Nemzet vagy tudomány? - Egy korszak anatómiája
Bevezetésként a XIX.-XX. század fordulójának bonyolult és egyre csak bonyolódó eszmetörténeti világára próbáltak világosságot lobbantani az előadók.
Csunderlik Péter precízen felsorolta a korszak három nagy dilemmáját, amelyeknek annyira túlfűtötté tették az 1900-as évek elejét, ezek:
- a politikatörténeti feszültség - a széles társadalom előtt népszerűtlen kiegyezés rendszerért "trükkök százaival" kellett fenntartania a politikai elitnek;
- az eszmetörténeti feszültség - a szekularizáció, Darwin és Marx tanainak megjelenése; illetve
- a társadalmi feszültség - a pozícióit féltő dzsentri és a feltörekvő polgárság között.
A három jelenség közül különösen az utóbbi kettő táplálta azt a kultúrharcot, melynek Ady Endre is részese, harcosa és egyben elszenvedője lett.
Csunderlik szerint az új eszmékkel szemben az egyetemeken kibontakozó ellenállást leginkább a pozícióféltés motiválta, ami magával hozta az antiszemitizmus felerősödését és az addigi tradícióktól lényegesen különböző áramlatok megbélyegzését.
Falusi Márton kiemelte, hogy a pezsgő kulturális élet motorja a gazdasági prosperitás volt, mely a pozitivizmus és a szociológiai gondolkodás felvirágzása révén tudományos és művészeti forradalomhoz vezetett. Az értelmiség szerinte mindkét téren szomjazott az újra, ugyanakkor ezeket a területeket és diszciplínákat nem különítette el olyan élesen egymástól, mint a posztmodern szemlélet.
Ez volt az oka, hogy a korszak vitáiról, vitaindító műveiről sokszor nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy azok tudományos vagy politikai jellegű szembenállásokat tükröznek-e.
Falusi rámutatott: eszmetörténeti szempontból ekkor alakult ki a haza és haladás fogalmainak kibékíthetetlennek tetsző ellentéte. Ez a kettősség ugyan már Kazinczy és Kölcsey korában és munkásságában is megjelent, de ilyen élesen talán még sosem vált el egymástól. Falusi ezt a nyugati hatásoknak és az államforma válságainak tudja be, szerinte ezek összhatása találkozott szerencsésen a számos zsenit kitermelő második reformnemzedékben.
Kibékíthetetlen ellentétek, átjárhatatlan szekértáborok
Csunderlik Péter a nemzet és tudományosság konfliktustörténete kapcsán felidézte, hogy a magyar közéletben a két fogalom közötti törés Pikler Gyula jogbölcsész, egyetemi tanár alakjához köthető, aki a millennium idejében csúcsán lévő magyar nacionalizmussal és birodalmi tudattal szemben a történelmi materializmus felől állította föl azt a logikai láncot, amiért többször is megpróbálták eltávolítani a felsőoktatásból. Ennek lényege, hogy
a magyar nemzet törzsekből jött létre, ennek mintájára pedig a különböző nemzetek államszövetségekbe tömörülnek, ezek az uniók pedig szintén egyesülnek egy határok nélküli világállamban, ami majd - a vámmentesség révén - elhozza a hőn áhított világbékét.
Tehát a kor felfogásával radikálisan szakítva azt hirdette, hogy a magyar nemzet nem öröktől való és létezése egyszer véget fog érni, amire a közvélemény és főleg a nacionalista egyetemi szervezetek indulatosan reagáltak (ezek eredményezték az úgynevezett Pikler-heccek sorát). Ennek eredménye az lett, hogy
nem bizonyítások és eredmények mentén kezdték osztályozni a tudományos elméleteket, hanem nemzeti, nemzetellenes és nemzetsemleges kategóriákra osztották fel azokat.
Falusi Márton hozzátette, hogy ez a nemzeteszme körüli vita a mai napig meghatározza a politikai diskurzusunkat. Elmondta, hogy Pikler célja - a Társadalomtudományi Társaság meghatározó tagjaként - az volt, hogy progresszívvé tegye a magyar tudományos közéletet, amit a kor politikai rendszere veszélyesnek érzett, hiszen alapjaiban fenyegette a törékeny status quot.
"A radikálisok a nemzeteszme körüli vitákkal a tudományosság követelményét állították szembe. Tehát, ha valaki irodalmárként, tudósként, politikusként a nemzetfogalomról ír és a nemzeti történetírás lehetőségeit firtatja, az par excellence nem lehet tudományos"
- fejtette ki Falusi, hozzátéve, hogy ezzel szemben tudományosnak ismertek el bármit, ami a világállamiságot - mai kifejezéssel a posztnemzeti állapotot - tartja kívánatosnak. Az előadó szerint ez a gondolatiság a rendszerváltás utáni közéleti és tudományos felfogásba is "befészkelte magát".
Csunderlik Péter arról is szólt, hogy a két nagy tábor létrejöttével azonnal beindult egymás kirekesztése: egyik csoport a nemzetből, a másik a tudományokból átkozta ki az ellenfelét, és semmiféle konszenzusra nem törekedtek egymással.
Költő a viharban
Falusi Márton felidézte, hogy Ady Endre 1905-ben került képbe először ebben a párharcban, amikor az első Pikler-hecc kapcsán kiállt az egyetemi oktató mellett. Tevékenysége és jenléte viszont csak 1908-ban értékelődött fel. Ekkor éleződik ki konfliktusa a nemzeti konzervatív irányzattal és indul meg híres vitája az ellentábor nagy írójával, Rákosi Jenővel.
Művei nyomán gúnyversek sokasága jelenik meg az ellentáborban, amely szenvedélyesen támadja a vidéki nemesi származású, tehát általuk renegátnak tekintett és ezért ezerszer jobban gyűlölt költőt. Ironikus módon épp ezek a stílusparódiák hívják föl a széles közönség figyelmét működésére és teszik az ország egyik legsikeresebb irodalmi alakjává.
A duk-duk affér című írásával és a körülötte kipattant botránnyal azonban Falusi szerint kiütközött a költő munkásságának és felfogásának egyik legfontosabb jellemzője:
Ady végtelen magányossága, ami abban nyilvánult meg, hogy sem a reformer radikálisok, sem a konzervatívok álláspontját nem tudta maradéktalanul magáévá tenni, illetve elutasítani.
Csunderlik Péter ugyanakkor kiemelte, hogy Ady versei és publicisztikája egyaránt szorosan kapcsolódott Jászi Oszkár írásaihoz, akivel kölcsönösen nagy hatással voltak egymásra, szimbolikájukban is sokat merítettek a másiktól.
Ady publicisztikai munkásságával kapcsolatban Falusi kifejtette, hogy a költő egy idő után kényszerpályán mozgott, és bár írásaival alapvetően a progresszió mellett tette le a garast, nem ebből az alapállásból indult.
Csak miután a Tisza-gyalázó versei és publicisztikája miatt Rákosi Jenő és Herczeg Ferenc végleg bezárják előtte a nemzeti tábor kapuit, fordul a másik irányba - igaz akkor is tépelődve, anyagi okokat is szem előtt tartva.
Elszáradt a földjéből kitépett virág?
Az előadók külön kitértek arra is, hogy Ady nyugatossága sem volt annyira következetes illetve kizárólagos, mint az közkeletűen elfogadott. A progresszív gondolkodókhoz hasonlóan, párizsi élményei ellenére ő is tele volt téves illúziókkal a Nyugatot illetően. Túlzott reményei még vesztes első világháború végével sem oszlottak el teljesen, azt pedig már nem élhette meg, hogy Jászihoz vagy Károlyi Mihályhoz hasonlóan az ő illúziói is derékba törjenek az őszirózsás forradalom és a kommunista rémuralom egymás utáni bukásával.
Az idealizált "művelt Nyugatnak" megvoltak a maga érdekei, Magyarország sorsa nem igazán érdekelte a nagyhatalmakat, hiába kérte Ady, hogy "ne tapossatok rajta nagyon".
Falusi és Csunderlik szerint megvan az oka, hogy a rendszerváltás után Ady nem lett népszerű irodalomtörténeti téma, nem igazán tudjuk hova tenni és a közéletben időről időre céltáblává válik.
Versai és prózája olyan szorosan összefüggnek Jászi Oszkár műveivel, gondolatvilágával, az "új Magyarország" megálmodott, naiv ideájával és az ehhez megkonstruált, mesterségesen démonizált "régi Magyarország" ellentétpárjával, hogy azokat az eszmetörténeti kontextusukból kiszakítva, önmagukban nem nagyon tudjuk értelmezni.
Viszont mivel Jásziról, szovjetellenessége miatt, még a kommunizmus idejében sem lehetett beszélni - ma pedig ő sem divatos téma -, az ő hiányában a köztudatban ránk maradt Ady-kép és -értelmezés is csonka.
Ennek köszönhető, hogy a mai olvasók és kutatók nem kapaszkodót, sokkal inkább akadályt vagy zavaró tényezőt látnak benne, nem értik az írásait és különféle összeesküvéseket látnak tevékenysége, személye mögé.
Pedig 1848 óta ő volt az első irodalmi személyiségünk, aki képes volt műveiben kibékíteni és szintetizálni a nemzet és a haladás fogalmait, rétegzett lírájában pedig megfért egymás mellett a Kelet és a Nyugat, a hagyomány és a modernizációra való igény.
Illetlen levél a Mesterhez
Tekintetes diósadi Ady András Endre Úrnak, saját kezéhez Hallom, Mester, hogy meghaltál. S már száz esztendeje. De hát az nem lehet. Hiszen a Disznófejú Nagyúr és az Ős-Kaján most is itt röhög a nagy magyar kocsmában, itt húzatják rossz mulatós nótáikat a perc-emberkék, és seregesen jönnek a senkik a pulthoz.