Kun Béla piedesztálon és lámpavas alatt – A Tanácsköztársaság emlékezete a Horthy-kortól a rendszerváltásig

December 16-án került sor a Clio Intézet Tanácsköztársasággal foglalkozó előadás-sorozatának utolsó estjére, mely a proletárdiktatúra emlékezetét mutatta be.

Minden hájjal megkent, inkompetens zsidó gonosztevők – Így emlékezett a Horthy-korszak

Csunderlik Péter a Horthy-korszak pamfletirodalmán, illetve az akkori bulvársajtóban megjelent ábrázolásokon keresztül szemléltette, milyen fényben látta, illetve kívánta láttatni a Tanácsköztársaság vezetőit és funkcionáriusait a rendszer.

A történész, Jeffrey C. Alexander szociológus fogalmával élve, úgy fogalmazott:

"A Tanácsköztársaság 133 napja kollektív „kulturális trauma” volt, amely mindenekelőtt a keresztény-nemzeti „úri középosztályban” hagyott kitörölhetetlen nyomot, és antikommunista irányba formálta identitását."

A proletárdiktatúra ennek megfelelően egy korábbi vagy jelen idejű megrázkódtatás identitásbiztosító mesterelbeszélése, amely arra ad választ, hogy

• mi történt,
• kik voltak az áldozatok,
• kik voltak az elkövetők, illetve
• milyen közösséghez tartoznak az előbbiek és az utóbbiak.

Csunderlik szerint a kulturális traumához tartozó narratívát és diskurzust az egyén, a közösség és hatalom közösen alakítja. Ennek keretében meghatározzák, hogy miért fáj az adott traumatikus esemény a közösségnek, és újra és újra jelenvalóvá teszik azt – például emléknapok által. Mint fogalmazott:

"A sebek folyamatos – és identitásbiztosító – feltépésében jelentős szerepet játszottak azok a Tanácsköztársaság-ellenes visszaemlékezések és pamfletek, amelyek a proletárdiktatúra bukása után próbálták megállítani a feldolgozás és felejtés folyamatát, ismét traumatizálva a közösséget."

Az előadó A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig” – A Tanácsköztársaság a korai Horthy-korszak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában című, 2019-es könyvéből hozott példákat arra, milyen módszerekkel, célokkal és mekkora sikerrel igyekezett az ellenforradalmi rendszer felszínen tartani és erősíteni a 133 naphoz kötődő negatív élményeket.

Csunderlik két kategóriába sorolja az 1919 és 1929 között megjelent írásokat:

• az elsőben a szerzők egy traumatikus esemény kibeszélését, az első értelmezés kialakítását és „a múlt birtokba vételét” célozzák;
• a másodikban egyfajta apológia, kvázi védőbeszéd keretében próbálnak cáfolni egy köztudatban elterjedt „kellemetlen” történetet.

Az első kategória elemei általában aktuálpolitikai célokat szolgáltak és politikai ellenfelek lejáratására szolgáltak, és többnyire arra a narratívára épültek, hogy az 1918-19-es forradalmak résztvevői, akik hatalomba segítették Kun Béláékat, „átmaszkírozva” visszatérnek a magyar politikai életbe.

A történész szerint ennek állatorvosi lova a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot az 1920-as választások előtt sújtó rágalomhadjárat volt. Ennek során a vörös rémuralom felidézésével ugyan, de Kun Bélánál jóval hangsúlyosabban támadták Peidl Gyula, ellenforradalommal megbuktatott miniszterelnök személyét.

Eklatáns példaként Bergendy Szilveszter 1919-es Tatárjárás után című röpiratát említette, mely úgy állította be, mintha a legmérsékeltebb szocdemek és a legszélsőségesebb bolsevisták között sem lett volna különbség. Erre rímelt később a népbiztos-per üzenete is, melyben másod-harmad vonalbeli vezetőkön igyekeztek leverni Kun Béla körének intézkedéseit.

Az előadó osztályozása alapján a második kategóriába tartoznak a szerzők saját szerepét felnagyító, eltúlzó írások, melyekre jó példa Kerecseny Jánosnak a bankgassei rablás körülményeit tárgyaló, A vörös 140 millió című műve, vagy Kratochvil Károly szintén aktuálpolitikai érdekek mentén született visszaemlékezése, A Székely Hadosztály 1918-19 évi bolsevistaellenes és ellenforradalmi harcai.

Csunderlik szerint a proletárdiktatúra hatalomra jutásának is többféle magyarázatát adták a különböző érdekkörökhöz tartozó szerzők:

• a Szekfű Gyula Három nemzedékében kicsúcsosodó irányzat a dualizmus kori elit liberális politikáját, illetve óvatlan – a „judeobolsevik” és szabadkőműves világ-összeesküvés által kihasznált és „zsidódiktatúrát” eredményező – bevándorlás-politikáját tette felelőssé 1918-19 történéseiért;
• Tisza István gróf egykori politikai szövetségesei, egykori függetlenségi pártiak és a szocdemek politikai riválisai Károlyi Mihály „hatalomátadásának és személyes degeneráltságának” szerepét hangsúlyozták előszeretettel;
• a forradalmi szerepük miatt a Horthy-korban megtámadott és defenzívába szoruló pamfletírók a dualista rendszer, és
• különösen Tisza István felelősségét, a társadalmi reformokkal szembeni merev elutasítását jelölték meg kiváltó okként; míg
• a cionista értelmezés szerint a kommün katasztrófájához a magyarországi zsidók „hiú asszimilációs vágya” vezetett, mivel a „be nem fogadás” okozta frusztráció radikalizálta, illetve tette internacionalistává és szocialistává a kommün vezetésében helyet kapó zsidókat (akiknek egyébként nem volt zsidó identitásuk).

Érdekességként emelte ki, hogy a kiváltó okok között – Dietz Károly volt országos rendőrfőkapitány Októbertől augusztusig – Emlékirataim című visszaemlékezésén kívül – szinte egy szerző sem említette az első világháborút, mivel az csökkentette volna a baloldal felelősségét a történtekben.

Csunderlik Péter jellemzőnek nevezte, hogy a visszaemlékezéseket a jelen közéleti harcai mellett a szerzők utólagos tudása is nagyban befolyásolta, ennek visszavetítése pedig torzította az események ábrázolását.

Ezek az írások ugyanakkor politikai okokból tartózkodtak a munkásság túlzott kritikájától. Mivel elutasították azt a valós tényt, hogy a Tanácsköztársaságot – az ezeréves határok megvédésében reménykedve – bizonyos fokig a nemzeti érzelmű magyarok is támogatták, inkább azt domborították ki, hogy

Az előadó külön kitért Tormay Cécile visszaemlékezésének, a Bujdosó könyvnek a kritikájára is. Megjegyezte, hogy a népszerű vélekedés ellenére jellegével nem ez a mű határozta meg, hanem csak követte a „diskurzus rendjét”. Néhány példával igyekezett illusztrálni a könyv valóságtorzító, másodkézből és hallomásokból dolgozó jellegét – amiben van igazság, főleg olyan események leírása kapcsán, melyeknél Tormay fizikailag nem lehetett jelen.

Ám a történész figyelmen kívül hagyta, hogy az írónő maga is számos alkalommal utal arra, hogy hozzá kézen-közön eljutott, bizonytalan eredetű hírekről van szó, ami a  mű napló jellegét erősítő, egyébként a kor információáramlását autentikusan bemutató, tudatos művészi döntés eredménye – hibát akkor vét az elemző, ha bármelyik oldalról szó szerint és készpénznek véve értelmezi a szöveget.

Csunderlik azt is kifejtette, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjainak szellemi és fizikai leírása során a pamfletírók előszeretettel alkalmazták az antik invektívák lejárató eszközeit.

„Azok a szerzők, akik nemcsak rémisztőnek, de szürreálisnak és abszurdnak akarták beállítani a proletárdiktatúra világát, többnyire megragadták az alkalmat, hogy a népbiztosok – vidéki visszaemlékezők esetében a helyi direktóriumok vezetőinek – kopottságán, műveletlenségén, gusztustalanságain és képzetlenségén, vagy adott esetben polgári szakmáin gúnyolódjanak”

– fogalmazott az előadó, aki azt is hangsúlyozta, hogy az olyan negatív fizikai attribútumok, mint Kun Béla véreres szemei vagy Korvin Ottó púpossága a későbbi szocialista értelmezésekben pozitívumokká lényegültek át: előbbi a népért fáradhatatlanul dolgozó, önmagát fizikailag nem kímélő vezető ismérveként jelent meg újra, utóbbi fizikai deformációhoz pedig finom, érző, mély, empatikus emberi lelket igyekeztek társítani a magasztaló értelmezések.

Hozzátette: a művekben sokszor különös hangsúlyt kapott „a zsidó test”, a keleties vagy például az ajkak esetében a négeres rasszjegyek ábrázolása, melyeket illusztrációk formájában is előszeretettel jelenítettek meg ezek a kiadványok. Ennek szemléltetésére az előadó körbeadta a közönségben A Lenin-fiúk véres munkái című pamfletsorozat egyik darabját, melynek borítóján ez a fajta ábrázolásmód már-már karikatúraszerűen jelenik meg a terrorlegények alakjaiban:

Csunderlik a kommunista vezetők szellemi képességei és jelleme kapcsán alapvetően két, egymással szöges ellentétben álló, ám sokszor egyazon szövegen belül párhuzamosan megjelenő ábrázolási formát különített el:

• hol alkalmatlan, szedett-vedett népségként azonosították a Forradalmi Kormányzótanács tagjait;
• hol veszedelmes intelligenciával megáldott, könyörtelen és hatékony bűnszövetkezetként jelenítették meg őket.

Az előadó arra Kun Béla hasonló, kettős megítélésére is kitért:

• az egyik felfogás szerint ő volt a Forradalmi Kormányzótanács „főgonosza”;
• a másik olvasat szerint azonban ő is csak áldozata volt az igazán veszett terroristáknak, akiket nem tudott kordában tartani.

A kettős ábrázolásra a történész ugyancsak a júniusi monitorlázadás leírásait hozta föl példaként, amikor az egyik ábrázolás szerint külügyi népbiztos „egész testében remegett” az ágyúdörgés hallatán – megidézve ezzel a rettenetesen gyáva, még a villámlástól is félő zsarnokok antik toposzát –, míg más szerzők szerint Kun olyan fanatikus vezetője volt a proletárdiktatúrának, hogy azonnal egyenruhába bújt, amint meghallotta a monitorok ágyúzását, hogy személyesen vezényelje az ellenforradalmi kísérlet leverését (az igazság egyébként ebben a kérdésben valahol félúton keresendő – a szerk.).

A gúnyos leírások számára az előadó szerint a Vörös Hadsereg és úgy általában a Tanácsköztársaság katonai vezetése is kiváló céltáblát jelentett. A proletár haderő lejáratásának igényét elsősorban az szolgáltatta, hogy nem a Nemzeti, hanem a Vörös Hadsereg vívott háborút az országot megszálló idegen erőkkel szemben.

A nevetségessé tett figurák sorából egyedül Stromfeld Aurél lógott ki, akit az ellenforradalom iránt szimpatikus parancsnokként mutattak be (Csunderlik Péter állításával szemben nem minden alapot nélkülözve, hiszen erős szociáldemokrata szimpátiája ellenére a kiváló katona maga sem szívlelte a vörös diktatúrát, a júniusi ellenforradalom szervezőivel pedig személyes kapcsolatban volt és belelátott az akció részleteibe – a szerk.).

Csunderlik aláhúzta, hogy bármennyire is különböző hátterűek és megközelítésűek voltak a Tanácsköztársaság-ellenes kiadványok, egy közös volt bennük:

igyekeztek nyomatékosítani, hogy a magyar nép „nem kér abból, hogy Kun Béláék valaha is visszatérjenek”.

A történész azt is megemlítette, hogy az 1920-as évek közepe-vége felé, minden kísérlet ellenére minimálisra csökkent a bolsevik rémtettek iránti társadalmi érdeklődés.

Ezt csak a Szovjetunió elleni hadba lépéskor sikerült ismét megélénkítenie a rendszernek, amikor 1919 borzalmaival akarták igazolni Magyarországnak a sztálini diktatúra elleni „keresztes hadjárathoz” való csatlakozását.

 

Örökmécses vagy lámpavas? – Kun Béláék helye a múltértelmezésben

Pók Attila a Tanácsköztársaságról a szocializmus évei alatt, majd a rendszerváltás után kialakult emlékezetpolitikai szemléletmódokat vázolta föl. Hangsúlyozta:

„A Tanácsköztársaság nem csúcs- vagy mélypont, nem is egy elfelejtendő sajnálatos esemény a magyar történelemben, hanem hosszú távú, nemzetközi közeg által befolyásolt magyar politikai, társadalmi, eszme- és mentalitástörténeti folyamatok sűrűsödési pontja, melynek történetével foglalkozni kell.”

A proletárdiktatúra emlékezetével kapcsolatban a történész kifejtette, hogy a tudományos és az emlékezetpolitikai értelmezések nagyon gyakran egymásba csúsznak a kérdéskör taglalása kapcsán. Pók Attila a 133 nap értelmezése kapcsán négy meghatározó értelmezési keretet különített el:

1. A kurucos romantikával fűszerezett, függetlenségi dogmatikába burkolt, kincstári optimizmussal tálalt történelemszemlélet, melyet Mód Aladár, kommunista történész képviselt a leghatározottabban az 1960-as években.

„Ez a felfogás teleologikus sorba helyzete 1848, 1919 és 1945 hagyományait, ami a későbbi Ifjúsági Forradalmi Napok egyik vezérelve lett”

– fogalmazott Pók.

2. A Hanák Péterhez kötődő, a kudarcok és a krízisek okait kereső, logikai összefüggésekben gondolkodó irányzat, mely az olyan kérdésekre próbált választ adni, hogy „miért követte Ónodot Nagymajtény, Debrecent Világos, hogyan bomolhatott föl az 1867-ben látszólag még szilárd alapokon álló Osztrák-Magyar Monarchia, miért követte Károlyit Kun Béla, őt pedig Horthy Miklós, miért követte 1956. október 23-át 1958. június 16-a, illetve 1989 eufóriáját a gyorsan terjedő kiábrándultság”?

3. A történettudományban Litván György, a politikában Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett felfogás, melynek a liberális-demokrata hagyományok ívét igyekezett meghúzni. E szerint a harmadik magyar köztársaság 1848, 1918 és 1946 eszmei és politikai örökségére építkezhet.

4. Az Antall József alakjához köthető keresztény, nemzeti, hazafias nézetrendszer, mely nagyra értékeli a konszolidációt – ezért tart nagyra olyan, a bankjegyeinken is szereplő történelmi személyiségeket, mint Rákóczi Ferenc, Szent István, Mátyás király, Bethlen Gábor, Széchenyi István vagy Deák Ferenc – és szkeptikus a forradalmak „bajkeverőivel” kapcsolatban.

Az előadó kiemelte, hogy 1945 után a magyar történelem csúcspontjaként tartották számon a kommün rövid regnálását, 1989 után azonban ez az ellenkezőjévé értékelődött át, melynek legdrámaibb kifejtője John Lukacs volt.

Pók Attila kifejtette, hogy a Tanácsköztársaság a Rákosi-korban annak ellenére sem állt az emlékezetpolitika homokterében, hogy Rákosi Mátyás, mint volt népbiztos köré, a személyi kultusz részeként igyekeztek nimbuszt varázsolni a vörös diktatúra alatti működése kapcsán. E helyett 1848-49 volt a rendszer vágyott előképe, már csak az 1948-49-es centenárium apropója miatt is. Az '50-es évek elején az előadó szerint a kommünt a következőképpen jellemezték:

„Október – a nagy októberi szocialista forradalom – gyermeke volt, és a nemzetközi imperializmus áldozata lett.”

A történész emlékezetezett, hogy a Tanácsköztársaság majd csak az 1956-os forradalom és szabadságharc után lett igazán emlékezetpolitikai pillér:

„De '19 a forradalmat követő három évben nem a Tanácsköztársaságot testesítette meg, hanem az ellenforradalmat, annak folytonosságát hangsúlyozta az történetpolitika.”

A proletárdiktatúra méltatása ugyan már hangsúlyosabban jelent meg, de még 1959 környékén is felemás módon utaltak rá a hivatalos nyilatkozatokban. Mivel Kun Béla a Szovjetunióban végbement politikai tisztogatások áldozata lett, leginkább annak szemléltetésére használták a témát, hogy a kommunista párt képes tanulni a múlt hibáiból, és az egyéni eltévelyedéseket meghaladva lépdel tovább az eszme útján.

Ekkor jelent meg azonban a proletárdiktatúra köztéri emlékezetének első igazán fontos eleme: a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben 1959. március 21-én felállított Munkásmozgalmi Pantheon. Az 500 férőhelyes emlékhelyen nagyon szigorú ideológiai kritériumoknak megfelelően lehetett elhelyezni azoknak a földi maradványait, aki "a kommunizmusért, a népért éltek". Pók Attila kifejtette, hogy végül csak 75 halottat helyeztek itt végső nyugalomra, az utolsó temetés 1988-ben zajlott a parcellában.

A történész szerint a kánonban végül Münnich Ferencnek egy '59-es beszéde vezette be a Tanácsköztársaság dicsőítését, amely szerint

„a magyar munkásosztály jogos örököse és méltó folytatója volt a magyar nép évszázados forradalmi és szabadságharcos hagyományának”.

A Kádár-rendszer egyik kulcsfigurájának számító politikus 1848-tól a rendszer jelenéig húzta meg az emlékezetpolitikai ívet, mely mentén attól kezdve a Tanácsköztársaság hivatalos megítélése mozgott.

Ennek szellemét követte a KISZ védnöksége alatt 1967 és 1987 között rendezték meg minden évben a már említett Forradalmi Ifjúsági Napokat (FIN), amit abszolút az 1848-1919-1945 folytonosságának tematikájára építettek föl.

 

„A cél az volt, hogy az ifjúság ne '68, keleten is jelenlévő diákmozgalmi hagyományaira építsen, hanem a magyar történelem „progresszív-haladó” hagyományait próbálja kidelejesíteni”

– fogalmazott a történész, aki szerint '69-től a Tanácsköztársaság témáival a rendszer hangsúlyozottan próbálta kiszorítani a fiatalok diskurzusaiból 1968-at.

Hozzátette: ugyanekkor készült Magyar Dezső filmje, a végül csak '71-ben megjelent Agitátorok, amely sajátos módon épp 1919-be csomagolva járta végig '68 problémáit, sajátosan ötvözve a fikció és a valóság elemeit.

Pók Attila a történelemkutatás területén Hajdu Tibor, Péter György és Romsics Ignác munkásságát emelte ki, illetve Borsányi György Kun Béla-monográfiáját, mely reális képet próbált meg rajzolni a kommün vezetőjéről, ám a hatalom szerint ez túlságosan negatívra sikerült, ezért be ugyan nem tiltották, de a terjesztését erősen korlátozták.

Az előadó elmondta, hogy a legnagyszabásúbb Tanácsköztársaság-emlékművet végül 1986 novemberében állították föl a Vérmezőn.

Varga Imre szobrászművészt kérték föl arra, hogy Kun Béla születésének századik évfordulójára alkalmából egy kifejezetten monumentális emlékművet készítsen. Pártberkekben éles vita zajlott arról, hogy egy személynek lehet-e nagyobb emlékművet álltani, mint magának a proletárdiktatúrának, illetve hogyan ábrázolják a mégis csak a sztálini rendszer által láb alól eltett egykori vezetőt.

Varga magas, kockakő dombra emelt, megjelenésében mai szemmel meglehetősen bizarr alkotása végül elnyerte a döntéshozók tetszését. Pók Attila szerint azt emelték ki az erről szóló dicséretek, hogy a szobor szerves egységben ábrázolja Kunt és a forradalmi tömeget: előbbi mutatja a progresszió útját, melyen a proletariátus megindul.

Az előadó arra is kitért, hogy a rendszerváltás után a szobor nem igazán találkozott a magyar társadalom tetszésével: többször is Dávid-csillagot, illetve „Vörös gyilkosok” feliratot festettek rá, de volt, hogy csörgősipkát tettek Kun Béla fejére.

Pók felidézte, hogy az alkotó ugyanakkor 1995-ben már bújtatottan kritikai emlékműnek nevezte a végül a szoborparkba szállított alkotást. Varga saját bevallása szerint igyekezett úgy megformálni Kun Béla alakját, hogy abban egy, az akasztófa (az alkotáson szereplő lámpaoszlop) árnyékában búcsúzó diktátor képe jelenjen meg, aki az általa kivégzett, halálba hajszolt emberek szellemével találkozva tovainti azokat, ezért levegőben lógó, látomásszerű a kompozíció.

Napjaink viszonyulásáról Pók Attila elmondta, hogy jelenleg 1848 és 1956 a legfontosabb viszonyítási alap, melyek mentén megítéljük a történelem eseményeit, ilyen értelemben a kánonból a Tanácsköztársaság időszaka teljesen kikopott.

Ennek ellenére szerinte a 2019-es centenárium, illetve az ebből az alkalomból született történelmi munkák felkavarták a vörös diktatúra iránti érdeklődést, ami a közbeszédben, a médiában és a politikában is érezteti a hatását.

Pók Attila zárógondolataiban kiemelte, hogy a Tanácsköztársaság volt az a trauma, amely végül Magyarország 1941-es hadba lépéséhez vezetett, illetve szerinte a proletárdiktatúra működése diszkreditálta sokak számára 1918 októberének polgári forradalmát is.

Feltette azt a kérdést is, hogy önmagában az antikommunizmus lehet-e jövőformáló politikai tényező, és bár egyértelmű válaszra nem vállalkozott, szerinte a Tanácsköztársaság emlékezetére vagy ennek elutasítására épülő emlékezetpolitika kialakulása nem túl valószínű (mondjuk látva azt, hogy egyesek miként akarják konzerválni a második világháború utáni köztéri emlékezet állapotait, és hogy berzenkednek a XX. századi baloldali diktatúrák emlékeinek eltüntetése ellen, illetve miként kezd a jelenlegi kormányzat mostani kommunikációjában visszanyúlni az antikommunista toposzokhoz, egyáltalán nem lehetünk benne biztosak, hogy a kommunizmusról szóló diskurzusnak, mint politikai identitásformáló tényezőnek leáldozott volna – a szerk.).