A főpolgármester, bár váltig tagad, és kizártnak tartja, hogy bicikliutakat számoljanak föl, vagy hátrány érje a kerekezőket, azért nyilvánvalóan nem szíve legmelegebb csücskében őrizgeti a bringások össznépi ügyét. Az valahol inkább a kövesedő, szőrösebb régiók valamelyikében lehet elásva, nagyjából a tömegközlekedéssel gályázók iránt mutatott empátia mellett.
Az 1970-es évek közlekedésszervezési elveit idéző irányvonal helyeslői azt látják a döntésben, hogy Tarlós végre odavert a sok kellemetlenkedő, kétkerekes köcsögnek, akik képtelenek betartani a közlekedési szabályokat és különben is, drogos hippi az összes, aki csak azért született a földre, hogy fölbassza a becsületes, munkába igyekvő autósok agyát.
Ezek az emberek jellemzően olyan sztereotip viselkedésmódokat kérnek számon az összes bringáson, amik legfeljebb a kerékpárosok egy szűk csoportjára jellemzőek (épp úgy, ahogy az autósok zöme sem ész nélkül száguldozó, KRESZ-t, indexet nem ismerő vadbarom), másrészt pont abból fakadnak, hogy a kerekezőknek az esetek 80 százalékában nincs lehetősége szabályosan és biztonságosan közlekedni.
Ami az elmúlt másfél ciklusban a fővárosban a biciklis infrastruktúra fejlesztése terén megvalósult, pont abba az irányba hatott, hogy ezeket a jelenségeket visszaszorítsa, ami sok helyen sikerült is.
A forgalom többi részétől amennyire lehet, elkülönített, normális felfestéssel, kátyúmentes kopóréteggel ellátott és jobbára ésszerű vonalvezetéssel kidolgozott bicikliutak olyan szinten növelték a kerékpáros közlekedési hajlandóságot, hogy bizonyos napszakokban valóságos dugók képesek kialakulni a minőségi nyomvonalakon.
Ebből leszűrhető, hogy nagyon is volna fogadókészség erre a közlekedési formára. Tehát nem a szabálytalanul közlekedő biciklistáknak, hanem ennek a legitim igénynek csűrt oda Tarlós úr, amikor úgy határozott, innentől „nem prioritás az „A-ból B-be legrövidebb” elv”, ami ugye a közlekedés minden szinten jelenlévő, alapvető szervezőelve kéne legyen.
Mert a közlekedni akaró, vagy kénytelen ember így gondolkodik, többek közt a biciklista is. Aki attól, hogy erre nem biztosítanak neki megfelelő, szabályos, biztonságos lehetőséget, még nem fogja a kukába dobni a drótszamarát, hanem azt fogja választani, amit hagytak neki: a szabálytalan és a veszélyes lehetőségeket. Ez pedig senkinek sem lesz jó.
[fb_pages_codes:budapest]
Szóval ahelyett, hogy azon puffog a városlakók zöme, hogy mi a fenét keres már megint a kerékpáros a járdán, miért akar már megint áthajtani a piroson, és miért kénytelen az egymásba érő autók, kamionok között szlalomozni, inkább azon kellene elgondolkodni, hogy milyen körülmények kényszerítik oda szerencsétlent.
Az, hogy Budapestnek nincs egységes, ésszerű, mindenki által egyenlő módon igénybe vehető, közlekedésre nem csak tankkal alkalmas kerékpáros infrastruktúrája, amit autós és gyalogos egyaránt képes és hajlandó tiszteletben tartani, az az elvileg modern nagyváros szégyene. És egyben állandó konfliktusforrása is.
Ezeket a hiányokat kellene ellenségként, felszámolandó anomáliaként kezelni, nem egy komplett közlekedési formát, ami egyre több embernek jelent vonzó, gyors, egészséges, környezetbarát alternatívát a füstokádó autókkal és a kilométeres dugókkal szemben.