(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
„Tegyük fel, hogy létezne egy olyan ország, ahol egy vezető azzal kérkedne, hogy ő nagyon szereti a focit, és a falusi háza mellé építene egy akkora stadiont, amibe több ember fér, mint amekkora az egész falu. Ez ugyan nem egy demokratikus jelzés, de racionális: azt láttatja, hogy ezt is megteheti, keresztül tudja nyomni a saját pártján, a hatalmi gépezeten, és így tovább”
– hozott fel egy nem egészen elrugaszkodott példát Jánky Béla szociológus az Eötvös Csoport novemberi beszélgetésén. Az előadása arról szólt, miként tágíthatja az autoriter vezető hatalmának kereteit, ha a polgárok nem tiltakoznak ellene. Újabb fejlemény Orbán Viktor határfeszegetésében a most kiderült, Puskás Aréna alá építendő „aluljáró”.
Miről ismerszik fel leginkább, ha a kormánynak egy számára kellemetlen dologról kell beszélnie? Ha nem teheti meg az egyszerű elhallgatást, akkor onnan, hogy átkereszteli a jelenséget. A menekült az migráns, a szegénység az rászorultság, a segély az támogatás, a kultúrharc helyett „nincs kultúrharc, értékvitáink vannak”, a stadion helyett szabadidőközpont, és így tovább. És ha már szabadidőközpont, akkor a stadionhoz vezető titkos alagút helyett a szabadidőközponthoz épített védett aluljáró.
Február 23-án Stummer János, a nemzetbiztonsági bizottság elnöke egy nem mindennapi lépésre szánta rá magát. Nemzetbiztonsági titkot sértett meg. Tette ezt a nyilvános Facebook oldalán. „Nekem nem maradt más lehetőségem, hogy Önök elé, a nyilvánosság elé álljak, és tájékoztassam Önöket, hogy mit építenek az adóforintjaikból, és ezt hogyan próbálják meg a titkosítás segítségével elsumákolni” – fogalmazta meg az okát a jobbikos politikus, miért jutott erre az elhatározásra. Azt is hozzátette, hogy a kockázatokkal is számolt: „stadionba épített alagutakra, és más ehhez hasonló felesleges urizálásokra az adófizetők pénzét elherdálni, főleg ilyen válságos időkben, nem lehet! És hogy ezért a tettemért a bíróság elé kell állnom, a hazám érdekében azt is meg fogom tenni”.
Ébresztő hatással van rám ez a kockázatvállalás, hiszen nehéz érdekorientáltan értelmezni ezt a tettet. Mi haszna lehet abból Stummer Jánosnak, hogy súlyos perrel néz farkasszemet? Itt valóban a politikus igazságérzete szólalt meg. Naivnak tűnhet az értelmezésem, de számomra a politikus egyik fő feladata ez, a kockázatvállalások terhének cipelése. Minden döntés egy kockázatvállalás. Az államférfi (vagy -nő) pedig onnan ismerszik meg a sok politikus közül, hogy ő képes a közösség érdekét a saját érdeke elé helyezni. Képes olyan döntést is meghozni, ami esetleg adott esetben nem népszerű. Továbbá képes olyan döntéseket is meghozni, amely számára kifejezetten fenyegető következményeket rejt, de a közösség érdekét szolgálja. Stummer bejelentését én így értelmezem.
Térjünk vissza Jánky Béla idézett előadására, és arra a felismerésre, hogy a hatalmasok hatalma csak az „alattvalók” közreműködésével együtt érvényesülhet. A szociológus arra mutatott rá, hogy a hatalom egy mentális konstrukció, sokkal inkább létezik a fejekben, mint a paragrafusokban, és megdöntéséhez is először fejben kell az autoriter vezetőt letaszítani a trónról. Amíg a császár ruhátlanul a polgárok asszisztálása mellett eljátszhatja azt, hogy pompázatos kelméket visel, addig hatalma valóságos, de nem a hadserege vagy a törvények, hanem a polgárok közreműködése miatt. Amint azonban arra a felkiáltásra, hogy a császár meztelen, mindannyian hahotázni kezdenek, ez a színjáték fenntarthatatlanná válik, és hiába a hadsereg, hiába a törvények, az uralkodó hatalma oda.
Mi kell mégis ahhoz, hogy a hatalom illúziója buborékként kipukkanjon a fejünkben? Nem egy bonyolult sakkjátszma kitalálására, nem is tengersok pénzre, csak civil kurázsira van szükség. Bátorságra. Úgy tenni, ahogy az valójában van. Úgy tenni, hogy a hatalmasok hatalma a népből fakad. Demokráciát játszani. Nekünk sokkal egyszerűbb dolgunk van ehhez, mintha már egy kiépült autoriter rendszerben élnénk, vagy ha idegen megszálló csapatok veszélyeztetnék életünket. Nem rúghatnak ki mindenkit, nem állíthatnak mindenkit törvényszék elé, nem verethetnek meg mindenkit kopaszokkal. Egy-egy kockázatot vállaló bátorsága törheti meg a varázslatot, de ehhez az kell, hogy ez a polgár ne maradjon magára. Lehetséges, hogy a császár új ruhája meséjében is az ártatlan kisgyermek felkiáltása előtt már sokan megjegyezték társaiknak, hogy „hé, de hát a császáron nincs is ruha”, viszont lepisszegték őt, működött a belső cenzúra. Rajtunk múlik, hogy meddig tartjuk fenn a színjátékot.
Két milliárd forintért alagutat építeni az így is ijesztően túlárazott Puskás Aréna alá, mindezt titkosítva?! A Parlament felújítása nem volt titkosítva, de az 50 méteres „aluljáró” igen? A Fidesz politikusai már elkényelmesedtek, mint a császár, aki azt gondolta, ruha sem kell már neki ahhoz, hogy népe csodálatát fenntartsa. Titkosítanak mindent, megjelenik majd valami cikk egy kevesek által olvasott tényfeltáró blogon, „osztjónapot”. Sokkal nagyobb figyelem irányul azonban az egész ügyre úgy, hogy egy politikus kockázatot vállalva nyilvánosságra hozta azt. És ez felbátoríthat másokat is. „Ügyészeket”, akik Polt Péter kezére dolgozva asszisztálnak ügyek eltussolásához. „Újságírókat”, akik Rogán minisztériumának tájékoztatóit copy-paste-elik. Helyi hivatalnokokat, akik a kínos ügyekről a sajtóval névtelenül sem mernek szóba állni. Vállalkozókat, akiket cégük felvásárlásával fenyegetnek NER-lovagok. És így tovább.
Ha már volt előtted valaki, aki bátor volt, neked már sokkal nehezebb lesz gyáva maradni. És ha már ketten is voltak előtted, akik bátrak voltak, még nehezebb. Így bukik meg minden hatalom, és így bukik meg a NER is. A választásokon pedig majd csak szentesítik a nép döntését.