A legendás Big 4 egyik zenekara, az idén már 36. éve aktív, és napjainkban újra a csúcson, valamint ereje teljében lévő – jelenleg éppen Amerikában koncertező – Anthrax még anno a nyolcvanas évek vége felé, szép emlékű tinédzserkoromban került a látómezőmbe, köszönhetően az Among the Living, és a State of Euphoria lemezeiknek, és néhány videoklipjüknek. De visszaásva a diszkográfiájukban, a korábbi anyagaik, valamint naná, hogy Scott prosztó, de zeneileg zseniális S.O.D. projektjének ’85-ös albuma is rendesen beütöttek. Tehát nem volt menekülés, én is megfertőződtem már ideje korán a kórral. Emiatt kellő lendülettel, és még nagyobb kíváncsisággal vetettem bele magam most az olvasásba, pláne, hogy a sztorit első kézből, azaz magától a banda arcától, alapító gitárosától kapjuk.
Hogy ez mennyire így van, azt a megjelent anyag bizonyítja, hiszen – pár korábbi ilyen jellegű megismert kiadvánnyal ellentétben – itt a történetmesélésben kizárólag Scotty viszi a prímet, azaz semmilyen „vendég” nem színesíti visszaemlékezéseivel az általa elmondottakat. Ezt akár szimpla önzőségnek is tekinthetnénk, de úgy vélem, így is lehet, a saját élettörténetét hadd mondja már tollba egyedül az, aki megélte.
A Jon Wiederhorn társíróval elkészült mű előszavát a kortárs Metallica gitárosa, Kirk Hammett, Scott egyik legjobb barátja jegyzi, a magyar kiadáshoz pedig maga a címszereplő is írt egy rövid – a könyvjelzőn helyet kapó – exkluzív ajánlót/előszót.
A sztori indítása bitang, mert a kötelező köszönetnyilvánítások után az elvárt (?) kronológiai sorrendet teljesen figyelmen kívül hagyva, egy 1997-es balhé elmesélésével nyit a könyv, amikor is gitárosunkat életében először (és vélhetően utoljára) letartóztatják, fogdába kerül, sőt börtönbüntetés is lebeg a feje felett. A felütés tehát remek, és – ezzel semmilyen poént nem lövök le – a folytatás sem okoz csalódást.
Ahogy haladunk az innen már időrendben elmesélt, tehát a kisgyerekkortól indított történetben, Scott jelképesen megragadja a kezünket, és szinte erőszakosan vonszol, húz-von minket végig az évek, évtizedek során felgyülemlett emlékek újra felidézett tömkelegén, pajkosan ránk kacsintva felültet maga mellé, hogy zenészkarrierje és magánélete hullámvasútján mi is mindent ugyanúgy átélhessünk, amit ő. Mert van mit…
Mint kiderül, a bandával a legmagasabb csúcsok elérése mellett jó néhányszor volt mélyen, megalázó körülmények között is, mint ahogy a családi élete sem volt mindig fenékig tejfel, sokszor került kilátástalannak tűnő helyzetbe, azaz a személyes válságok sem kerülték el a szimpla KISS rajongó kissrácból lett világszerte ismert rocksztárt.
A legbensőségesebb intimitásokat (szüzesség elvesztése, piálások, ilyen-olyan tudatmódosítók kipróbálása és azok hatásai, félrelépések, stb.) és a legbizarrabb turnés sztorikat (pucér csajos fotózások, szállodai berendezések, szobák mindenféle szinten tönkretétele, egymás gusztustalan megszívatása, stb.) sem rejti véka alá. Sőt, abszolút nem spórol az ilyen jellegű visszaemlékezésekkel, néhol szinte zavarba ejtő mélységekig elmerülve a tálalásukban. Teszi mindezt úgy, hogy kiválóan egyensúlyoz a brutális szókimondás, és a megmosolyogtatóan humoros megfogalmazás között. Kicsit olyan érzésem van, mintha ezzel a könyvvel azt is bizonyítaná, hogy látod, nekem semmi titkolnivalóm nincs, itt vagyok teljes pőreségemben, most már mindent tudsz rólam. De az is lehet, hogy egyszerűen csak jó volt végre magából kibeszélni, kiírni mindent.
Egyetlen fehér foltocska marad csak feltérképezetlen terület: a kétezres évek közepén-végén tetőző, szinte szappanoperai fordulatokban bővelkedő énekesváltások témakörének teljes kibontása, mert a Dan Nelson éra felidézése egyszerűen kimarad. Scott ezt elintézi azzal, hogy bárki utánanézhet az Anthrax Wikipédia-oldalán, legyen az akármilyen pontos vagy pontatlan…
Ezt kivéve minden rendben van, és vagy Scottynak van jó beszélőkéje, vagy a társszerző fűzte össze bravúrosan a hallottakat, leírtakat (akár mindkettő), de valóban lebilincselő, magával ragadó az egész könyv.
Ami nem mellesleg plusz két komoly tanulsággal is szolgál. Az egyik, hogy az – e kötetnek hála, alaposan megismert – Anthrax (is) remek példája annak, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években mennyire függtek még a nagy csapatok is (vagy azok csak igazán) egy-egy lemezkiadó fejétől, egy marketingstábtól, vagy menedzsertől. A másik, hogy a már-már fanatikus eltökéltség, és a legszarabb helyzetekben is előhúzott pozitív gondolkodás (ha türelmesek vagyunk) sokszor csodákat tesz. Magyarul „tanmesének” sem utolsó ez a külalakjában, tördelésében is igényes könyv.
A több mint 370 oldalból 28-at „foglal el” a kisméretű, megcímezett fényképekkel megtöltött fotógaléria. Ez a blokk talán lehetne látványosabb is, de a célnak megfelel, több esetben jótékonyan rá is segít az olvasottakra.
Ez a kiadvány már nem egy újabb Facebook csoport előzetes anyagi támogatásával készült, a projekt vezetője Dudich Ákos próbaképpen „sima” előrendeléssel, valamint önerőből jelentette meg. Azonban jó néhány rajongói név így is felkerült az egyes oldalak tetejére, mint támogatók, ahogy azt már – az általunk is bemutatott – Rex Brown, illetve Max Cavalera köteteknél megszokhattuk.
A gitáros faszi az Anthraxből kötet több könyvkiadó bolthálózatában, valamint online felületein elérhető, illetve Ákos honlapjáról is rendelhető.
koncertfotók: Máté Éva (photographic)