Ander Balázs április után visszatért a pedagógusi pályához, majd szeptemberben két tanítási óra között értesült a hírről, oktatási szakpolitikusként ismét számít rá a Jobbik parlamenti frakciója. Hogyan lehet érdemi megoldást találni és azokat kormányzati szinten kikényszeríteni a hatalomtól pedagógussztrájk és polgári engedetlenség idején? Erről is beszélgetünk a karcos véleményéről is ismert politikussal. Interjú.
Köztudott, hogy Somogy megye déli részén, ahol él, egy ideig ismét tanárként folytatta a civil életet, és kis túlzással most a katedra mellől kerül vissza megint a nagypolitikába a parlamentbe. Éppen akkor, amikor a tanárok, a pedagógusok a megélhetésükért próbálnak most tenni valamit, sztrájk, illetve polgári engedetlenség formájában. Ilyen értelemben most belülről is látja a tanárok erőfeszítéseit.
Valóban. Mandátumom lejártát követően azonnal tanítani kezdtem régi iskolámban, ahol 2014 óta fizetés nélküli szabadságon voltam. Pont egy olyan időszakban térek vissza a parlamentbe, amikor azt látni, hogy valóban végveszélybe került a hazai oktatásügy. Különösen az olyan iskolatípusban, mint amilyen a miénk is - ez egy hagyományos szakmunkásképző iskola -, ahol a hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya igen magas, fokozottan ütköznek ki a megoldatlan társadalmi problémák. Ezekre a bajokra égetően szükség volna mihamarabb gyógyírt találni, mert anélkül illúzió marad, hogy emelkedjen az ország versenyképessége. Ha csak a pedagógusokat nézzük, akkor látni kell, hogy nemcsak nagyon alulfizetett az egész ágazat, s most már rendszereken, kormányokon átívelően nem becsüli meg az állam a társadalomnak ezen rétegét. Márpedig az a Széchenyinek tulajdonított axióma, hogy „egy nemzet erejét a kiművelt emberfők sokaságában rejlik,” enélkül csupán elérhetetlen ábránd lehet. Ahhoz tehát, hogy az országnak esélye legyen a 21. században, egy erkölcsileg és anyagilag megbecsült pedagógustársadalomra van szükség.
Az ország minden sarkából hallott általános panasz, hogy a pedagógusokat sokszor értelmetlen adminisztrációval nyomorgatják, s számtalan esetben olyan feladatokat követelnek tőlük, amelyek nem viszik előre a dolgokat. Az alulfizetettség mellett a túlterheltség is tetézi a gondokat, és itt nem csak a sokszor nehezen kifizetett túlórákra, hanem a kényszerűségből vállalt másod-harmadállás emberemésztő hatását is meg kell említeni. Érthető tehát, ha többen frusztráltak, s ezt nem is lehet a fejükre olvasni. Nem ők teremtették meg azokat a körülményeket, amelyek ezt az állapotot eredményezték. A romló teljesítmények – gondoljunk csak arra, hogy a középiskolás generáció egynegyede gyakorlatilag funkcionális analfabéta – miatt sem büszkélkedhetünk. Ha látjuk az ezzel kapcsolatos elszomorító statisztikákat, akkor fel kell tennünk azt a jogos kérdést, hogy hogyan gondolhatja a kormányban bárki is azt, hogy így sikerül Európa egyik legélhetőbb országává válnunk… Mindemellett felháborító azt is látni, hogy a kormány gyakorlatilag nem akar szóba állni a pedagógusokkal, hanem inkább fenyegeti a jogaikért kiálló kollegákat. A hatalom birtokosai másra mutogatnak, azt mondják, hogy az ellenzék, illetve az EU miatt nem adhatnak magasabb bért, valamint juttatásokat. Vodafone felvásárlásra meg az oligarcha cimborák kitömésére bezzeg vannak százmilliárdok, hazánk egyik legégetőbb kérdése meg jegelve… Totál Abszurdisztán.
Ilyen előzmények mentén, immár újfent képviselőként, hogyan lehet ellenzékben megjeleníteni a politikai alternatívát?
Az egypárti túlhatalmát buzgón építgető Fidesz gőzhengerszerű politikai túlsúlya ellenére nekünk kötelességünk a rendelkezésünkre álló szűkös keretek felhasználásával a lehető legjobban megjeleníteni szakpolitikánkat. Kutya kötelességünk alternatívát nyújtani. Egy nemzeti, valóban polgári és demokratikus opciót kínálni a magyaroknak. A választási kampány során kidolgozott közös szakpolitikai program egy teljesen vállalható kompromisszum volt, de nekünk a jelenlegi helyzetben alapvetően szükséges, hogy kidomborítsuk konzervatív, de mégis 21. századi elképzeléseinket. A parlamenti munka ennek egy fontos terepe, ami természetesen nem jelenti azt, hogy az utcai jelenlét ne lenne fontos, hiszen egyik a másik nélkül csak félkarú politikát eredményezhet. Mindazonáltal alapvetésünk, hogy az oktatásra szánt forrásokat nem lehet a költségvetés egy „lelketlen tételként” kezelni.
Ha továbbra sem lesz pénz, akkor ki kell mondani, hogy egyre kevésbé lehet majd erre a csodálatos pályára vonzani és ott is tartani a szakmailag jól felkészült, elhivatott pedagógusokat. Természetesen nem lehet mindezt pusztán pénzkérdésre kihegyezni, mert számos egyéb összetevője is van a mostanra tényleg nagyon durva méreteket öltő tanárhiánynak, de akkor is arra kell törekedni, hogy az átlagos pedagógusbér legalább az átlagos diplomás bérrel legyen egy szinten. Ettől sajnos nagyon messze vagyunk, sőt azt látni, hogy egyre lefelé tartó spirálba került a magyar oktatás. Ha ezek a tendenciák nem fordulnak meg, akkor még jobban elöregedik a pedagógusok eltorzult korfája, hiszen hiányoznak az új belépők és most már ott tartunk, hogy az aktív pedagógusok mintegy fele, 50 év feletti, illetve nyugdíjkorhatár közelében van. A nyugdíjbomba tehát ketyeg az oktatás területén is, és ez nem valamiféle távoli jövővel való riogatás, hanem valós és már belátható időn belül katasztrófával fenyegető probléma. Vonzóvá kell tenni ezt a pályát, mert ha a pedagógusnak készülődő fiatalok el is végzik az egyetemet nem biztos, hogy tanárként folytatják. Egy kémia, egy idegennyelv vagy például informatika-matematika tanár azzal a tudással, amire szert tett a tanulmányai során, a versenyszférában nagyságrendekkel magasabb bért kaphat annál, mintha a katedrát választaná. Azaz a piac, jobban gondoskodik a pedagógus végezettségűekről, mint az úgynevezett polgári és nemzeti kormány… A finneknél vagy a németeknél a pedagógusok átlagbére eléri a diplomás átlagbérek száz százalékát. A letteknél majdnem 140 százalék ez a mutató, nálunk viszont alig 60-on áll. Ez már tényleg a no comment kategória. Legalábbis erősen keresni kell a szalonképes szavakat.
De mit lehet kezdeni azzal a rendszeressé vált jelenséggel, hogy ellenzékként tényleg valós problémákat vetnek fel, pontosan megfogalmazott és tényekkel is alátámasztott kérdésekkel, a válasz pedig szinte mindig politikai jellegű némi „gyurcsányozással” kiegészítve?
Valóban, egy ilyen parlamenti adok-kapok során a kormánypártok viselkedése olyan képet mutat, mintha a felvetésünk nem lenne más mint falra hányt borsó... Nyilván nincsenek illúzióink, hiszen mi nem a kormányt akarjuk meggyőzni. A Fidesz nem fogadja ezeket meg. Más koordinátarendszer az övék. Nem mintha nem értenék a felvetett problémák gyökerét, de tényleg azt látni, hogy ez egész egyszerűen nem fontos számukra. Tehát nem vagyunk naivak. Éppen ezért nem őket akarjuk meggyőzni.
Dél-Somogy, az ön választókerülete hiába van az ország nyugati, déli részén a szegénység szinte ugyanúgy van jelen, mint a keleti régióban Heves, Szabolcs, Borsod, Hajdú-Bihar megyékben. A szociális kérdések így tehát ott is szorosan összefüggnek az oktatási problémákkal. Hogyan lehetne a szociális gondokon is változtatni és megmutatni, hogy a Jobbik miként képzeli el?
Az olyan térképről is letörölt, halmozottan hátrányos helyzetű régiók, mint ahol én is élek, iszonyatos szociális nehézségekkel szembesülnek. Az EU második legszegényebb államában (ezzé tették hazánkat) – hagyjuk a GDP-vel való zsonglőrködést, az emberek sereghajtó fogyasztása mindennél többet mondó adat – a válság brutális hatásokkal fog járni. A 24. óra legvégén vagyunk.
Elmondtam máshol is, ezeknek a térségeknek a népességmegtartó ereje tovább csökken, és gyakorlatilag egyfajta második Trianon felé száguldunk, ha nem lesz megoldás. Ez ügyben nem csak én, hanem neves egyházi vezetők is kongatják a vészharangot... Az amúgy is pénztelen és bevételeket nélkülöző önkormányzatok közül sok éppen öles léptekkel tart a csőd felé. Ki kell jelenteni, hogy állami segítség híján drámai lesz a helyzet. A szemünk előtt kibontakozó szociális válság, a főként az elszabadult élelmiszer- és rezsiárak formájában lecsapó vész, mint valami természeti csapás fogja letarolni ezeknek a balsorsú övezeteknek a társadalmát. Nekünk készen kell állnunk, reális – nemzeti, polgári, keresztényszociális – alternatívát nyújtva az ezerszer átvert magyar embereknek.