Arthur Rackham 12 gyermekes családban született 1867 őszén. Hivatalos keretek között 18 éves korában kezdett el rajzolással foglalkozni: a londoni Lambeth Művészeti Iskolában tanult. Idővel tehetségének és elhivatottságának köszönhetően sikerült elérnie, hogy csupán művészeti tevékenységéből élhessen meg. A J. M. Barrie Pán Péter a Kensington Parkban c. könyvének (ez egyike a négy Pán Péter kötetnek) illusztrációival nyerte el igazán a közönség szívét. 1906-ban arany díjat kapott a Milánói Világkiállításon, majd 1912-ben a Barcelonai Világkiállításon. Ami technikáját illeti, Rackham munkáit gyakran az európai „nordikus” művészeti stílus Japán hagyományos fametszetek által erősen áthatott változatának tekintik.
A brit gyermekmesék művészi jellegű illusztrálása a 19. század végén (1890-től az első világháború végéig) élte aranykorát. Ha összevetjük az akkori, „aranykori” stílust a mai illusztrálási divattal, mondhatjuk, hogy a maiak (lásd pl. animációs mesék) 3D-hűbbek, és így – állítják – „valósághűbbek”… De nem hiszem, hogy egy mese illusztrálásának ennyire törődnie kellene a három dimenzióval, és a mi állítólagos, felnőtt „valóságunkkal”. Főképp a látható, durva fizikai világ iránti „hűséget” kérdőjelezném meg, kiváltképp gyermekmesék illusztrálása esetén.
Ananda Kentish Coomaraswamy így szól a művészetoktatásról a Keleti és keresztény művészetfilozófia című művében: „A gyermeknek természetes ösztöne diktálja, hogy ami benső, azt jelenítse meg a külső irányába: »először gondolok valamit, azután megrajzolom azt«. Milyen hiábavaló erőfeszítés azt tanítani a gyermeknek, hogy csak figyeljen, és a gondolkozást függessze fel! Ahelyett, hogy gondolkozni tanítanánk, és arra, hogy hogyan és mire gondoljon, rajzát »kijavíttatjuk« vele, hogy jobban megfeleljen a látványnak.”A kritika sajnos nem alaptalan. A mai művészetoktatás sok esetben (tisztelet a kivételnek) sajnos nem az emberben rejlő lehetőségek kivirágoztatását segíti elő. És ha hisszük, hogy mindenkinek a saját természetében benne rejlő tulajdonságokat, tehetségeket, saját érdeklődési körét kell kibontakoztatnia (mivel ezzel lehet igazán hasznos és boldog tagjává a társadalomnak és saját életének is), akkor miért is gondoljuk, hogy az objektív fizikai világ másolása volna a művészet maga, melyben az ember igazán kiteljesítheti a lényében rejlő képességeket? Egyáltalán ha meggondoljuk, hogy a bármiféle tudattól független „objektív világ” létének hirdetése kifejezetten kommunista ideológia, a világban alapvetően a kommunista gondolkodók tűzték vörös zászlóikra, máris kritikusabb szemmel állhatunk a kérdéskörhöz…
„A valóság minden adekvát megismerésének alapja, akár a természetről, akár a társadalomról van szó, a külvilág objektív mivoltának, tehát az emberi tudattól független létének elismerése. A külvilág mindenfajta felfogása csupán a tudattól függetlenül létező világ visszatükrözése az emberi tudatban. A tudat és a lét viszonyának ez az alapvető ténye természetesen a valóság művészi visszatükrözésére is érvényes.” (Lukács György: Művészet és Társadalom. Budapest, 1969, Gondolat Kiadó, 145.o.)
Gimnáziumban láttam egy egyiptomi kertábrázolást. Nagyon megmaradt bennem, hogy a tanárnő magyarázza: az egyiptomiak annyira primitíven gondolkodtak, hogy még nem tudták, hogy perspektívában kell lerajzolni a valóságot, ezért ilyen gyermeteg ábrákban fejezték ki magukat. Azt hiszem, ma már ezt a „gyermeteg” ábrázolásmódot sokkal valóságosabbnak, emberközelibbnek, és így igazán a fontost átadónak, a lényeget magyarázónak érzem és értékelem, mintha a világot a szemlélőtől függetlenül, mintegy objektíve meglévőként kívánta volna valaki lerajzolni. Egyébként sem lehet soha a szemlélőtől függetlenül mutatni meg semmiféle képet, mivel mindenképpen egy adott pontban álló emberi szem nézőpontját adhatjuk csak vissza. Arról nem is beszélve, hogy aki lerajzolja, az is egy tudattal rendelkező ember. És aki e sorokat írja, majd olvassa, szintén. Hol van hát a hőn leírni vágyott „tudattól független, objektív világ”? Talán e légbőlkapott elmélet helyett az égbőlkapott mítoszokban, legendákban találhatjuk meg inkább az igazi valóságot…Szerintem az igazság valójában az, hogy mesékben élünk. Ez egyszerűen tagadhatatlan. Sokféle álláspont és felfogásmód létezik a világról, amelyeket számtalan oldalról meg lehet cáfolni, lehet ellene érvelni, ízekre lehet szedni, de ez… ez egyszerűen cáfolhatatlan! Mesékben élünk, mesehősök vagyunk és kész!