(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Augusztus 20-a Szent István királyunkról szól, én most mégis egy Kossuth-idézettel kezdeném az állami ünnepnek szóló megemlékezést, amelyben az alkotmány értékéről tesz hitet. Híres felirati beszédében a monoki szellemóriás a következőket mondta:
Erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövendője a birodalom különbféle népeinek egy szívben-lélekben egyesüléséhez van csatolva, ezen egyesülést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg.
Kossuth 1848 márciusában, még az utolsó pillanatban a forradalom előtt az alkotmányban látta a garanciát a soknemzetiségű birodalom békés gyarapodására. Az alkotmány valóban többre hivatott, mint hogy egy puszta módosítandó és rendre megsértendő papírlap legyen.
Nincs szép öröksége augusztus 20-ának mint az alkotmány ünnepének. A Rákosi-diktatúra közepén épp Szent István királyunk és az államalapítás fókusza helyett vonta bele a napba a hatalom az alkotmányt. Az 1949-es XX. törvényt augusztus 20-a előtti napokban, 18-án fogadta el az Országgyűlés és 20-án lépett hatályba. Az a törvény azonban méltatlan volt ahhoz, hogy egy jogállamot szegletkőként megalapozzon. A szovjet alkotmány szolgai másolata volt, és a vesszőkön kívül semmi nem volt benne, amit komolyan lehetett volna venni.
A rendszerváltás után aztán ezt az alkotmányt szőtték teljesen újra, és egy-két vesszőt leszámítva nem maradt benne semmi a régiből. Hogy Budapest a főváros, vagy hogy a Himnusz az Kölcsey alkotása, az megmaradt, de mindent újrafogalmaztak a rendszert váltók a kerekasztal-tárgyalásokon, hogy a ’49-es alkotmány elhordjon egy demokráciát a hátán. Mégsem alakult ki körötte tisztelet, pedig békés úton a legszebb demokratikus eszméket igyekeztek belefoglalni a lehető legszélesebb világnézeti távlatokat együvé forrasztva. Megmaradt azonban a törvény nevében a szeplős fogantatásának emléke, az 1949-es keltezés, és ezért sose érezte igazán sajátjának a harmadik magyar köztársaság polgársága.
A valódi, demokratikus alkotmány utáni vágyra válaszolt a Fidesz a kétharmad birtokában 2010 után, de a várakozásokat nem teljesítette be.
Egy kezdetektől legitimitás és tisztelethiánnyal küzdő szöveggel próbálták aláfalazni a már működő demokráciánkat, amely nem is lett alkalmas arra, hogy az elfogadása utáni rombolásnak ellen hasson. Gránitszilárdságúnak hirdették, de ementáli szeletre foltosságában és lágyságában jobban hasonlít. Vagy ahogy Vörös Imre jogtudós minősítette: tehénlepény szilárdságú.
Itt vagyunk most, 30 évvel a rendszerváltás után és 173 évvel 1848 után, és lényegében most sincs alkotmányunk. Van egy csak a hatalom által szentesített alaptörvényünk, amelyet ’48-as nyelvezetben oktrojáltnak is nevezhetnénk. Az olmützi oktrojált alkotmány még a Magyar Királyságon túl sem lépett soha érvénybe, az elitek számára csalódás volt, az uralkodónak pedig még így is túl sok volt hatalma csorbítását illetően. 1851-ben végleg hatályon kívül helyezték.
Bár a mostani alaptörvényünk a 2 évnél hosszabb időt él,
Kossuth a saját idejében a nemzetiségek érzelemrokonító forrasztékának zálogát látta az alkotmányban, mi most a világnézetileg és politikailag meghasadt nemzet meggyógyítását remélhetjük tőle. Egy olyan alkotmánytól, amely nemzeti hagyományunkban, jogi örökségünkben, társas életünk szokásaiban kimondatlanul is ott lüktet, csak megfogalmaznunk kell olyan módon, hogy évszázadok múltán is erőt sugározzon a törvény betűje.
Bár az alkotmány ünnepévé a pártállami diktatúra akarta átfesteni augusztus 20-át, valami kapcsolódása mégis van a fogalomhoz Szent István királyunknak. Országot alapít és épít, aki törvényt alkot. De Szent István nemcsak kortársai számára fogalmazott és fogalmaztatott szabályrendszereket. Intelmeiben időtlen vezérfonalat alkotott népének. Azt a szellemiséget kell követnünk egy leendő és szükséges új alkotmány megírásakor.