(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
2019-ben járta be a világot a tudományos mérföldkőnek számító hír, hogy sikerült képet alkotni egy fekete lyukról. Fekete, körszerű valami, fényes valamivel körülötte – laikusan nagyjából ennyit fogtam fel az egészből. Azt azért sejtettem, hogy nem kevés ember nem kevés ideig végzett nagyon sok munkájának az eredménye az a fotó.
A Netflix A fekete lyuk – Tudásunk határa című dokumentumfilmje két szálon fut: az egyiken azt láthatjuk, hogy egy többszáz fős, a világ minden tájáról összeállt tudományos csapat hogyan jut el odáig, hogy képet tudjanak készíteni egy fekete lyukról. A másik szál azt mutatja be, hogy négy fizikus (köztük haláláig Stephen Hawking) hogyan dolgozik a fekete lyukakhoz kapcsolódó információs paradoxon megoldásán, amelyet Hawking fél évszázada írt le először.
A két szálban nemcsak a fekete lyuk közös, hanem az is, hogy igazából egyiket sem sikerült részleteiben felfognom. Ami viszont kristálytisztán kiderül a dokumentumfilmből, hogy lenyűgöző, milyen okos emberek vannak a világon. Olyanok, akik (külön-külön is, de együtt aztán pláne) akkora tudással rendelkeznek egy-egy szakterületen, aminek az átlagember tényleg csak a felszínét foghatja fel valamennyire, hogy egyáltalán mivel foglalkoznak, mire akarnak rájönni, mit szeretnének bizonyítani, vagy éppen cáfolni. Hozzáteszem, és ezt a legkomolyabban gondolom, hogy engem egy asztalos, egy mosógépszerelő, egy orvos, egy zenész munkája, az abban megmutatott képessége is le tud nyűgözni. Hogy van valami, amiről nekem fogalmam sincsen, valami, amihez a másik ember viszont nagyon ért, tudja, mit miért fog meg, fog le, szerel ki, szerel be stb.
És így vagyok azokkal a szakemberekkel is, akiktől jelentős részben, és közvetlenül függ az életünk menete, minősége az elmúlt másfél évben – már ami a koronavírus-járványt illeti. Biológusok, epidemiológusok, virológusok, orvosok, hálózatkutatók stb. Ezek az emberek sok-sok évet tanulnak, aztán évtizedeken át kutatnak egy szakterületen, azon is belül még külön részterületekre fókuszálva. Amikor a koronavírussal, illetve a terjedése nyomán kialakult járvánnyal foglalkozunk, az egyik összevetésben ők állnak az egyik oldalon (akik bár nem tudnak megoldást minden problémára, és ezt nem is állítják), a másik oldalon pedig azok a laikusok vannak, akik az internet különböző gyanús bugyraiból, elképesztő baromságokat terjesztő áltudományos oldalakról, a téma szempontjából releváns tudással, igazolt tudományos munkássággal nem rendelkező orvosoktól, gyógyszerészektől, kóklerektől összeguberált információhalmaz birtokában kerek-perec megmondják a frankót. Mert ők mindent tudnak.
Karikó Katalin (akinek nevéhez fűződik az mRNS-alapú vakcina kifejlesztése) azt mondja a Telexnek adott interjújában, hogy miközben hirtelen mindenki járványszakértő lett, ő nem az, hanem egy biokémikus, aki ért az RNS-ekhez. Értékelendő a szerénysége, a szakterületek ilyen módon való szétválasztása, pedig feltételezem, azért annyi fogalma lehet a járványról, mint az átlag magyar Facebook-felhasználónak, aki önjelölt tutimegmondó-emberként osztja az észt a környezetének. A magyar kutató elmondta azt is, hogy a világon 11 tudományos publikáció jelenik meg a járványról óránként. Elképesztő mennyiség, kiválóan illusztrálja, hogy mekkora szellemi kapacitás mozdult meg a világban azért, hogy minél hamarabb úrrá legyünk a Covid-19 okozta kihívásokon.
Félreértés ne essék, nem osztom a tudomány mindenekfelettiségét, a világ annál sokkal összetettebb, sokkal rejtelmesebb, több titkot rejt, mint hogy elfogadhassam, hogy minden kérdésre választ kaphatunk kizárólag az emberi értelem útján járva. Ugyanakkor, ha az a kérdés, hogy például a koronavírussal kapcsolatban a szakembereknek hiszek-e inkább, vagy a témához semmit nem értő, a „tudásukat” a netről guberáló lelkes amatőröknek, konspiráció-mániásoknak, akkor egyértelmű, hogy előbbiek mellett teszem le a voksom. Mint ahogyan jobban bízom a pilótákban is, ha egy repülő elvezetéséről van szó, mint nyugdíjas nénikben, akik látták az internetben, hogy azt valójában hogyan kell. És nyugodtabb vagyok attól is, hogy Pakson olyan emberek irányítják az atomerőmű működését, akik értenek hozzá, nem pedig olyanok, akik „az élet iskolájában” szereztek képesítést ahhoz, hogy mikor melyik gombot kell megnyomni a vezérlőteremben.