(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
1990 márciusa igen kemény időszak volt az egykori Székelyvásárhelyen. Ceausescu lelövését követően felfüggesztették a Securitate működését, így tagjai érdekeltek voltak abban, hogy az „új” hatalom valamilyen formában újraszervezze őket, elfeledve évtizedes gaztetteiket. Kellett hát egy ügy, ami rávilágít, hogy szükség van rájuk. Ekkorra alakították meg a Vatra Romaneasca nevű magyargyűlölő szervezetet Victor Ciontea vezetésével.
Mi akkoriban az önálló magyar középiskoláért küzdöttünk, amit őseink 1557-ben alapítottak és Bolyai Farkas Líceumként ismerünk. A Bolyai a 60-as évekig magyar intézmény volt, akkor kerültek be az első román osztályok, melyeknek számát szép fokozatosan emelték, hogy mielőbb vegyes iskolává váljon.
Amikor az új tanügyminiszter aláírt egy kormányhatározatot, miszerint a Bolyai önálló, kizárólag magyar intézmény lesz, másnaptól a román tanulók sztrájkoltak és a nem létező „testvériséget” említve, kiálltak a közös magyar-román osztályok mellett. Rövidesen jött az újabb kormányhatározat, ami ismét vegyes intézménnyé alakította az iskolát.
Februárban és márciusban egymást érték a sztrájkok, tüntetések, az adott időszakban az iskolai évharmadból (akkor még 3 részre osztották a tanévet) 3 hetet töltöttünk oktatással.
Elérkeztünk március 19-e délutánjához, amikor feldühödött románokat buszoztattak Marosvásárhelyre - aznap verték ki Sütő András szemét is.
Másnap, március 20-án a magyar munkások a Dózsa György utca végéről, a vegyipari kombináttól indulva vonultak a Főtér felé. Minden gyárnál megálltak és megvárták a csatlakozókat. A tömeg a belváros irányába haladt, hozzájuk csatlakoztunk mi, középiskolai diákok és az idősebbek. Célunk az volt, hogy Iliescu államelnök jöjjön a helyszínre, tegyen rendet, büntessék meg a randalírozókat, és a Bolyai legyen magyar iskola.
A békésen tüntető tízezrek az utcán várták a megoldást. Hitegettek, hogy az államfő a helyszínre érkezik, de nem így történt.
Senki nem számított arra, hogy a román falvakban papok és szekusok fogják hergelni, biztatni a románokat, hogy mezőgazdasági- és szúróeszközökkel, valamint kövekkel felfegyverkezve induljanak „rendet tenni” Marosvásárhelyre.
Ahogy egyre több busz érkezett a Bulgár térre, közvetlenül a magyar tömeg szélére kezdtek felsorakozni. Először csak rigmusokat üvöltöttek. Előkerült egy rendőrsorfal is, ami a románok dobálózása következtében elvonult, és elkezdődtek az utcai harcok.
A rendőrség magára hagyta a békés tömeget, és ezt bizonyára parancsra tette. A felfegyverzett románok támadásait úgy tudtuk megakadályozni, hogy sörös rekeszeket szereztünk egy közeli üzlet előteréből, így azok szolgáltak pajzsként.
Szerencsénk volt, hogy a városháza fel volt állványozva. Mi, fiatalok azoknak a lebontásában segédkeztünk, azokból lettek a védekezés eszközei. A nők és a gyerekek a megyeházára vonultak be, az menedéket nyújtott a vademberek ellen.
Egymás után hozták be a vérző embereket. Folyamatosan fordultak a mentőautók, nagyon sok sebesült volt.
Amikor elkaptak 1-1 támadót és a mentőhöz vitték, a magyarok békén hagyták, mert egy emberként azt hitték, hogy az elkövetők börtönben fogják végezni.
Hajnalban a kenyérgyár dolgozói hoztak kenyeret az embereknek. Tábortüzek égtek és nagy zaj közepette megérkezett a tankokkal erősített román hadsereg, majd elfoglalta állásait a Főtéren.
Belső Székelyföldtől a Zsil völgyéig sokan indultak volna Marosvásárhelyre besegíteni egyik vagy másik félnek, szerencsére erre nem került sor. Marosvásárhely életére így is évtizedekig kihatott ez a háború. Tömegesen költöztek el az emberek, a város gazdasági és társadalmi életére hosszútávú kihatással volt ez a szomorú esemény.
Én március 20-án reggeltől március 21-én fél 6-ig voltam a téren. Sok mindent láttam, ami a mai napig elborzaszt: a rendőrök kivonulását, a röpködő üvegeket, előttem van a vadállati ösztönökkel, szúróeszközökkel felfegyverzett támadók arca, a 70 éves, gyalogosan a Nyárád mentéről érkező bácsi arca, a megyeházán összegyűlt nők és gyerekek tekintete, a román hadsereg tankokkal történő bevonulása, az Ady negyedből érkező cigány emberek felszabadító serege.
Ennyi időt követően sem zárult le a múlt. Azok a gengszterek, akik emberek halálát vagy életük végéig tartó szenvedéseit okozták, máig nem lettek megbüntetve.
Az pedig a magyar diplomácia szégyene, hogy az ilyen és ehhez hasonló eseteknél (pl. dunaszerdahelyi magyarverés, vagy Malina Hedvig bántalmazása) a szájkaratén kívül semmilyen érdemi lépést, eredményt nem sikerült felmutatni.
Szabadságot minden magyarnak! Isten nyugosztalja az áldozatokat!