Mindennapossá vált a nyilvános káromkodás, az átkozódás, a rosszindulat, az egybites, fröcsögő gyűlöletkeltés, persze az is lehet, hogy nincs új a nap alatt, csak a közösségi oldalaknak köszönhetően jobban a szemünk elé került az az indulatos szennyfolyam, ami az internet világa előtt – jobbára - megbújt a felszín alatt. Sőt, mostanra nem csupán a szemünk elé tárult, hanem térdig gázolunk benne, elsodor minket, és vannak olyanok is, akik örömmel lubickolnak benne.
Nem akarom magamat úgy beállítani, mint akinek még sosem esett ki a száján egy velős káromkodás, mint ahogy az is előfordult már velem, hogy egy vita során elöntötte a vér az agyamat és nehéz volt határt szabni az indulataimnak. Tudok bizony én is dühöngeni, ha valami nem tetszik vagy valamivel nem értek egyet, az is megesik, hogy valamiről markáns, szenvedélyesen megfogalmazott véleményem legyen. De határai azért vannak annak, hogy mit engedek meg magamnak. Kívánatos lenne, ha a mértéktartás a köz(össégi)életben is érvényesülne.
Kevesen ismernék ma Nagy Blanka nevét, ha a kormánymédia első vonalbeli megmondóembere, Bayer Zsolt nem esik neki minősíthetetlen jelzőkkel a gimnazista lánynak az Echo TV-ben, melynek felvétele aztán vírusként kezdett el terjedni az online sajtó jóvoltából. Ennek köszönhetően nemcsak Bayer szavai, de Nagy Blanka egy decemberi rabszolgatörvény elleni tüntetésen mondott kijelentései is széles körben ismertté váltak. Egyikőjük sem nélkülözte a trágár kifejezéseket, az már azonban politikai hovatartozástól függő vita részét képezi, hogy ki a mumus ebben a történetben.
Az ellenzéki hangok szerint visszataszító, hogy egész pályás letámadás indult Nagy Blanka ellen, akit elragadott a szenvedély, amikor az Orbán-kormány ellen kelt ki. A kormányoldal hadjárata valóban túlzónak és abszurdnak tűnik egy tizenéves gimnazista lány ellen, de az indulatokat azzal magyarázzák, hogy Nagy Blanka sem volt rest trágár módon nyilatkozni Áder János államfőről, illetve a kormánypárti politikusoknak üzenve. Azt is az ellenzék szemére vetik, hogy kettős mércét alkalmaznak, amikor számon kérik Bayer szavait, de szemet hunynak az O1G használatának terjedése felett.
Azzal kapcsolatban már az ellenzéki oldalon is született kritika: nem biztos, hogy jó, ha a kormányoldalon kegyvesztetté vált, egykori csúcsoligarcha, Simicska Lajos vélhetően illuminált állapotban tett, Orbán Viktort célzó szidalmazása válik az ellenzék szlogenévé és szimbólumává. És valóban, legalább annyira abszurd és kontraproduktív, mint az, hogy Bayer Zsolt munkássága évek óta a politikai ellenfelek verbális lincselésében merül ki.
Az egy hosszú vita lenne, hogy hol kellene keresni a magyar közbeszéd jelenlegi állapotának okait és felelőseit. A 90-es években is bőven akadtak a kulturált megnyilvánuláson túli politikai nyilatkozatok és beszédek, amik tápláltak a társadalomban megbúvó indulatokat. Ott van példának Torgyán József 1996-os, úgynevezett „féregirtós” beszéde (a YouTube-on bárki rákereshet), de Csurka Istvántól is bőven lehetne megbotránkoztatást keltő kijelentéseket idézni, Kövér László 2002-es, szocialistáknak szóló, önakasztásra buzdító szavai is illenek a sorba.
Ami 2010, de leginkább 2014, majd a 2015-ös G-nap után történt a magyar sajtóban, csak felgyorsította a közélet színvonalának botrányos leromlását. A felépülő újhullámos kormánymédia, ellensúlyozva az elpártoló Simicska-birodalom hiányát, valamint a kormánykritikus sajtó vélt fölényét egy párhuzamos, alternatív „igazság” kiépítésébe kezdett, a leggátlástalanabb eszközöktől és módszerektől sem visszariadva. A moralitás megszűnt, totálisan alá lett rendelve a kormány kommunikációs érdekeinek. A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványba parancsra bevont kormánypárti sajtótermékek egyetlen, nagy lőszergyár összehangolt propaganda részlegeivé váltak. A magyar sajtó most egy háborús frontvonal: az objektivitás háttérbe szorult, célpontok és áldozatok vannak, nincs korlátozó szabály a szókészletre.
Mindehhez „jó termőföldnek” bizonyul a különböző internetes platformok beépülése a mindennapi életünkbe. Minden szó, kijelentés, beszéd pillanatok alatt ott van mindenki telefonján, ráadásul bárki azonnal hozzáteheti a véleményét. A legtöbben élnek is a lehetőséggel, méghozzá úgy, hogy azt mindenki láthatja, olvashatja.
Andy Vajna halála sokakból a lehető leggyalázatosabb indulatokat hozta elő. A filmproducer életútja tele van fordulatokkal, sikerekkel, tanulságokkal, de megítélésében közrejátszik az is, hogy élete utolsó éveiben szorosan kötődött az Orbán-kormányhoz, és a NER egyik megkerülhetetlen prominensévé vált. Ugyanakkor az felfoghatatlan, hogy emberek a saját arcukkal és nevükkel milyen arcpirító módon képesek egy másik ember halálán élcelődni, gúnyolódni.
Mindezek az agresszív indulatok nem múlnak el nyom nélkül, olyan gyűlöletspirálba taszítják a társadalmat, hogy félő, eljön az idő, amikor a szavakat tettek követhetik a verbális iszapbirkózásokat követő harmadik menetben.
Akiknek a legnagyobb felelősségük lenne/lehetne abban, hogy behúzzák a kéziféket: a politikusok, a sajtó, a véleményvezérek, mindazok, akik mintaként szolgálnak a társadalom számára, pont ők tapostak bele a gázba azon a lejtőn, amelyen egyre mélyebbre száguldunk lefelé. Senki nem tudja, hogy hol van még az alja, az viszont biztos, ennek az országnak semmi jót nem tartogat a gödör legmélye. Nem ártana ezt felismerni és irányt váltani. Amíg még lehet.