Van segítség – tegyünk együtt a családon belüli erőszak ellen címmel indított petíciót Hohn Krisztina. Beszélgetésünkből kiderül, az országgyűlési képviselő kiáll az Isztambuli Egyezmény ratifikálása mellett, ugyanis szerinte rendszerszintű változásokra van szükség a további áldozatok elkerülése érdekében. "A családon belüli erőszak nem magánügy, és nem is valami feminista szöveg. Nem arról szól, hogy a férfi részegen hazamegy és megveri a feleségét" - fogalmazott. Interjú.
A szinte felismerhetetlenségig összevert hatgyermekes édesanya, Orosz Bernadett esete, valamint a győri kettős gyermekgyilkosság után, de végül csak lépett a kormányzat. Siker?
Attól függ, milyenek ezek a lépesek. Hatékonyak, vagy csak a kedélyek megnyugtatása érdekében, ad hoc jellegűek. Úgy gondolom, a társadalmi felháborodás miatt gyorsan kellett valamit belengetni, és ezt találták ki hirtelen. De egy minisztertől nem egy imázsfilmet várunk. Őszintén, nagy csalódás volt számomra a Varga Judit-videó. A tartalma, és amit tenni akarnak, az jó, de nagyon kevés.
A politikai haszonszerzés gyanúja a kormány részéről is felmerül.
Hiába kapjuk meg, hogy ez a célunk, ez nem így van, a politikai haszonszerzés viszont ebben a videóban ténylegesen megnyilvánul. A mi célunk ugyanaz, mint ami a miniszter asszony feladata is lenne, segíteni az áldozatokon. Ennek több lépcsője van. Először is, az érintettek, az áldozatok, valamint a különféle szereplők, ügyvédek, szakemberek, és a jelzőrendszerben dolgozók segítségével fel kell tárni a rendszer hibáit.
Hol vannak joghézagok? Hol tud segíteni a jogalkotás, mely törvényeket, eljárási szabályokat kellene megváltoztatni, hol vannak apró eltérések?
Olykor egy-egy szón múlik, hogy egy konkrét esetben milyen döntés születik, vagy mondjuk egy gyermek meghallgatásáról készül-e kép- és hangfelvétel.
Ön szerint ilyen mélységében nem foglalkozik ezzel a témával a kormányzat?
Nem. Pedig a megoldás többfelé ágazik, több területen kellene erősíteni a rendszert, vagy változtatni valamin. Ha ebből kiragadunk egy mozaikdarabkát, például a btk szigorítását, attól még rendszerszinten nem leszünk kellően hatékonyak. Azt már látják, hogy valamit csinálni kellene, ezért meghoznak 2-3 döntést, amivel akár még segíthetnek is, de nincs idő részmegoldásokat keresgélni. Tudom, hogy máról holnapra nem fog megszűnni a családon belüli erőszak, mégis arra kell törekedni, hogy a lehető legjobban visszaszorítsuk azt. És persze vannak olyan területek, ahol csak a zérótolerancia elfogadható. Muszáj önkritikát gyakorolnunk.
Miért azt kutatjuk, hogy az áldozat miben hibázott? Miért van az, hogy azt kérdezzük, hogy vajon az áldozat mit csinált, vagy mivel szolgált rá a gyerek a verésre?
Milyen területeken lenne szükség érdemi változásokra?
A családon belüli erőszak nemcsak párkapcsolati természetű, gyerekek ellen is irányulhat, akár szexuális abúzus formájában is. Ha egy szexuális abúzust elszenvedő gyereket vizsgálnak, akkor például ne egy felnőttpszichológus, hanem egy erre specializálódott, gyerekekkel foglalkozó szakember beszéljen az áldozattal. Ha az elkövető férfi, akkor ne férfi vizsgálja meg az áldozatot, és fordított esetben pedig ne nő vizsgálódjon. A jelzőrendszerek megerősítését is lehetne hatékonyabbá tenni, például a pedagógusok érzékenyítésével, rendszeres képzésével, és segítene az is, ha minden iskolában dolgozna pszichológus.
A családon belüli erőszak összefüggésben áll az iskolán belüli erőszakkal is. Az azt - akár szemtanúként - elszenvedő gyermekek köréből nagy eséllyel kerülhetnek ki iskolai bántalmazók, de bántalmazottak is, majd később válhatnak erőszakos felnőtté. Ezért nagyon fontos, hogy a családsegítő, a gyámügyhivatal, az iskola, valamint a rendőrség együttműködése hatékonyabb legyen.
Alig egy hónapja történt Mélykúton, hogy egy nő a rendőrséghez fordult azzal, hogy fenyegeti őt a barátja, és azt kérte, hogy távolítsák el őt az ingatlanából. Mivel nem akarta feljelenteni az élettársát, a rendőrök végül visszavitték őt a házba. A reggelt sajnos már nem élte meg a nő. Mit láthat egy – potenciális - áldozat a rendszerből?
Sajnos azt, hogy nincs segítség, ha nem mer kiállni a nyilvánosság elé. De miért kell egy áldozatnak a televízióhoz, a közösségi oldalhoz fordulni, miért kell kiteregetni a családi szennyest? Ugyanakkor a családon belüli erőszak nem magánügy, és nem is valami feminista szöveg. Nem arról szól, hogy a férfi részegen hazamegy és megveri a feleségét.
Amellett hogy büntetni kell, meg kell érteni, hogy miért vált erőszakossá az elkövető. Végső elkeseredésében miért nem látott más megoldást?
Szükség volna felvilágosító filmekre, társadalmi célú hirdetésekre, amiben bemutatnák az áldozatok számára, hogy milyen segítő szervekhez fordulhatnak. Meg kell tanítani az áldozatokat, hogy mit tehetnek a saját érdekükben. Mert nem lehet elégszer hangsúlyozni, a sajnálat kevés, tettek kellenek. Ha nem csinálok semmit, nem is fog változni semmi.
Vagy pedig marad a menekülőút.
A rendszer védelem alá tudja helyezni a gyermeket, vagy épp krízislakásokba menekíteni a családot x napra, de könyörgöm, miért az áldozat van kiemelve?! Apuka marad a családi házban, kap esetleg valami felfüggesztettet, és hozza a következő asszonyt, a nő pedig menekülhet egy zacskó ruhával, meg a gyerekekkel. Egyébként ezért sem lépnek ki sokan egy bántalmazó kapcsolatból, nem akarják az eddigi berendezett életüket feladni egy bizonytalan jövőért. Hogy megy el albérletbe Budapesten egy anya, ha csak a családi pótlék a bevétele, hova menekül az erőszaktevő elől, ha mondjuk nincsenek már szülei sem? Hol van elég ereje továbblépni? A bántalmazók általában elszigetelik az áldozatukat, így joggal érezheti úgy a bántalmazott, hogy egyedül maradt. Példákat kell mutatni, hogy merjen segítséget kérni.
Ha már szóba hozta a feminizmust, hogyan lehet leemelni a kapcsolati erőszakról a különböző jelzőket, hogy csak a lényegről essen szó?
Például, ne arról beszéljünk, hogy a férfi veri a feleségét! Létezik szexuális abúzus, a gyermek teljes elhanyagolása, kiskorú veszélyeztetése, bántalmazása. És persze azt sem szabad elhallgatni, hogy ez egy ingoványos talaj. Lehetnek olyan esetek is, amikor a gyereknek élénk a fantáziája, és megvádolja a nagyapját, apját. Azt a kritikát is hallani, hogy ha szigorítják a szabályokat, akkor majd a feleségek haragból, vagy számításból bemószerolják férjeiket. Elképzelhető, hogy lesz ilyen, de akkor ez azt jelenti, hogy hagyni kell az egészet a francba!? Azért vannak a szakemberek, hogy megállapítsák, üres vádaskodás, vagy valós tények állnak a gyanúsítás mögött. De azt azért ne gondoljuk, hogy saját fejét veri péppé a nő.
S talán nem ártana azt sem feszegetni, hogy a közszereplőink, politikusaink, színészeink, rendezőink, professzoraink otthonában is minden rendben van-e. Ott a lúgos orvos, aki a befolyásával még most is akadályozza áldozata érdekeit. Én is ismerek olyan esetet, ahol az elkövető köztiszteletben áll, és az áldozat nem tudta elérni, hogy a bankszektorban dolgozó férjéről elhiggyék, milyen is valójában, és végül az asszonyt marasztalta el a bíróság.
Novák Katalin államtitkár már 2017-ben 3 milliárd forintról beszélt, amit áldozatsegítésre lehet fordítani. Pénzhiányról nem is szokott a kormányzat sem beszélni.
Mondok egy példát. Közlekedési baleset-megelőzésre akarunk költeni 3 milliárdot. Mit csinálok ebből? Több közlekedési rendőrt veszek föl, vagy imázsfilmet készítek magamról, amiben elmondom, milyen rossz a közlekedés? Persze széleskörű kutatást is rendelhetnék - nem a haveromtól -, felkérhetném a szakmát, hogy tartsunk egy fórumot ügyvédekkel, gyámhatósággal, áldozatokkal, civilszervezetekkel. Tökéletes helyszín lenne erre a parlament felsőházi terme. De valóság az, hogy a legtöbb esetben még a helyettes államtitkárig sem jut el a probléma, nem akarják meghallgatni a szakma képviselőit, nem akarják meghallani, hogy baj van a rendszerrel. Ráfogják, hogy baloldali, sorosista akármik a kritikusok, és ezzel le is van tudva az egész, miközben ez nem egy pártpolitikai, hanem egy társadalompolitikai kérdés. Minden, áldozatokért tenni akaró civilre, szervezetre tekintettel kellene lennie a kormánynak.
Én is szívesebben beszélnék az újságírók helyett a szakállamtitkárral a megoldásokról, de nem adnak erre lehetőséget.
A vita már lezárult, hiszen a miniszter szerint az Isztambuli Egyezmény migránspárti, tehát rossz.
Én meg visszakérdezek, hogy miért írták akkor alá 2014-ben, ha ilyen rossz?
Az Isztambuli Egyezmény bizonyos kötelezettségeket ír elő, és sokan vélik úgy, hogy valójában sem a jogrendszerünk, sem pedig az intézményrendszerünk nem áll készen erre. Az Egyezmény elvár különböző figyelmeket, rendszeres statisztikákat, különböző ügyek nyomon követését és rendszeres vizsgálatát. Ha valaki megnézi, megérti, ez nem pusztán a családon belüli erőszak büntetéséről szól, hanem ennél jóval többről. Egyfajta irányelveket határoz meg, amelyek mentén kellene megszervezni a teendőket. Erre viszont nem hajlandó a kormányzat. Inkább kiemelik azt a két-három témát, amibe bele lehet kötni, amin lehet rágódni.
Varga Judit szerint a jelenlegi magyar jogrendszer szigorúbb, mint az Egyezmény.
Ahogy mondtam az előbb, pont az a baj, hogy a miniszter csak a büntetőjogrendszer változásában gondolkodik. Nemcsak jogszabályokról van szó; eljárási szabályokról, jelzőrendszerekről, szakmai képzésről, felvilágosítási képzésről, lelki segítségről is. Nem szabad ezeket szétválogatni. Egy komplex egészként kell kezelni.
Mit vár a petíciójától?
Egyrészt erőt akarok felmutatni az áldozatoknak azzal, hogy sokan támogatják azt az aláírásukkal, a kormánytól pedig azt várom, hogy ennek hatására hathatós intézkedéseket hozzon a családon belüli erőszak visszaszorítására.