A kétezres évek elején 18-20 éves koromban nem volt olyan Bayer publicisztika, amit el ne olvastam volna. A Tündértemetőt az elmúlt negyedszázad egyik legjobb novelláskötetének tartom, aki pedig nézte a „Hagyaték” című megboldogult magazinműsort a televízióban, annak nem volt nehéz felismernie az általam írt narrációkban az „1100 év Európa közepén” gyönyörű, szépirodalmi igényű szövegeinek hatását. Az „Új moralisták, farizeusok” című cikkgyűjteménye a mai napig ott pihen a könyvespolcomon, néha le is emelem – hogy emlékezzek rá, milyen újságíró szerettem volna lenni akkor, amikor Bayer Zsolt ezt írta.
Hát, nem olyan, mint, amilyenné mára vált.
És pontosan ez az, amiért dühös vagyok rá. Másfél évtizeddel ezelőtti cikkeit nem csak azért érdemes olvasni, mert jók - hanem, azért is, mert összehasonlítva azokkal, amelyek manapság kijönnek a billentyűzetéből, egy félelmetes és igen tanulságos visszafejlődés-történet rajzolódik ki előttünk. A kemény szókimondástól így lehet eljutni az öncélú prosztó trágárságig, az ügy melletti elköteleződéstől a zselégerincű szolgalelkűségig, a bátran vállalt konfliktusoktól az éjsötét pártfanatizmusig, az őszinte felháborodástól a megrendelésre felhorgadó kannásborszagú böffenetekig.
Szóval, ha Bayer Zsolt 15 éve kapott volna kitüntetést, mélyen egyetértettem volna vele. Mert azt azért a minőségi munkáért kapta volna, amit letett az asztalra. De ma viszolygok a hír hallatán, mert tudom, hogy
azért adták neki, mert a megfelelő asztalra tette le
a silány bóvlit, amit ma „konzervatív újságírásként” árul.
Ez a történet ugyanakkor egy dologra már mindenképpen jó volt: a maguk kitüntetését eltartott ujjal visszaküldő hisztikommandó és az egytábor logikája mentén Bayer mellett harcosan kiálló kitüntetettek során végigtekintve a homlokunkra csaphatunk:
te jó ég, hány nyomorult szarházi zakójára tűztek már plecsnit az elmúlt 26 évben!
Mert, hát a visszaküldők klubjában jó néhány valóban komoly szaktekintély mellett olyan arcokat is találunk, mint
- Felcsúti Péter, az egykori bolsi munkásőrből lett szuperkapitalista bankár, aki példás, kitartó munkával kétszer is eladósította az országot - először a nyolcvanas években az MNB „külső forrásbevonással” foglalkozó szakembereként, másodszor a devizahitelezés egyik hazai atyjaként.
- Krausz Tamás, veterán GULAG-bagatellizáló történész, aki szerint, bár a Vörös Hadsereg katonái „követtek el bűncselekményeket Magyarországon, ezeket a szovjet hatóságok mindig bűncselekményként kezelték”, és aki egy vita során azzal intézte el több tízezer délvidéki magyar lemészárlását, hogy „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj' isten!"
- Krausz Péter, Krausz Tamás fia, akiről talán elegendő annyit elmondanunk, hogy 2010 áprilisában, a balliberális kormányzás végnapjaiban a „Miniszterelnökség célkitűzéseinek megvalósítása érdekében végzett több éves közszolgálati munkája elismeréseként” kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Vagyis pontosan azért, amiért Bayer most: hűséges pártkatona volt.
- Hanti Vilmos, az április 4-én szovjet hősi emlékművet koszorúzók fogyatkozó, de kitartó nyugdíjas rohamcsapatának, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnöke.
- Kunczéné Fellegi Katalin, akinek szakiskolai tanárként végzett munkásságára véletlenül éppen 2007-ben figyeltek fel, amikor a férje által vezetett SZDSZ is kormányon volt.
Jóval kevesebben ugyan, de azért bejelentkeztek azok a lovagkeresztesek is, akik lelkesen helyeslik Bayer kitüntetését. Szép lista ez is.
- Schmidt Mária, a gagyipop és a komcsi csasztuska törvénytelen gyermekeként született '56-os emlékdal bábája, a „rendszerváltás” szarkupacából épített milliárdos Ungár-birodalom űrnője. Az ő mellényét ugyan még nem díszíti lovagkereszt, de azért egy Széchenyi-díjal már dicsekedhet.
- Bencsik András, friss, idei március 15-i lovagkeresztes, a Népszabadság Pártélet rovatának egykori ifjú, a „magyar ifjúság internacionalista neveléséért” lelkesedő reménysége. Aki számos párt és politikus végbelén keresztül a kétezres évek elejére eljutott a Fideszhez – hogy onnan gyalázza, és provokátorozza azokat, akik 2006 őszén tenni is mertek azért, amiről ő másfél évtizede pofázott.
- Stefka István, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje mellett a „Belügyminisztérium érdekében kifejtett áldozatos munkájáért” járó 1982-es kitüntetés büszke tulajdonosa. Az előbbit Schmitt Páltól vette át, az utóbbit – egykori kollégája hétfői Facebook bejegyzésének tanúsága szerint - Horváth István belügyminisztertől, és Lakatos Ernőtől, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda osztálya vezetőjétől.
Ez hát a magyar közélet morális ringje, ezek az arcok sorakoznak fel a jobb és a bal sarokban. Munkásőrök, bolsik és Gyurcsányék seggnyalói küzdenek kommunista sajtósegédmunkásokból és BM-es vamzerekből lett „polgári” udvari bolondokkal – az erkölcs, a humanizmus és a hazafiság jelszavait egymáshoz hajigálva.
És mindannyian bőszen mutogatnak a mellükre, mert ott van a hivatkozási alap, amiért ők fontos és mértékadó emberek, akiknek a véleményére oda kell figyelni, akit meg kell osztani a Facebookon, vagy, akin fel lehet háborodni:
a lovagkereszt.
Vajon Szent László strapálta volna-e magát a kun vitézzel, Nagy Lajos elverekedett-e volna Nápolyig, s a két húszéves kamasz-király, Ulászló és II. Lajos magára öltötte volna-e a nehéz páncélt Várna és Mohács mezején, hogy életét adja a hazáért – ha tudják, hogy párszáz esztendő múlva
ezek lesznek magyar földön lovagok?
Különben nem irigylem én senkitől a kitüntetést, egyik kedvenc elcsépelt igazságom, hogy azokat nem kapják, hanem adják, és így sokkal inkább minősíti az adományozót mint azt, akire feltűzik. A baj az, hogy magyarok százezrei hiszik azt, hogy ezek a plecsnik ma, 2016-ban tényleg fontos ügyet képviselnek, viselőik állásfoglalása pedig ezernyi sokkal égetőbb kérdésnél is előbbre való közügy. Így aztán Bayer, Krausz, vagy Bencsik keresztjét
nem csak ők viselik – hanem mi mindannyian.
Nem az itt az igazi kérdés, hogy ők leveszik-e, vagy megtartják – hanem az, mi mikor dobjuk már le magunkról.