Régi tévhit, hogy a közlekedési morál csak az autós közlekedésre vonatkozik, holott egy írott és íratlan szabálykönyv kell (kéne), hogy vezesse a gyalogost, kerékpárost, vagy épp a közösségi közlekedést használót. Ehhez képest már-már balkáni állapotok jellemzik közlekedésünket. Egyfelől rendszer szinte csak a szabályáthágásban van, a közlekedők nagy többsége pedig egyszerűen képtelen a másik fejével való gondolkodására, vagy ha igen, akkor pedig magasról tesz rá. Ha egy plasztikus példával szeretném érzékeltetni: ez a buszsávban a tömött buszt feltartó biciklis, a villamossínre parkoló autós és az egész buszt feltartó ajtóban álló utas világa. Piros lámpán áttekerő kerékpáros, indexet hírből sem ismerő, az előtte haladót útról letoló, belső sávban táborozó autós, kerékpárúton andalgó gyalogos, elsőként tolakodó, a busz ajtajában megálló polgártárs. Mind-mind általános jelenség, ami jelzi: közlekedési morálunkkal nagyon komoly bajok vannak.
A cikk a Bar!kád hetilapban jelent meg.
Az elmúlt hetekben élénk vita bontakozott ki – hol szakmai szervezetek, hol politikusok között – a kerékpárosok közlekedési moráljáról, avagy ha Tarlós István megfogalmazását átvesszük:
„hogyan ejtette túszul Budapestet egy szűk, terrorista kisebbség”.
Piros lámpán áthajtó, kivilágítatlan, autók közt szlalomozó, vagy épp járdán a gyalogost leszorító, szabályokra fittyet hányó kerékpárosok – kifejezetten a fővárosban – mára a napi rutin részévé váltak, dühítő, és persze veszélyes jelenséggé, amivel valamit kezdeni kell.
Adódik ugyanakkor a kérdés, miért csak a kerékpárosokkal van a baj?
Gyorsan rá is vághatjuk a választ: nemcsak velük. A zebra előtt tíz méterrel úttesten átkelő gyalogos, jobbra kanyarodáskor gyalogost elsodró, irányjelzést hírből sem ismerő autós, tömött buszon, metrón tolakodó, majd az ajtóban megálló, sort feltartó utas mind-mind ugyanazon koordinátarendszer oszlopos tagja.
Egy tőről fakad ugyanis, ez pedig a közlekedés morál, vagyis annak hiánya.
Nem partnernek, hanem legyőzendő akadálynak tekintjük egymást
A közlekedésben részt vevők nap mint nap tapasztalhatják, érezhetik, hogy az utakon nem partnerek, hanem vetélytársak jönnek szembe, olyan közeget teremtve, ahol a közlekedő jobb esetben csupán nem gondolkodik a másik fejével, rosszabb esetben magasról tesz rá. A lakott területen 90-nel végigszántó, útról leszorító, körforgalomban nem indexelő már az utóbbi kategóriája, akitől joggal tart a többi közlekedő. Ez a fajta mentalitás nem autós privilégium, biciklire pattanva, vagy a járdán sétálva ugyanezt a viselkedésformát fogja követni az, aki az autójában ülve legyűrendő akadálynak tekinti a többit, lásd a videót.
De hogyan lehetne ezen javítani?
Jelen állás szerint félő, hogy a magyar közlekedési morál fenntartása csak és kizárólag a szankcionálás útján lehet eredményes.
Ez a meglehetősen borús vélemény – visszakanyarodva a nyitó gondolathoz – épp a kerékpáros közlekedés minőségére alapszik. Számtalan alkalommal hallani a politikusoktól, hogy elemi szintű KRESZ oktatásra kéne kötelezni a kerékpárosokat, vagy épp azonosíthatóvá kéne tenni őket.
Igen ám, csakhogy a fővárosban napi 60 kilométert tekerő emberként azt tapasztalom, hogy épp a huszas-harmincas éveiben járó réteg a legszabálytalanabb. Nekik nem kell elmagyarázni a KRESZ-t, hiszen túlnyomó többségük tárcájában ott lapul a jogosítvány is, ahogyan vélhetően a piros lámpa jelentését is megtanulták gyerekkorukban. Ez a réteg azért szabálytalan, mert egyrészt senki nem szankcionálja őket, másrészt azt hiszi, hogy ezzel nem árt senkinek (harmadrészt magasról tesz rá), holott egyfelől életveszélyes játékot űz, másfelől stresszesebbé teszi a többi közlekedőt, ez pedig újabb és újabb baleseti szituációt teremthet.
Naponta ismétlődő jelenet a belvárosban
Nos, a helyzet az, hogy a ma szabálytalankodó biciklis tegnap még szabálytalankodó autós volt, holnap pedig szabálytalankodó gyalogos lesz. Igen, ez a morál kérdése, ami önmagában is nehéz terep, hát még úgy, ha a politika – a maga könnyed eleganciájával – ránehézkedik a témára.
XX. századi megoldások
Látnunk kell azt is, hogy a magyar politikusok többsége úgy foglalkozik a közösségi közlekedéssel, hogy még csak nem is használja azt, a kormányzati autó elegáns csendjében ücsörögve nem láthatja át, így nem is dönthet róla helyesen. Jó példa erre, hogy miközben a belvárosban egymás után nyílnak a forgalmat bevonzó, profitorientált, és a helyben lakók parkolási gondjain semmit sem enyhítő mélygarázsok, a főváros nyugati kapujához, ahol naponta mintegy 120 ezer autó halad át, mindössze 1500 parkolóhelyet építettek. De jól jellemezte az elhibázott, idejétmúlt gondolkodást a II. kerületi polgármester is, aki néhány parkolóhely miatt évekig akadályozta a budai fonódó villamos építését. Látható, hogy a magyar politikusok jó része még mindig XX. századi módon gondolkozik, XX. századi kérdéseket tesz fel, és XX. századi válaszokat ad rájuk.
Ami pedig a morál kérdését illeti: nincs gyalogos, kerékpáros vagy épp autós társadalom, nincs terrorista kisebbség, csak szabályosan és szabálytalanul közlekedő ember van, aki – ellentétben Tarlós István által mondottakkal – minél rövidebb úton és idő alatt akar eljutni A-ból B-be, ez pedig az állítólag „szélsőségesen tömegközlekedés-orientált” városban, vagy épp az elmúlt kormányok által, közlekedésétől megfosztott, és így halálra ítélt teljes vidéki régiók országában nem is olyan egyszerű feladat.
Ahelyett, hogy különböző közlekedési eszközöket használókat egymásra ugrasztanák, inkább biztosítani és fejleszteni kéne a társadalom működésének egyik legfontosabb terepét: a közlekedést. Ezáltal talán a közlekedési morál is javulhat végre valahára.