Amikor mi tanítottuk a világot futballozni

Az 1910-es évektől egészen az ötvenes évek végéig meghatározó szereplői voltunk a világ élvonalának, mégis a második világháború előtti futballunkról kevés szó esik, ennek pótlására kiváló példány Andreides Gábor és Dénes Tamás könyve, a Weisz és a többiek.

A Budapest belvárosában tartott könyvbemutatón Andreides úgy fogalmazott, hogy történészként akkor találkozott először a témával, amikor egy olasz újságíró felkérte, hogy nézze át egy tanulmányát. Amikor elolvasta, akkor döbbent meg hány kiváló magyar labdarúgóról és szakemberről szól az írás. Akkor döntött úgy, hogy szeretne ezzel a korszakkal foglalkozni, amely ez idáig elmerült a feledés homályába.

A könyv felidézi, hogy az olasz futball sokáig 3 európai állam árnyékában tengődött. Az osztrákok, a csehszlovákok és a magyarok mögé sokáig nem tudott felérni, amelynek az is volt az oka, hogy a labdarúgás ekkoriban inkább csak a társadalom felső rétegeinek szórakozását szolgálta, eleinte korántsem tudta meghódítani a kevésbé tehetősek tömegeit.

Az első világháború utáni Olaszország

A világháború után sokat változott az általános testmozgás szerepe az olasz közéletben. Az aktívan funkcionáló fasiszta propaganda hamar észrevette a sportban – különösképpen a labdarúgásban – rejlő lehetőségeket a nemzeti érzés erősítésében. A fasiszta rendszer számára az állandó testmozgás és a testkultúra fejlesztése, praktikus szempontok miatt is fontossá vált, ugyanis az első világháború idején vált nyilvánvalóvá, hogy milyen katasztrofális állapotban van az olasz lakosság fizikai állapota.  Az elmaradott egészségügyi viszonyok miatt, kevésbé volt elérhető cél az erős olasz ember megteremtése.

Mussolini éppen ezért, igyekezett Olaszország első számú sportolójaként tetszelegni. Ha kellett, úszott, teniszezett, vagy akár lovagolt is, de volt, hogy autóvezetőként vagy éppenséggel repülőgép-pilótaként is megjelent a filmfelvevőgépek és a fényképezőgépek előtt.  Az erő és a férfiasság ábrázolása a fasiszta propaganda figyelemfelkeltő feladatai közé tartozott.

Andreides Gábor és Dénes Tamás könyve az olasz futball felemelkedésén keresztül mutatja be miként erősítik egymást a sport- és a politikai sikerek, hogyan válnak néptömegek akaratlanul is egy ordas eszme eszközévé és támogatójává.

Már korán megmutatkozott Weisz Árpád tehetsége

1921 után özönlöttek a magyar játékosok az olasz futballba, több kiváló magyar játékos is Itáliába igazolt. Így került az akkor hatszoros magyar válogatott, Weisz Árpád – némi csehszlovák kitérővel – Olaszországba, ahol a Padova és az Ambrosiana (mai Internazionale) játékosaként alkotott maradandót. Végül, mindössze 30 évesen szögre akasztotta a cipőjét és vezetőedzőnek állt.

Weisz Árpád edzői karrierjét az Ambrosiana együttesénél kezdte. A milánói csapat padján 1930-ban begyűjtötte az olasz bajnoki címet. Ekkoriban fedezte fel a 17 éves Giuseppe Meazza-t, aki később akkora olasz futball-legenda lett, hogy mai napig az ő nevét viseli a 80 ezer férőhelyes Internazionale stadionja.

Weisz ugyanakkor a legsikeresebb a korszakát a Bolognánál töltötte. A klub ekkoriban az aranykorszakát élte, többek között azért is, mert a fasizmus kirakatcsapatának számított. Az együttes négy bajnoki címéből zsinórban hármat (1935/36, 1936/37, 1938/39) Weisz irányításával nyerte el.

Weisz Árpád rendszeresen járt haza Magyarországra, amikor már a Bologna edzőjeként egy magyar újságíró kérdezte arról, hogy mi az oka annak, hogy olasz futball már sikeresebb, mint a magyar. Erre Weisz úgy felelt,

„Olaszország vezetője nagyon szereti a futballt, és nagyon szeret futballozni. Mussolini minden pénzt megad azért, hogy az olasz futball sikeres legyen.”

Távozni kényszerült

A Bologna 1938. október 16-án otthon, a Littorialéban, a fasiszta építészet egyik emblematikus alkotásában, a mai Stadio Dall’Ara elődjében 2:0 arányban simán verte a Viola József edzette római Lazio csapatát. Weisz, a honfitárs irányította fővárosi csapat ellen ült utoljára a piros-kékek kispadján. A frissen elfogadott faji törvények után kénytelen volt benyújtani lemondását, és családjával elhagyta Itáliát. Párizsba mentek majd onnan a hollandiai Dordecht városába.

1940. május 10-én Németország lerohanta a semleges Hollandiát, amely négynapi küzdelmet követően megadta magát. Weisz 1941 szeptemberétől nem vezethette többé a Dordecht edzéseit. A családot 1942 nyarán tartóztatta le a Gestapo, feleségét és gyermekeit néhány nappal később ki is végezték. Weisz Árpádot először a hollandiai Westerbork tranzit táborába, majd Auschwitzba deportálták, ahonnan nem tért vissza.

Weisz Árpádra azóta számtalan alkalommal megemlékeznek Olaszországban, tavaly Bolognában, míg idén Milánóban nyílt kiállítás emlékére. 2018 januárja óta Weisz nevét viseli a bolognai labdarúgó-stadion egyik tribünje. A Curva San Luca elnevezésű lelátórészt keresztelték át a Renato Dall’Ara Stadionban. Nemrégiben pedig kiadtak egy róla szóló képregényt is.

Címlapkép: gianfrancoronchi.net