Adott egy meglehetősen szakmainak tűnő vita, amely mégis megmozgatta a várost, annak is leginkább a budai részét: ez pedig a Bartók Béla út átépítése. A korábbi tervek egy kétszer egysávos utat, kibővített járdát, nagyobb közösségi teret, biciklisávot irányoztak elő, most mégis úgy tűnik, hogy - nagyon leegyszerűsítve - helyenként kétszer kétsávos, hol kétszer egysávos (a villamosmegállók mellett) lesz az út. Jelen állás szerint marad tehát a mostani, a Bartók Béla út jelentős részét elfoglaló autópálya. Ez a megoldás azért is roppant jó, mert semmilyen könnyebbséget nem jelent az autósnak, helyet foglal a járdából, nem tesz jót a vendéglátóipari egységeknek, a biciklist a járdára kényszeríti, és persze marad a zaj, mocsok, szmog.
Különösen úgy visszás az egész (vissza)fejlesztés, hogy tudjuk: megépült a négyes metró, Kelenföldön parkolók épülnek, a Szabadság-híd és a rakpart eleve egy sávos, a Fehérvári úti kapcsolatot réges-rég lezárták és a metró megnyitásával megszűnt Európa egyik legsűrűbb buszcsaládja, a 7-es. Ha ez mind nem lenne elég, aki naponta közlekedik a Bartók Bélán jól tudja, hogy az út gyakorlatilag már most is egysávos, hiszen az ott szabálytalanul parkoló autók, vagy rakodó teherautók miatt a külső sáv csak nagyon korlátozottan használható. Ráadásul szükség sincs rá, hiszen a forgalom nagysága ezt már nagyon régen nem indokolja. És ez itt az igazán nagy probléma: a Bartókon nincs már akkora autós forgalom, mint a 90-es években, így a majdnem két sáv megtartását egyszerűen semmi sem igazolja, hacsak nem az, hogy a polgármesteri hivatal által biztosított kényelmes autók hátsó ülésén ülve valakinek tetszik, hogy a közterületek több mint 80 százalékát forgalmi sávok és parkoló autók foglalják el (a helyben lakók számára különösen hátrányos, hogy a Bartókon nincs fizetős parkolás, így nekik szabályosan vadászniuk kell a parkolóhelyekre). Betonegyszerűségű világkép, hamisítatlan Demszky-korszakot élünk újra.
A Bartók Béla úti kerékpársáv valójában egyáltalán nem biciklis kérdés, sokkal inkább két szemlélet, másképpen fogalmazva, két világkép ütközése. Az egyik egy, az 1970-es években szocializálódott, abban megragadt, de hazánkban legkésőbb a Demszky-korszakig uralkodó nézet, amely a városban továbbra is nagykapacitású utakkal, több sávon hömpölygő forgalommal, mélyépítésű metrókkal, a közösségi közlekedőket föld alá kényszerítő megoldásokkal képzeli el a közlekedést, egy olyan világkép, amely minden alkalommal előbb korlátozza a gyalogos és közösségi közlekedést, mint az autóst. A másik egy lényegesen forgalom-csillapított, a felszíni, és túlnyomórészt környezetbarát közösségi közlekedést előtérbe helyező szemlélet, amely a város szövetét a 70-es évek eleje óta szétszabdaló autópályák helyét visszaadná azoknak, akik ott élnek. Nem kérdés, hogy melyik szemlélet a XXI. századi, és melyik nem az.
A Tarlós-féle városvezetés láthatóan képtelen megérteni: 2016-ot írunk, nem 1973-at.
(borítókép: a lezárt Szabadság-híd, kora este)