Nem vagyok öreg. Mégis olyan korra tudok visszaemlékezni, amikor valami radikálsan más, lényegesen jobb volt, mint ma. Kapaszkodj: a környezetvédelem. Igen, az. Tudod, amiről ma olyan menő fotókat lehet osztani az Instára meg a fészre, medvékkel, olvadó jéggel, meg folyón úszó szeméttel, a bálna felnyitott gyomrával.
Emlékszem, hogy gyermekoromban a kétliteres flakonok olyan vastag műanyagból készültek, hogy gondosan félreraktuk őket a visszaváltásig. Emlékszem, amikor játszótéren lógó kiskamaszokként még abban is potenciált láttunk, hogy a focipálya melletti kisbolt mögött eldobált féldeciseket összegyűjtsük a srácokkal, hogy a pénzből befizessünk a kétsaroknyira álló ugrálóvárba egy körre. Jó buli volt: úgy éreztük, még meg is dolgoztunk a pénzünkért, amit 5 perc szórakozásra cserélhettünk a szemétből.
Aztán fiatal felnőttként a péntek esték súlyára emlékeztetett bennünket az albérletek kamráiban gyanús mennyiségben felgyülemlett sörös- és borosüveghalmaz, amit néha hárman kellett elcipelnünk a közeli boltig, hogy a szemetet pár ezer forinttá alakítsuk. Vitathatatlan, hogy a betétdíjas palackozás környezettudatos életmódra sarkallta azt is,
Ma ezzel szemben mit látunk? Az üdítőitalos palackokat már csak kidobni lehet. A felesüvegeket leginkább műanyagból gyártják, nehogy vissza lehessen váltani. A borosüvegek betétdíját annyira lecsökkentették, hogy már nem éri meg gyűjteni, és mennek azok is a kukába. A szörpös még kitart, de csak egy részük. A befőttesüveggel nem tudok mit kezdeni, csak gyűlik. Ez lenne a környezettudatos építkezés? A visszafejlődés?
De mi sem vagyunk ártatlanok: már az elektromos eszközeinket sem javíttatjuk meg szívesen, még akkor sem, ha amúgy simán lenne rá mód, és anyagilag is megérné: kidobni egyszerűbb, majd veszünk újat; ezzel nem csak buta módon a pénzt szórva, de újabb és újabb felesleges műanyag- és fémgyártásra ösztönözve az ipart annak minden káros hatásával együtt.
Hiába a környezettudatos életmódra sarkalló kampányok, ha azok lassúak, és a modern társadalom alapvető vívmányaival, a kényelemmel, gyorsasággal és rugalmassággal szállnak szembe.
Mert sokkal egyszerűbb minden vásárláskor új szatyrot venni, hiába van otthon a konyhaszekrényben 210 darab. Könnyebb megvenni a vizet az úton, kényelmesen morzsamentes a keksz amit szemenként csomagolnak, és extra hajolgatás nélkül megvehető a paprika, amiből két darab van lefóliázva; megspórolunk vele 10 másodpercet. Ezért gyártottunk újabb műanyagot. De tényleg. Ezért.
El kell ismerni: egyre többen próbálnak odafigyelni arra, hogyan élnek. Én sem foglalkozok vele túl régóta, szóval nem játszom el, hogy nagy kivétel lennék. De éppen ezért gondolom azt is, hogy már késő arra várni, hány év vagy évtized alatt hiszi el a társadalom, hogy radikálisan változtatnia kell a mindennapjain.
Gondoljunk bele:
Mégis, mi lenne akkor, ha egyáltalán nem lehetne gagyi, vékony szatyrokat kapni a boltokban? Talán az embereknek meg kéne tanulniuk, hogy ne csak pénzt, de táskát, vagy textilszatyrot is vigyenek magukkal?
Mi lenne, ha úgy mindenestül be lennének tiltva a műanyag palackok? Tán vissza kéne repülnünk 50 évet, amikor még sikerült mindet üvegből gyártani? Vagy 20-at, hogy legalább kimosható legyen?
Mi lenne, ha 500 forint lenne egy betétdíj? Talán soha nem látnánk egyetlen palackot sem a kukákban?
Mi lenne, ha minden alapvető termék olyan csomagolásban lenne, ami tartós és visszaváltható? Talán visszaváltanánk?
Mi lenne, ha nem lehetne a városokban WC-re is autóval járni? Mennénk tömegközlekedéssel, és csak valódi szükség esetén bérelnénk autót?
Mi lenne, ha úgy csinálnánk, mint akiket tényleg érdekel, hogy lassan itt a vége?
Talán nem jönne el a vége.