És hát a tartalom, amelyet se lenyelni, se kiköpni nem tudnak. Néhány, itt-ott elejtett, pozitív vagy negatív kicsengésű utalás mellett talán csak a jól ismert internetes portál – mely a modern világ nihilista–ateista ízléshatóságaként „tesz indexre” minden, számára nem tetszőt – foglalkozott vele alaposabban, még a lap 2013-as indulásakor. Nem meglepő módon éppen azt a nyakatekert következtetést levonva belőle, miszerint a modernség vált volna a „mi” tradíciónkká.
Nos, a legkevésbé sem – még ha sokan mindenáron ezt szeretnék is elhitetni velünk. És itt érdemes hosszabban idézni Horváth Róbertnek az említett első számba írt főszerkesztői köszöntőjéből: „Minden gazdasági válságnál, emberi és tulajdonságbeli romlásnál, politikai és formai–esztétikai süllyedésnél, kulturális és vallási hanyatlásnál van szörnyűbb dolog a világon, amely ellen folyóiratunk küzdeni fog. Ez pedig az a mindenhonnan áradó, hihetetlenül komplex és nem csupán emberi forrásból fakadó sugalmazás, hogy a valóság, amely ekkor és akkor – jelesül 2013. április 12-én – fennáll, az egyedüli és a kizárólagos valóság. Az, hogy sehol, semennyiben nem léteznek jobb és szebb valóságok: hogy a múlt és őseink nem élnek bennünk; hogy nem léteznek az istenek világai; hogy nincs és nem is lehet Isten valósággá; hogy nincs, sőt, nem lehetséges egyszerre emberi és emberfeletti szellem. Ezeket állítani az igazán Gonosz a világban.”
Hüperión a mitológiában az Ég és a Föld fia, jelentése szerint ’Magasan járó’ vagy ’Túlnani’ – s ehhez méltó tartalmat kínál az új lapszám is. A tavasz eleji megjelenés apropóján borítóján a titokteljes Csontváry Kosztka Tivadar jól ismert, Tavasznyílás Mosztárban című festményét láthatjuk: a képet átható isteni fény és virágzás által szentesített békében láthatóan jól megfér egymás mellett a keresztény templom és a muszlim mecset. A képválasztás tehát korántsem csak a tavaszelőnek szól, hanem a lap által felvállalt nem kisebb célkitűzésnek – a magyarság szellemi felemelkedésének –, amelyet a főszerkesztő szerint akként szolgálnak legjobban, ha „a magyarság egykori és potenciális nagyságát nem izoláló módon hangsúlyozzuk, hanem figyelembe veszünk külföldi intellektuális teljesítményeket, és főként más nagy, szellemi hagyományokat”.
Az iszlám ellenségei című, aktuálpolitikai kérdéseket is feszegető írásában Baranyi Tibor Imre ennek szellemében szögezi le, hogy a hamis és álellentétek helyett a valódi ellentét a helyesen értelmezett hagyomány és hagyományellenesség erői között feszül, s ezért a jobboldaliság és a vallásellenesség (beleértve az iszlámellenességet) egymást kizáró fogalmak. Már csak azért is, mert a római katolikusoknak azt tanítja a Nostra ætate kezdetű pápai enciklika, hogy „az Egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követőire is, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják”. Baranyi Tibor Imre arra is rámutat, hogy „a Párizs külvárosában gyújtogató és újságszerkesztőségeket likvidáló arab már nem muszlim, legfeljebb szélsőségesen hagyományellenes szekták vagy szektariánus eszmék képviselője, amilyen a vahhábizmus vagy a szalafizmus; már persze abban az esetben, ha egyáltalán ilyenek követik el ezeket és a hasonló cselekményeket, s nem megrendezett provokációról van szó, mint azt nem egy esetben sejteni lehet”. Az írás megfontolandó végkicsengése értelmében az emberi szellem egyik utolsó hagyományaként értelmezhető valódi iszlám „megmentéséért fáradozni az antikrisztus és az azzal analóg el-mesikh ad-daddzsal (a ’szemfényvesztő messiás’) egyre fenyegetőbben készülő és közelgő uralmának az eljövetelét késlelteti”.
A Horváth Ádám tollából származó, a jövő magyar külpolitikai lehetőségeit felvázoló írás a német–orosz–török háromszögben szintén az „iszlám tényezőt” (Németországban ötmilliós, Oroszországban több mint húszmilliós muszlim népesség él) és Törökország nem pusztán gazdasági jelentőségét hangsúlyozza. A szerző szerint az iszlám alapelvek nélkül nem lett volna virágzó gazdaság sem az ottomán birodalom idején, „és nem lenne ma sem, mert a vallási alaptanításokra (és nem csak a kötelező pillérekre) épül a mai modern korban is szinte minden intézkedés, amely 2002 óta egy szinte harmadik világbeli, afféle hídként Európa és Ázsia között ingázó gyengécske köztársaságból új regionális hatalmat tudott teremteni”.
Hogy rátérjünk a „templomra”, a kereszténységnek egy mára szinte teljesen elfeledett aspektusa tárul fel az ezt követő hasábokon, egy igen figyelemre méltó, a 20. század első felében alkotó francia tudós, Louis Charbonneau-Lassay munkásságán keresztül. Ernesto Milá alapos írása arra tesz kísérletet, hogy az egyházi személyiség hivatalos életrajzában nem szereplő részletek felfejtésével adjon választ arra, milyen módon maradt fenn, egyáltalán továbbélt-e a korábbi évszázadok keresztény ezotériája. A René Guénon köréhez tartozó Charbonneau-Lassay egyik legfontosabb, egyben legtitokzatosabb munkája, a Krisztus bestiáriuma, amelyből magyar nyelven először olvashatunk részleteket. A szimbolizmussal mélyen átitatott mű egyik különlegessége, hogy más vallási hagyományokból vett elemekkel is erősíti, alátámasztja a keresztény tanítás örök érvényét.
„Magamról szól, és elsősorban magamnak” – többek között ez a szokatlan felütés szerepel Vona Gábor írásában. A lovag témáját körüljárva ebben azt hangsúlyozza, hogy a lovagi út elsősorban önmegismerés, lovag pedig az, „aki megérti, tudja és megéli, hogy a világ – szimbolikusan mondva – tele van sárkányokkal, amely elől ő nem menekülhet el, amelyekkel neki meg kell vívnia, de hogy ezekbe a harcokba vonulni ő mindaddig méltatlan és alkalmatlan, amíg a belső sárkányaival meg nem küzdött”. Ugyanakkor külső hadszíntér is van, amely a mai lovagiság számára lehet „a közélet, a kultúra, a média, a tudományos élet, a nemzetünkért való bárminemű tenni akarás és még sok minden, de nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezek a területek önmagukban nem lovagi színterek, azzá csupán az adott egyén lovagi nézőpontja, szellemisége teheti őket”. A titán, a katona és a zsoldos szerepével szemben a lovag célja pedig mindennél magasabb: Isten országának építése.
Feltétlenül ki kell emelni még két írást a periodika új számából. Bogár László beszédes című (Csinált forradalmak) írásában rámutat, hogy a forradalom szóban valójában „az elméleti fizika által öngerjesztő örvénylésnek nevezett folyamatot azonosíthatjuk be”. A forradalmak háromezer évre visszatekintő „múltját” felidézve a szerző azt fejtegeti, hogy minden forradalom egyre alacsonyabb és alacsonyabb szellemi szintek – végül már csak formális – uralkodó szerepét alapozza meg, ami a 20. századtól – jellegzetes bogári megfogalmazásban – „az engedelmes munkaerő és fogyasztóerő állatok hatalmas csordáinak legyártását” jelenti.
Kocsi Lajos a környezetvédelem valóban hiteles és hatásos politikai képviselete érdekében írt tanulmánya a mai, baloldali gondolatoktól uralt világban „eretneknek” számító felvetéseket tárgyal. „Az ember Igazság iránti hűsége elválaszthatatlanul összefügg a természet mindenkori állapotával” – írja többek között, mivel „egyértelműen kimutatható, hogy a hagyományos vallások és filozófiák tanításai (gondolunk itt például a platóni, arisztotelészi vagy a középkori skolasztikus filozófiára) önmagukban olyan mély, a cselekvést, gondolkodást alapjaiban átható környezettudatosságot foglalnak magukban, hogy elfogadásukból és követésükből adódóan fel sem merülhet a természetpusztítás”.
Kérdés, mindezekre a gondolatokra mikor figyel fel igazán a „jobboldali értelmiség”, akiknek, akikhez szól a folyóirat. Hogy Alexa Károlynak a Magyar Hírlapban megjelent 2013-as írását idézzük, „a mai jobboldali-konzervatív-nemzeti stb. kormányzat nem tudja, vagy nem akarja a maga politikai terébe integrálni – kritikai mérlegelés után – a mai magyarországi szellemiség egy nagyon fontos mozgalmát. Azt, amely a magyar nemzettudat tradicionális mélyrétegeit vizsgálja”. Vona Gábor első számban megjelent írására reflektálva Alexa azt írta: ez „egy olvasott ember szolid, ám megfontolásra érdemes szellemi vállalkozása. Pikáns tény, meg kell adni. És főleg azon értelmiségiek számára kezelhető bajosan, akik nem szívesen árulnának egy gyékényen a mai kormányhatalom radikális jobboldali ellenzékével.”
S éppen a Magyar Hüperión a bizonyíték rá, hogy sokkal többről van itt szó, mint nemzetieskedő „hőzöngésről”.