- Ezek szerint nem késtem el? – kérdezem Nyerges Gábor Ádámot, az Apokrif főszerkesztőjét és Kabai Lórántot, a Műút szerkesztőjét a Műcsarnok lépcsőjén – az irodalmi est hétkor kezdődött, hét pedig már elmúlt. Ennek ellenére vígan cigarettáznak és sztorizgatnak. Megint beigazolódott a paradoxon: Budapesten mindig mindenki mindenhonnan késik, így aztán lehetetlen késni.
- Még a végén elkezdik nélkülünk! – jegyzi meg Nyerges Gábor Ádám, miközben elnyomja a cigarettája végét. Nem is lőtt nagyon mellé, ugyanis mikor leérünk az alagsori előadóterembe, már szól az irodalmi est végére beígért zene, miközben Béki István épp egy versét olvassa fel.
Mivel a moderátor szerepét ezen az estén Kabai Lóránt tölti be, rögtön bele is csap a lecsóba, és elmondja: az estének adott névtől (Viselkedésminták) normál esetben fennakadna a szemöldöke, ha nem lett volna azok között, akik kitalálják. „Három verseskötetről és egy regényről beszélgetünk ma este, amiben négy egészen különböző attitűd jelenik meg” – mondja. „Ami a közös bennük, hogy az idei Ünnepi Könyvhéten jelentek meg, Egressy Zoltán regénye pedig a budapesti Könyvfesztiválon. Így kétségkívül friss az áru!” – vázolja az este apropóját, majd rögtön Béki Istvánhoz fordul, akinek Magatartás című verseskötete debütált ebben az évben.
- Szép ez a kötet, és mivel szerkeszteni is volt szerencsém, azt gondolom, a beltartalom még jobb, mint a külseje. Tizenkét év telt el a legutóbbi köteted óta – mi történt veled ezalatt? Vagy mi történt a világgal, az irodalommal…?
- Mondanám, hogy halálra dolgoztam magam itt a Műcsarnokban, de inkább arról van szó, hogy például lett egy gyerekem…
- Na igen, egy gyerek nagyjából mindenre mentség. Viszont ahhoz képest, hogy korábban párévente jelent meg köteted, ’98-ban, 2001-ben és 2003-ban, tíz év kihagyás mégis kiugróan hosszú idő.
- Azt kell mondjam, hogy nem igazán volt támogatóm.
- Mondjuk a te lírád tényleg nem túl divatos. Nem igazán illeszthető be egy kortárs irányzatba sem, és van benne valami bátorság, ami, úgy látom, nem örvend nagy népszerűségnek. Gondolok itt a népi-szürreális vonalra, ami egyébként az írásaidban nagyon is új és érvényes formában jelenik meg.
- Igen, olyan ez egy kicsit, mintha van egy szőlőd egy kavicsos domboldalban. Nincs mese, neki kell menni a földnek! Nekem pedig meg kell írnom, amit tapasztalok. Ha valaki olvassa is, az külön jó. De nem mondanám, hogy ennek formája van.
- Hogyne lenne!
- Inkább az a helyzet, hogy egyszer csak meghallok egy formaritmust, és ha ezt az ember egyszer meghallja, elkezd ebben írni.
- Felolvasnál néhány művet, amiben ez a ritmus hallható?
Béki István visszautasítja a kérést, mondván, hogy az este elején már felolvasott, de végül mégis kötélnek áll, így a Második jelentés című versét hallgathatja meg a közönség, amely a kötet záróverse.
Dukay Nagy Ádám Titokbhakta című verseskötetét vesszük most górcső alá, Kabai Lóránt őt is kérdőre vonja, mivel telt szintén tizenkét év a legutóbbi kötetének megjelenése óta.
- Egy gyerekre én is hivatkozhatok! – nevet. – Egyébként kicsit vers nélkül maradtam, de nem sürgettem a dolgot. Ebben a kötetben ötvenkilenc cím van, ami az én esetemben soknak számít. Ahhoz képest, hogy ez csak most tárgyiasult, most jelent meg, panaszra sincs okom: a legtöbb szöveg ugyanis korábban nagyon sok és nagyon jó helyen jelent meg, felolvastak belőle a Bartók Rádióban, publikálták az Élet és Irodalomban…
- A kötet címe mindenesetre nekem elég fura, mesélnél róla?
- Tizenhét éves koromban annyira beleszólt a Krisna-tudat az életembe, hogy… ennyire. Egyébként az egész kötetben a szűk állásokra apelláltam, rövid versekre, amelyek szinte egy lélegzettel elmondhatóak. Néhány olyan vers van csak a kötetben, amit kieresztettem. Akkor viszont egy hévnyi ember összeadódó sóhajtása jelenik meg, amikor egy zavaró és fenyegető részeg leszáll a szerelvényről.
Két vers felolvasása után aztán Kabai Lóránt Nyerges Gábor Ádámnak teszi fel a kérdést, nála hogyhogy nem volt nagy szünet a legutóbbi és az aktuális, Az elfelejtett ünnep címet viselő verseskötet megjelenése között.
- Csak nem grafomán vagy?
- Azt hiszem, inkább grafomán korszakaim vannak. Ilyenkor túlburjánzanak az írások, egyszerre többön is dolgozom, de mivel ma az írás, mint munka nem kap túl sok támogatást, ezek általában felgyűlnek. Ilyenkor fordulhat elő, hogy összejön egy csomó anyag és majdhogynem évente jelennek meg a könyvek.
- Az eddigiekkel ellentétben viszont ez a köteted elég szigorú és következetes – élcelődik a moderátor. – Miért?
- A kötet koncepciója igazából az, hogy formai tekintetben megpróbáltam visszanyúlni egy verseszményhez még dilettáns kamaszkoromból. Annyiban alanyi ez a költészet, amennyiben a lírai én elég szarul érzi magát bennük és mikor ezek a versek megszülettek (2011 és 2013 közt), én magam is így voltam, ez a versek hangulatát is teljes mértékben áthatja. Ebből született ez a harmincegypár vers, de nem olvasom fel mindet…
- Hála Istennek. – Folytatja az ugratást Kabai Lóránt. – Akkor beszéljük egy kicsit a címről. Elfelejtett ünnep. Mit jelent neked az ünnep?
- Nem az ajándékbontogatást… Egy nyugodt, áldott állapotot, amiben az ember épp nem reszket és szorongja szét magát. Az elfelejtett pedig egészen magától értetődő: az alanyi költő így volt az ünneppel.
- Sokszor elmentél a boldogság mellett?
- Mondhatjuk, igen. Ez pont ennek a krónikája.
Nyerges Gábor Ádám is felolvas néhányat a krónika epizódjaiból, majd az este negyedik vendége, Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című regénye kerül terítékre.
- Összetett regény, beszél arról, milyen lehet egy gyerekkor, a rajongás természetéről és még arról is, hogy lesz férfi a férfi. Nem feltételezem, hogy teljes egészében fikció… - intézi a kérdéstelen kérdést a szerzőhöz a moderátor.
- Nos, igen, zavarba ejtően személyes könyv lett. Hogy regény-e, azt nem tudom, hogy mennyi benne a fikció, az meg mindegy. Arról szól, ahogy a gyerekkoromra emlékszem vagy emlékezni akarok. Nem csak én szerettem Törőcsiket, de én személyesen életemben először találkoztam a világ igazságtalanságával, mikor megtudtam, mi történt vele. Persze a rajongás még nem irodalmi alapanyag. A rajongásról való leválás és az erre való felnőttkori reflexió már inkább.
- Ez a harmadik regényed, és érzésem szerint az első, amiben mintha eltávolodtál volna a drámaíró énedtől.
- Az írásban van egy tudatosság, például az tudatos döntés, hogy egyes szám első személyben írtam meg a szöveget. Másfelől van a folyamatnak egy másik része, egyfajta sodródás, amikor a szöveg elkezd önállóan működni, és megíratja magát veled. Ott van például a Szaggatott vonal. Novellának indult, de nem akart vége lenni! Igazából szerintem nem a drámaíró énemtől váltam el, hanem csak hagytam, hogy szabadon működjön az írás folyamata. Emellett abban is tudatosságra van szükség, hogy vigyázzunk a szervezőelvre. Ugyanis szivacsok vagyunk, akik mindent magukba szívnak, de ebből nem mindent szabad leírni.
Amikor megjelent a regény, nagy teher esett le a vállamról. Nem Törőcsik személye miatt, hanem a fájdalom miatt, ami az életét végigkísérte. Hogy soha semmi nem sikerült neki, állandóan balszerencsésen alakultak a körülményei. Valami perverzióból kifolyólag tetszett nekem ez a fájdalom, a nem-sikerülés.
Egressy Zoltán egy hosszabb részt olvas fel a kötetből (az itt található részletet is), amelyen valóban érezhető az írás automatizmusa, a sodródás lendülete. A közönség nevében ugyan nem nyilatkozhatok, de a magam részéről azt mondhatom, kiváló arányérzékkel vezetett beszélgetésen vehettünk részt, amelyet a terjengősség-tömörség skálán utóbbi ponthoz közelebb sikerült belőni. Ha az volt az este célja, hogy a közönség a kötetek esszenciájának megismerése után kedvet kapjon azok elolvasásához, nálam ezt a hatást minden bizonnyal elérte. Irány a könyvesbolt!