"Visszasüllyedtünk az inkvizitórius eljárásba" – Feleselő terrorok és a Horthy-korszak önmerényletszerű igazságszolgáltatása

Két terror arcai: Korvin Ottó, Cserny József, Prónay Pál és Héjjas Iván
Két terror arcai: Korvin Ottó, Cserny József, Prónay Pál és Héjjas Iván

December 9-én ismét a Clio Intézet Tanácsköztársaságról szóló előadás-sorozatának aktuális epizódján vettünk részt, mely témájában a kommunista uralom bukása utáni időszakra, azon belül is a fizikai és a jogi büntetőhullámra koncentrált.

A visszalengő politikai inga vérnyoma

Bödők Gergely, az intézet társ-ügyvezetője előadásában a fehérterror eszmetörténeti hátterére és a Szegedről kiinduló "büntetőexpedíció" bemutatására vállalkozott.

Leszögezte, hogy a jelenség korántsem volt egyedülálló: az első világháború nyomában a harctéri brutalizáció és a paramilitáris erőszak végigsöpört az összeomló Osztrák-Magyar Monarchián, de a szintén vesztes Németországon is. Az államhatalom megingása és összeomlása, a hazaérkező katonákat fogadó káosz, vagy káosz közeli állapotok, a területi veszteségek és a katonai fegyelem hiánya nem csak a politikai skála bal, hanem jobb szélén is éreztették hatásukat.

Bödők Gergely
Forrás: Clio Intézet / Facebook

A történész kiemelte, hogy a katonák fizikai és lelki demobilizációjának (leszerelésének) egyaránt voltak akadályai – a magyar társadalom és egészségügy például nem volt felkészülve a háborús pszichózis és a poszt traumatikus stressz jelentette kihívásokra –, illetve sok esetben egyik sem sikerült. Ez pedig szintén táptalajául szolgáltak a háborús erőszak hátországi megjelenéséhez.

A Nemzeti Hadsereg egy géppuskás alakulata egy dunántúli vasútállomáson

"Az emberek azt mondták nekünk, hogy a háború véget ért. Ez megnevettetett minket. Mi magunk vagyunk a háború. (...) És mi szót fogadtunk (...), kimasíroztunk a háború utáni világ harctereire, csak úgy, ahogy csatába mentünk a nyugati fronton: énekelve, vakmerően és telve a kaland örömével"

– szemléltette Bödők egy külföldi katonától származó idézettel az akkori visszatérők lelkiállapotát. Hozzátette: a bajtársiasság és a katonai presztízs frontélményei idehaza a vereség miatti szégyenérzettel és a társadalom ellenségességével találkoztak, ami komoly kognitív disszonanciát eredményezett a harctereket megjártak körében.

Horthy és a Nemzeti Hadsereg tisztjei Siófokon

Az előadó azt is hangsúlyozta, hogy a már a háború előtt is létező antiszemitizmus a konfliktus alatt, illetve a vereség hatására csak fokozódott, és az erre fogékonyak esetében kellő táptalajra talált. A Tanácsköztársaság működése alatt a zsidóság fogalma pedig ezekben a körökben teljesen összeforrt a kommunista megjelöléssel és annak szinonimája lett (ahogy szociáldemokrata és bolsevik kategóriák közé is egyenlőségjel került az ő értelmezésükben).

Az egyik tiszti század

Bödők Gergely elmondta, hogy 1919 augusztusában az országban három erőközpont létezett:

  • Budapesten a kérészéletű Peidl-kormányt ellenforradalmi puccsal megdöntő Friedrich István kabinetje,
  • a Dunántúl kikerülésével egészen Győrig előrenyomuló románok és
  • a Szegedről Siófokra átvonuló Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg.

Az ellenforradalom központjaival kapcsolatban Bödők megjegyezte, hogy azok mögött a nagybirtokos arisztokrácia támogatása állt, szervezetileg pedig a következőképpen néztek ki:

  • az Antibolsevista Comité Bécsben működött gróf Bethlen István vezetésével, illetve
  • Aradon már a Tanácsköztársaság alatt ellenforradalmi kormány alakult, amely később Szegedre tette át székhelyét.
Héjjas Iván

Utóbbi vált az ellenforradalom tényleges hazai központjává, ennek szemléltetésére az előadó Kozma Miklós huszárhadnagy szavait idézte:

"Szeged sziget, tele a nemzeti érzés hajótöröttjeivel."

A Nemzeti Hadsereg gerincét adó tiszti századokról Bödők Gergely elmondta, hogy azok nagyrészt 100-150 fős alakulatok voltak, az egész haderő létszáma pedig, a későbbi toborzási kísérletek ellenére is nagyjából 3500-5000 fő körül mozgott.

Prónay Pál, lajtai bánként

A megtorló hadjáratban résztvevő századok hírhedt vezetői közül Prónay Pált, Héjjas Ivánt és Ostenburg-Moravek Gyulát emelte ki.

Shvoy Kálmán

Hozzátette, hogy Prónayról és embereiről a szegedi katonai elit sem volt valami jó véleménnyel, az ekkor ezredesi rangban szolgáló Shvoy Kálmán így emlékezett meg róluk naplójában:

"(Prónay) teljesen hatalmába kerítette Horthyt, nem engedelmeskedett senkinek, állam volt az államban, és rengeteg bajt csinált, sok szégyent hozott a honvédség nevére. Századában sok rovott múltú, tiszti mivoltát igazolni nem tudó alak volt, akik minden aljasságra képesek voltak. Ennek a századnak (...) volt a műve, hogy Szegeden emberek tűntek el, akiket megölve, megdrótozva dobtak a Tiszába. Ezt mindenki tudta, de ellene nem tett senki semmit (...). Mi, a hadsereg–parancsnokság (...) lépéseket tettünk ezen kihágások megtorlása és megszüntetése érdekében, de le lettünk intve, s Prónay és különítménye közvetlen a "fővezér"-nek rendeltetett alá."

Ostenburg-Moravek Gyula (balról a második) és különítményesei

Az előadó külön kitért Horthy Miklósnak a fehérterrorban játszott szerepére, és a későbbi kormányzó naplójából származó több idézettel is alátámasztotta, hogy az ekkor fővezéri minőségben tevékenykedő tengerésztiszt tudott az általa parancsnokolt tisztek túlkapásairól és azokat később sem tagadta.

Ostenburg-Moravek Gyula és Horthy Miklós csapatszemlén

A történész Prónay Pál 1963-ban kiadott, szerinte is meglehetősen tendenciózusan összeválogatott (egyébként eléggé kétes forrásértékkel bíró – a szerk.) naplója alapján kifejtette, hogy Horthy bár írásban sosem adott parancsot a tisztogatásokra, szóban arra intette az első világháborús veteránt, hogy embereivel

"ne öljenek meg sok zsidót".

Emellett a fővezér személyes közbenjárással és rendeletek útján is sok esetben fellépett a túlkapások ellen, de felelősségre vonás nem lett a dologból, sőt a különítményesek végül mind kollektív amnesztiában részesültek. Az előadós szerint Horthy Miklóst összességében a történtekért közvetett felelősség terheli.

Horthy Miklós

Bödők a különítmények módszereiről az előadás során elmondta, hogy ezek a csapatok többféle funkciót töltöttek be: katonai és megtorló jellegük mellett agitációs és propagandafeladataik is voltak, egyes, civilbe öltözött tagjaiknak pedig kimondottan az volt a feladatuk, hogy "spontán népítéleteket" provokáljanak ki és lincshangulatot teremtsenek a különféle településeken.

Bödők Gergely
Forrás: Clio Intézet / Facebook

Kifejtette továbbá, hogy a különítmények legtöbbször úgynevezett vésztörvényszékeket hoztak létre, melyek statáriális jelleggel, a vörösterror intézkedéseihez nagyon hasonló módon, a vádlottak védekezési lehetőségeit minimalizálva hozták többnyire halálos ítéleteiket. De voltak állomások, ahol csupán meggátolták, hogy a helyi rendvédelmi szervek közbelépjenek, amikor a felheccelt lakosság kiélte dühét a Tanácsköztársaság hátramaradt funkcionáriusain, kollaboránsain vagy elűzte-meggyilkolta a településen élő zsidókat.

A Nemzeti Hadsereg bevonulása Székesfehérvárra 1919. október 19-én

Bödők Gergely hangsúlyozta, hogy szerinte a fehérterror jóval ad hoc jellegűbb volt, mint vörös megfelelője, ezekben az akciókban pedig nagyobb szerepet játszott a véletlen. A különítmények ugyanis sokszor szóbeszédek, lakossági bemondások és a nagybirtokosok eligazításai alapján tájékozódtak.

A szekszárdi direktóriumi tagok átkísérése a fogházba

Ez logikus, hiszen a tiszti századok mögött nem állt a vörös terrorbrigádokat koordináló besúgóhálózat és államapparátus, illetve az előadó arra is rámutatott, hogy fegyveres ellenállás hiányában az sem volt olyan egyértelmű számukra, hogy ki a likvidálandó-megbüntetendő ellenség.

Viszik kivégezni a szekszárdi direktórium tagjait
A szekszádri direktórium kivégzése, háttérben a többszáz fős nézőközönség

A leghírhedtebb vérengzéseket Tabon, Csurgón, Lepsényben, Tolnán, Pakson, Simontornyán, Tamásiban, Ozorán és Szekszárdon követték el. Emellett a Dunántúlon – például Pápán és Siófok mellett – több internáló tábort is felállítottak, ahová mindenféle jogi eljárás nélkül, ezrével zárták be a kommunista vagy kommunistagyanús személyeket.

Somogyi Ferenc nyomdászt, a tabi direktórium vezetőjét és járási politikai megbízottat akasztani viszik
Bibó Dénes főhadnagy akasztja Somogyi Ferencet Tabon, 1919. augusztus 23-án
A felakasztott Somogyi Ferenc, az előtérben Bibó Dénes

A történész érintőlegesen a vörös- és a fehérterror áldozatai körül folyó számháborúról is beszélt. Mint fogalmazott: a vörös emigráció által közölt 5000 fős adat aránytalanul túlzó, a jelenlegi kutatások becslései szerint a tiszti alakulatok nagyjából 1000-2000 főt gyilkolhattak meg ebben az időszakban.

A különítményesek épp akasztják Libics Imrét, a tabi földosztó bizottság egyik tagját

Az előadó röviden arra is kitért, hogy a Tanácsköztársaságot követő Peidl-kormány helyébe lépő Friedrich-kabinet már augusztus elején megkezdte a felelősségre vonás jogi kereteinek kidolgozását, mely során a vörös uralom alatt tett rendszerszintű intézkedéseket is kriminalizálta:

  • így lett a szocializálásból rablás,
  • a szükségpénznyomásból pénzhamisítás,
  • a halálos ítéletek hozatalából gyilkosság,
  • az ítélkezésben való közreműködésből pedig gyilkosságra való felbujtás.
Egy huszárjárőr átkelése a Baltonon
A tiszti különítmények útja a Dunántúlon 1919-ben

A kommunistaellenes intézkedéseknek köszönhetően a fővárosi és a vidéki gyűjtőfogházak és büntetés-végrehajtási intézetek megteltek, a helyzet pedig majd csak 1922-ben enyhült valamelyest, amikor az addig ki nem végzett, jelentősebb szerepet betöltött kommunista és szociáldemokrata funkcionáriusokat egy fogolycsere-akció keretében kiadták a Szovjetuniónak – hadifogoly magyar tisztekért és katonákért, illetve az 1848-as magyar hadizászlókért cserébe.

A Nemzeti Hadsereg vezérkara, már Budapesten

"Ebben az időszakban összesen 100 halálos ítélet született, melyből 72-74-et hajtottak végre"

– fogalmazott Bödők Gergely, majd hozzátette: a fizikai atrocitások, önkényes igazoltatások, verések egészen az 1920-as évek közepéig Budapesten is folytatódtak, ám a konszolidáció részeként a különítmények többségét feloszlatták, leszerelték, volt akik ellen büntetőeljárás is indult, volt akiket elcsaptak a hadseregtől.

Bödők Gergely
Forrás: Clio Intézet / Facebook

A vezetők egy része politikai karrierbe kezdett, de többségük leginkább jogi botrányairól, egymással folytatott pereskedéseiről, párbajairól és egyéb kényes ügyeiről vált híressé-hírhedtté a korszakban.

Csak ártatlanok mentek a "gajdeszba"?

Az előadáson fölmerült a kérdés, hogy a megtorlások mennyiben érintették azokat, akik úgymond rászolgáltak. Az est mindkét előadója hangsúlyozta, hogy az ostor általában olyanokon csattant, akik maguk nem játszottak vezető vagy döntéshozói szerepet a Tanácsköztársaság alatt, vagy éppenséggel teljesen ártatlanok voltak.
 
Jákfai Gömbös János főhadnagy, ő vezényelte le a szekszárdi népítéletet

Amellett, hogy ez az esetek jókora részében kétségtelenül igaz, illetőleg a szemet-szemért elv alkalmazása, valamint a nyilvánvaló jogtalanságok minden körülmények között elítélendőek, a kép árnyalása érdekében meg kell jegyezni, hogy a bosszúhadjárat elszenvedői nem kizárólag a történelem vétlen statisztái közül kerültek ki. A megtorlások véletlenszerű jellege pedig valószínűleg csak korlátozottan érvényesült az atrocitások során.
 
A Tolna megyei vörösterror karmesterei - Tánczos Vendel vádbiztos, Krammer Sándor karhatalmi parancsnok és Soós Sándor megyei direktóriumi elnök

Ahogy Romsics Ignác korábbi előadásában elmondta, a Duna-melléki ellenforradalmárok egy része Szegedre szökött a terrorfiúk elől, ők pedig nagyon is jól tudhatták, hogy kit, milyen felelősség terhel a helyiek és az oda vezényelt karhatalmisták közül a kommunista terrorban, így sok helyen az ő helyismeretükre is hagyatkozhattak a tiszti századok.
 
A szekszárdi direktórium tagjai kivégzésük előtt

Tolna megyében a szekszárdi direktórium kivégezését szokták a legmegrázóbb és legindokolatlanabb rémtettnek beállítani, de a későbbi szocialista értelmezés mellett figyelembe kell venni, hogy az agyonlőttek között volt például az a Tánczos Vendel vádbiztos, aki a megye több településén is számos embert – például két ellenforradalmár paksi csendőrt – kivégeztetett, illetve az a Soós Sándor, aki megyei direktóriumi elnökként még júliusban is szabályosan könyörgött, hogy ne vezényeljék el a kegyetlenségéről hírhedt Krammer Sándor karhatalmi alakulatát a régióból. Szintén az áldozatok között találjuk Aranyos György kormányzótanácsi biztost és Mautner Gyulát, akik a szekszárdi forradalmi törvényszék tagjaiként és vezető helyi funkcionáriusokként a parasztság és a város szisztematikus sarcolását is koordinálták.
 
Zay Dezső, a 44-es vörös dandár parancsnoka

Szintén Prónay különítménye végzett a szadizmusáról és vérszomjáról hírhedt Zay Dezső huszárfőhadnaggyal, aki a somogy-baranyai 44-es vörös dandár élén maga is részt vett az ellenforradalom leverésében (és aki a kommunista legendárium állításai ellenére sosem volt gróf, vagy nemesi származású). Prónay naplójában így írt erről az esetről:

"A délelőtti órákban megérkezett Vrécser Ede százados is a IV. szakasszal. (...) Többek között jelentette nekem, hogy útközben egy faluban lekapcsolta Zay Miklós(sic!) huszárfőhadnagyot, a híres kommunista tisztet és még néhány bujkáló társát, akik éppen Jugoszláviába el akartak szökni. Kiadtam a parancsot agyonlövetésükre, mert mindannyian notórius kommunisták lévén, különösen Zay, igen sokat ártott, és néhány tisztbajtársának elfogatását és kivégeztetését is előmozdította. A Sió partján az uradalmi major alatt ment végbe a kivégeztetésük. Meg kell hagyni, Zay igen férfiasan viselkedett – bal szemében monoklival állt a fegyverek elé."

Az is könnyen elképzelhető, hogy a különítmények tolnai tagjaiban a bosszú nem túl nemes indíttatása is dolgozott, amikor büntetőhadjárat keretében hasonló kegyetlenségeket követtek el a somogyi vidékeken, mint az onnan verbuvált vöröskatonák a Duna mentén (pláne, ha azt vesszük, hogy a kivégzettek közül sokaknak része volt az ellenforradalmárokkal szembeni megtorlásokban).

A kerékbe tört büntetőjog

A Tanácsköztársaság utáni jogi felelősségre vonás hátterét, módszertanát, és ami a legfontosabb, következményeit Gellért Ádám, a Clio Intézet másik társ-ügyvezetője vázolta föl a közönségnek.

Gellért Ádám
Forrás: Clio Intézet / Facebook

Az előadó a Friedrich- és a Huszár-kormányok alatt megkezdett büntetőjogi intézkedésekkel kapcsolatban kiemelte, hogy ezek az eljárások

arányaikban az 1945-ös népbírósági procedúrákon is túltettek.
Dr. Váry Albert koronaügyész-helyettes

Dr. Váry Albert koronaügyész-helyettes adataira támaszkodva elmondta, hogy a kommunistaellenes jogi eljárások nagyságrendileg összesen 70 ezer embert érintettek, Nánási László pedig 53 ezer fő köré teszi az 1920 júliusáig perbe fogottak számát.

Gellért Ádám kiemelte, hogy az elmúlt 100 évben egyetlen monográfia sem dolgozta föl a gyorsított eljárások történeti, jogtörténeti vagy büntetőjogi vonatkozásait. A szocializmus alatt (valószínűleg a kényelmetlen és túl egyértelmű párhuzamok miatt) tabusított témában mindössze néhány könyv és résztanulmány áll rendelkezésre, melyek nem tárják föl kellőképpen, milyen következményekkel járt a magyar társadalomra nézve ez az időszak.

A Friedrich-kormány

A történész hangsúlyozta: Magyarországon az 1919-1921-es internálások, büntető- és fegyelmi eljárások jelentették az első kísérletet és mintát a tömeges társadalmi "igazságtételre".

Elmondása szerint ezek és a '20-as, '40-es évek kommunistaellenes perei, gyorsított eljárásai közvetlen sorvezetőként szolgáltak a második világháború utáni számonkérések és megtorlások rendszeréhez. Az előadó szerint ugyanakkor – a politikai akarat hiányán túl –

a téma feldolgozatlansága és az ebből fakadó hiányos történelmi-jogi ismeretek okozták az 1989-es rendszerváltáshoz kötődő igazságtételi kísérlet teljes kudarcát.

Kiemelte, hogy a Kádár-rendszer bukása után, paradox módon, továbbra is súlyos hallgatás övezi a témát.

Az előadó továbbá jogtörténeti szempontból is felvázolta, mi volt a különbség a rendes bírósági, a rögtönítélő és a gyorsított eljárás között.

A Huszár-kormány

A rendes bírói eljárás 1919 előtt esküdtbíróság előtt zajlott, és nagyjából az amerikai jogrendből ismerős módon, egy esküdtszék bevonásával zajlott. Ezt a Friedrich-kabinet augusztus elején egy miniszterelnöki rendelettel felfüggesztette, és helyette egy kivételes állapotra hajazó eljárási rendszert vezetett be, melynek alapja a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szóló 1912: LXIII. törvénycikk, illetve az 1915. évi 9.550, I. M. E. sz. rendelete volt.

A '15-ös  rendelet által bevezetett gyorsított eljárás korlátozta ugyan a vádlottak jogait és szűkítette a védekezés lehetőségeit, de továbbra is megengedte a fellebbezést.

A Pestvidéki törvényszék

A nagyon pontosan körülírt, előre kihirdetett és szigorúan szabályozott rögtönítélő eljárások esetében azonban csak halálbüntetés kiszabására volt lehetőség, a vádlotti védelem és fellebbezés szinte teljes mellőzésével. Ezekben az esetekben csak kegyelmi kérvényeket lehetett benyújtani. Gellért kiemelte, hogy ezt csak olyan súlyos bűncselekmények esetén alkalmazták a háború alatt, mint például a lázítás, gyújtogatás vagy a szabotázs.

Friedrich István miniszterelnök

Friedrichék ezek keverékéből olyan eljárási szabályokat vezettek be, melyek majdnem teljesen lefedték a rögtönítélő gyakorlatot,

hasonlóan a Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékeihez, melyek szintén ezt tették főszabállyá.

Ennek keretében a posztbolsevik hatalom is saját ítélkezési rendszert alkotott:

  • Eljárásjogot sértő és alkotmányellenes módon külön bíróságokat, bírói tanácsokat hoztak létre.
  • Kötelező letartóztatást vezettek be, amely ellen semmiféle perorvoslati lehetőség nem volt, és ami addig tartott, míg az ügyek meg nem értek a vádemelésre, vagy ki nem derült a vádlott teljes ártatlansága.
  • Az eljárások során az ügyészek csupán egy-két oldalas, meglehetősen vázlatos vádindítványokat készítettek, melyek ellen kifogásnak nem volt helye.
  • Az alakszerű nyomozási eljárásokat megszüntették, a cselekmények feltárására rendszerint a főtárgyalások keretében került sor, ahol általában az eredeti mellett plusz bűncselekményekkel is meggyanúsították a vádlottakat.
  • A mentőtanúk beidézését általában mellőzték, a vádlottak védekezését és jogorvoslati lehetőségeit teljesen ellehetetlenítették, kezdve azzal, hogy a kihallgatás előtt a letartóztatottak nem érintkezhettek a védőügyvédjükkel.
  • Az ítéleteket – melyek ellen nem volt fellebbezési lehetőség – mindössze egy rövid indoklással kellett ellátni és azonnal írásba kellett foglalni.
Gellért Ádám
Forrás: Clio Intézet / Facebook

Az intézkedéseket kissé nyakatekert módon a háborús helyzettel igyekezett magyarázni a hatalom (a román megszállás végéig ez akár még jogosnak is tekinthető – a szerk.), ez azonban az 1920-as évek elején már elég izzadtságszagúnak hatott. Ahogy a különleges eljárásokat indokoló rendkívüli helyzet határidejének folyamatos kitologatása is. Az 1920. évi VI. törvénycikk első paragrafusa például a következőképpen fogalmazott ezzel kapcsolatban:

"Tekintettel a háború és a forradalom következtében előállott rendkívüli viszonyokra, a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényekben foglalt felhatalmazásokon alapuló kivételes hatalom időtartama a békeszerződés megerősítésétől számított egy évre meghosszabbíttatik."

A Hollánok gyilkosai a bíróság előtt

Mindezt úgy, hogy akkor még nem lehetett tudni, mikor írják alá, illetve mikor lép érvénybe a trianoni diktátum. A gyakorlatban a helyzet a történész szerint azt eredményezte, hogy több ezer ember úgy maradt letartóztatásban, egyébként mindenféle ellátás nélkül, hogy az ügyük egyáltalán nem haladt.

Ez a módszertan természetesen a jogászok és a politika berkein belül is ellenállást, illetve kritikát szült. A jogásztársadalomban komoly vita zajlott arról, hogy egyáltalán részt vegyenek-e az egész procedúrában.

Korvin Ottó és az elfogott terroristák

Gellért Ádám egy névtelenségbe burkolózott jogtanító 1920-ból származó kritikáit is idézte, melyben a szerző kifejtette, hogy

az 1870-es párizsi kommün után – melyet Leninék és Kun Béláék egyaránt történelmi előképüknek tekintettek – hadbíróságok ítélkeztek a bűnösök fölött, melyek "hatásköre és illetékessége a kommün előtt is fennállott már".

Így nem sérült az a jogi elv, hogy a vádlottak fölött a bűnelkövetés ideje alatt is érvényben lévő törvények alapján ítélkezzenek. Ezt a megfontolást ugyanakkor Friedrichék, Huszárék és később Horthyék is elvetették.

Képek a terroristák főtárgyalásáról

Ugyancsak az előző forrástól származik az a kifogás, amely a periratokba való betekintés tilalmát kérdőjelezte meg. Ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz jogszakértő:

"Visszasüllyedtünk tehát az inkvizitórius eljárásba, melyben a terhelt azt sem tudta, hogy milyen cselekmény miatt tettek ellene feljelentést és folyik az eljárás, tehát ha védekezni akart minden elképzelhető és elképzelhetetlen váddal szemben előre rochiroznia kellett."

A vádlottakkal szemben emellett a fizikai bántalmazások, kínzások és az erőszakos vallatások is állandóan napirenden voltak. Ilyen körülmények között az előadó szerint a védők szerepe illuzórikus volt, illetve ennek is köszönhető, hogy sok önterhelő vallomás született.

Gellért Ádám szerint a szisztéma lényege az volt, hogy a kommunista bűnügyeket minél gyorsabban lezavarja a magyar igazságszolgáltatás.

Cserny József és terroristái

December elején kezdődtek a tárgyalások, elsőként Korvin Ottó, Cserny József és az általuk irányított terroristák, valamint László Jenő, a Budapesti Forradalmi Törvényszék politikai biztosának bűnügyei kerültek terítékre, a hónap végére pedig a vádlottak már kötélen himbálóztak.

László Jenő, a Budapesti Forradalmi Törvényszék politikai biztosa

A népbiztosok perében azonban megfigyelhető volt a gyorsított eljárás meglepő kettőssége: az 1920. július 5-én kezdődő procedúra főtárgyalása november 22-én ért véget, az elítélteknek azonban egy hónapot, egészen december 28-áig kellett várniuk az ítélethirdetésre, mivel annak napját nem határozták meg pontosan.

Perbe fogott népbiztosok

Ugyan a gyorsított bűnvádi eljárási szabályokat végül 1921. december 24-én hatályon kívül helyezték, Gellért Ádám emlékeztetett arra, hogy akik ellen még ezek keretében emeltek vádat, azoknak az ügyét ilyen szabályok szerint kellett tárgyalni. Akár 1940-ben is, ha akkor akadtak horogra, amikor már végképp nem volt háborús helyzet, így erre hivatkozni elég abszurd volt.

A népbiztos-per tárgyalása

A bethleni konszolidáció alatt folyamatos volt a politikai igény a gyorsított eljárások megszüntetésére, mivel azok nem csak igazságtalanok voltak, de a kommün bukása után elmenekült, nagyjából százezer embert is elrettentették attól, hogy hazatérjenek. A Nemzetgyűlésben folyamatosan napirenden volt a kérdés, több száz oldalnyi felszólalás található ez ügyben a jegyzőkönyvekben, melyek azt is kifogásolják, hogy

az ad hoc összetételű bírói tanácsok nem egységes joggyakorlatot alkalmaztak, a hasonló bűncselekmények kapcsán sok esetben radikálisan eltérő ítéletek születtek.
A népbiztos-perben résztvevő jogászok

Az előadás egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a Horthy-korszak elitje azzal, hogy maga is a Tanácsköztársaság igazságtalan és brutális joggyakorlatához hasonló módszereket alkalmazott, tízezrek életét nehezítette meg indokolatlanul. Az előadó szerint emiatt pedig

"több százezer emberben évtizedekre konzerválta és generálta az úgynevezett ellenforradalmi rendszerrel szembeni gyűlöletet; de az 1945 utáni kommunista koncepciós perek is ezeknek az igazságtalanságoknak a talajából nőttek ki".

Életképek a népbiztos-perből

Gellért Ádám szerint a történészek előtt álló komoly feladat, hogy a Horthy-rendszer társadalmát a rendkívüli – a büntetőjogi gyakorlaton bőven túlmutató – hatalomgyakorlás lencséjén át is megvizsgálják.

Gellért Ádám
Forrás: Clio Intézet / Facebook

Ugyanígy szükség lenne szerinte az egyes kommunista bűnperek ügy- és ügytípusszintű szisztematikus (jog)történeti, a közigazgatási hatóságok által elrendelt internálások, igazoló és fegyelmi eljárásokkal párhuzamos és egymást kiegészítő módon történő vizsgálatára és a bírói tanácsok működésének pontos feltárására.

A kegyetlen vörös Saint-Just, a síró ezredparancsnok és egy tanulságos rablógyilkosság - Ellenforradalom és terror a Duna mentén 1919-ben

Miért tört ki a Duna-Tisza-közi, a dunántúli és a budapesti ellenforradalom az 1919-es kommunista uralom ellen, illetve milyen ideológiai, politikai és propagandisztikus jelenségek, döntések alapozták meg a Tanácsköztársaság kegyetlen megtorló intézkedéseit? Többek között ezekről a témákról esett szó a Clio Intézet előadás-sorozatának legutóbbi állomásán november 18-án, a Budapest Főváros Levéltára előadótermében.