele iszonyatos kegyetlenséggel:
focilabdával fejbe rúgták, majd eltörték a lábait.
A szerencsétlen madár gyakran járt be az udvarra csigákat és rovarokat gyűjteni, hogy táplálékot vigyen a közelben költő párjának - aki ma már hiába várja haza.
Az ilyen rettenetes ügyek után menetrendszerűen szoktak érkezni a felháborodott, a tettesek vérét követelő vélemények. Emberileg teljesen érthető és jogos, ám sajnos meddő dühkitörések ezek. Félreértés ne essék: ha találkoznék az elkövetőkkel, és lenne nálam egy szívlapát, bizony én is nehezen uralkodnék magamon – ha tudnék egyáltalán. De jelenleg sajnos az a helyzet, hogy nem, hogy agyoncsapni, de még tisztességesen megbüntetni sem lehet a védtelen állatokat gyötrő, vagy meggyilkoló rohadékokat. Ma az állatkínzás legkegyetlenebb formáiért legfeljebb három év szabadságvesztés szabható ki. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányság közlése szerint ebben az ügyben még nem is indult eljárás, egyelőre vizsgálják az állat tetemét - hátha csak leszédült a póznáról. Az esetek elsöprő többsége soha nem kerül bíróság elé.
És ez nagyobb baj, mint, ahogy első pillantásra tűnik.
Az állatkínzás ugyanis nem csak azért rendkívül súlyos bűncselekmény, mert védtelen élőlényeknek szenvedést okozni, megölni aljasság. Egy szúnyog, vagy egy disznó is Isten teremténye, mégis a legtöbben lelkiismeret furdalás nélkül használjuk a légycsapót és a böllérkést. És ez így természetes. A szúnyog ugyanis kártékony, egy apró rovar élete pedig emberi ésszel szinte felfoghatatlan, míg a sertést megesszük. Egy szerencsétlen kutya, macska, vagy épp egy gólya azonban látványosan szenved: vonaglik, nyöszörög, vonyít, nyávog, kelepel. Aki így is képes céltalanul, csak legsötétebb vágyainak engedelmeskedve bántani őket, az nem csak az állatokra veszélyes.
Az a szörnyeteg, akinek ez az iszonyat örömet okoz, aki ettől érzi magát elégedettnek, vagy épp hatalmasnak,
az ugyan miért tekintene másként embertársaira?
Akit boldoggá tesz egy állat borzalmas haláltusája – az előbb-utóbb az én, a te, a mi kiszenvedésünkben fogja örömét lelni.
A hatvanas évek óta (kezdve J.M. MacDonald híres tanulmányával a sorozatgyilkosok előéletéről) számos kutatás bizonyítja, hogy a gyilkosok pokolba vezető útjuk elő lépéseit állatok kínzásával és megölésével tették meg. Ideje volna már megértenünk: nem egyszerű humanitárius kérdésről, nem széplelkű állatvédők sóhajtozásáról van szó. Hanem arról, hogy nagyon sok esetben
az állatkínzás az emberölés kapudrogja.
A mások szenvedésében és halálában örömet lelő, torz lelkű emberek közül sokan így tapasztalják meg először azt a perverz boldogságot, amelyet később emberek életének kioltásával akarnak újra átélni. Nem kell lámpavast és felnégyelést követelő vérnősző állatvédőnek lenni ahhoz, hogy belássuk: életveszélyes hazárdjáték, ha ezek az eleven időzített bombák szabadon járhatnak köztünk. Hogy a szigorú büntetés mellett lehet-e őket újra épeszű és lelkű emberi lénnyé tenni, az már a pszichiáterek dolga.
Az viszont az egész társadalomé, hogy megértsük: a szerencsétlen kutyusok, cicák, vagy madarak szörnyű halála egyben komoly lehetőség is, hogy kiszűrjük magunk közül azokat, akik hamarosan a mi torkunkra szoríthatják a kést. Ez a minimum, amivel magunknak tartozunk – és persze a védtelen kis áldozatoknak is.