Ami miatt ez így van, azt a címben lefektettem: pontos, bonyolult és élet. (Szerű-szagú). Ráadásul jó. Az alkotó előtt pedig, aki ezt a hármat összehozza, le a kalappal. Andrew Haigh rendező-forgatókönyvíró kiváló munkát végzett. (A filmet egyébként az idei Berlinalén Arany Medvére jelölték, két főszereplője pedig Ezüst Medve jelölését díjra is váltotta a legjobb női és férfi főszereplő kategóriában. Ha én ültem volna a zsűriben, valószínű vica versa voksoltam volna.)
A film szinopszisa a következő:
“Kate és Geoff negyvenötödik házassági évfordulójáig már csak egy hét van hátra. Jól haladnak az előkészületek az ünnepléshez. De egy váratlan levél mindent felborít: Geoffet arról értesítik, hogy évtizedekkel ezelőtt eltűnt régi szerelmének holttestét megtalálták egy svájci gleccserbe fagyva. Az ünnepség előkészületei ezután nem maradnak feszültség nélkül.”
Na most ez így egyrészt hótunalmas, másrészt a világon semmit nem ad vissza abból, miről is szól a film. Persze a tények, mondhatni, cselekmény valóban ez: a mindent a feje tetejére állító levelet már a nyitányban megkapja a férfi, és a néző innentől kezdve elkerekedett szemmel figyel, ebből most vajon mi fog kisülni.
És tekintettel arra, milyen magas a mai néző ingerküszöbe, ezt a feszült figyelmet igen nehéz egy majdhogynem kamaradarabban fenntartani, amelyben az idő (és a vászon) nagy részét a férfi és a nő jelenléte tölti ki - és még egynéhány (nagyon mellék-) szereplő, valamint csekély számú, a házaspár otthonán kívüli helyszín. Tehát megint csak le a kalappal az alkotók előtt: a gyanútlan néző tényleg nem tud nem figyelni, annyira mélyen behúzzák az egyébként leheletfinom, hiperérzékeny rezdülések, a hajszálpontosan eltalált dialógusok - értem ezalatt, hogy egy szóval se több vagy kevesebb hangzik el szereplőink szájából, mint amennyi a megértéshez és a továbbgondoláshoz szükséges.
És a film legnagyobb erénye pontosan ez: a történet nem ereszt, nem lehet rajta nem gondolkodni, nem lehet nem akarni megérteni - és persze önreflektálni. Hiszen a mozi egyik központi kérdése az a kérdés, amelyről az ember pontosan tudja, hogy semmi értelme még feltenni sem, nemhogy lehetséges válaszokat keresni rá, sőt, ez az a kérdés, amely szélsőséges esetben még önsorsrontáshoz is vezethet. Ez pedig a “Mi lett volna, ha?”. A legnagyobb kihívás viszont pontosan az, hogy az ember időről időre olyan helyzetekbe kerül, amelyekben nem tudja nem feltenni ezt a kérdést. És ebben a dilemmában egyensúlyra találni valószínűleg az emberi élet egyik legnagyobb feladata. Nem tudok kisebbet mondani, mint, hogy életfeladat, hiszen soha nincs vége. Még akkor sem, ha az ember azt gondolja, már mindent megoldott az életében, és hátradőlhet. Ebben egyúttal benne foglaltatik az az üzenet is, hogy az ember önmaga és a társa megismerésében sem ér soha célhoz. Csak konvergál. És amikor már azt hinné, nagyon közel jár, döbben csak rá: sehol nincs. És borul minden. Még negyvenöt év után is.
A film tehát ezen tézisek összedőlésének mechanizmusait tárgyalja, és pont akkor vágja el a történetet a végefőcímmel, amikor az antitézisek is megbuknak: a szintézis kellős közepén. Abszolút profi munka, pontosan így kell elengedni a nézőt a moziból: a szintézis zavarodottságában, amelyben fel-felbukkannak az új tézishez vezető kulcsok. És persze nem meglepő, ha ezek után azt írom: az új, potenciális tézisek száma is végtelen, és ezek az elemek végtelenül sokrétű függőségi hálózatot alkotnak. Hát nem így kell elképzelni az élet bonyolultságának pontos ábrázolását?
A film a Cirko Film forgalmazásában kerül a mozikba október 1-től.
És ha már Cirko, még valami a margóra. Újra meg kell állapítanom egy fontos tényt, amelyet előttem már nagyon sokan és nagyon sokszor megállapítottak. Történetesen az aránytalanságot, ami mellett nem lehet elmenni. Szóval ott van ez a pöttöm mozi a Jászai szomszédságában, az utcáról is alig látszik; pici termekkel, kevés székkel, ahol a hollywoodi franchise-okra/kasszasikerekre éhező néző semmiféle kielégülést nem várhat. De a minőségi alkotásokra éhezők katarziskeresésének biztos lelőhelyei ezek a pici termek a kisszámú székükkel. (Persze nem állítom, hogy Hollywood produkciói nem lehetnek minőségiek, hiszen nem tagadhatjuk, mekkora munka és milyen igényes kivitelezés által jönnek létre a hihetetlenül látványos, emellett feszes, csavaros dramaturgiájú filmek.)
A Csendes szív pont ilyen élményt nyújtott. De a 45 év erre még sok-sok lapáttal rátett. Így aztán alig várom, hogy újra a pöttöm mozi pöttöm termeibe mehessek. És a legjobb szívvel ajánlom mindenkinek, tegyen ugyanígy.