Nemcsák Károly: "Elindult egy szellemi analfabétizmus"

A hatvanadik életévét betöltő Nemcsák Károllyal, a szintén hatvanéves József Attila Színház igazgatójával beszélgettünk számvetésről, tévéjátékokról, értékteremtésről, színészképzésről és a közönségben szunnyadó belső igényről. Kitértünk arra is, hogy mi következik abból, hogy már a kézfogásnak sincs ereje. 

 - Idén ünnepelte nemcsak a József Attila Színház a 60. jubileumi évadát, de Ön is a 60. születésnapját. Szokott ilyen kerek évfordulókon számot vetni, mérleget vonni?

 - Soha nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a kerek évszámoknak. Korábban sem a 40-nek vagy az 50-nek, és most a 60-nak sem. Hála Istennek, eléggé szinkronban vagyok saját magammal. Nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy összegezzek. Talán annyiban volt másabb a mostani születésnap, hogy színész barátaimmal Szentpéterváron voltam, és az ottani színész kollégákkal együtt ünnepeltem. Ettől egy picit másabb volt, de számvetést nem tartottam. Nem lettem depressziós sem, sőt, örömmel tölt el. Örülök, hogy megéltem ezt az időt. 

 - Ha számvetés nem is, de tervezés azért van?

 - Nincs tervezés sem, mert szerencsére megmenekültem attól, hogy szerepálmokat kergessek. Mindig sokat játszottam és dolgoztam ahhoz, hogy ezzel ne nehezítsem az életemet. Csupán szeretném az életem hátra lévő részét egészségben leélni, és megtalálni a szépségeit, örömeit, amelyek boldoggá tehetnek. Hogy mennyit adott a Jóisten, azt nem tudom, de talán jó is így, hogy nem. 

 - A tévé nem hiányzik? 

 - Ha a Szomszédokra gondol, hogy 13 éven keresztül forgattunk, akkor természetesen hiányzik, hiányzik a csapat is, akikkel együtt dolgoztunk. Azonban a helyzet az, hogy annyi feladatom van, hogy nem sanyargatom magam azzal, hogy miért nincs tévéjáték az életemben vagy miért nem forgatok. Rengeteg munkát ad a színház, és ezt nagyon szeretem.

 - A tévéjátéknak egyébként lehetne ma is létjogosultsága?

 - Biztosan van szükség rá, hiszen sok jó dolgot lehet csinálni, de sok dolognak el is múlik az ideje. Nekem egy hiátusom van, hogy kevés olyan embert foglalkoztat a televíziózás a kilencvenes évek óta, aki színészi munkát végez. Nincs rájuk igény a műsorstruktúrákban, de ez egy világjelenség, nem magyar specialitás. Vannak persze próbálkozások, például az M5 elindításával. Biztos, hogy sok lehetőséget lehetne még adni a mi szakmánknak. Nekem az igazgatósággal és azzal, hogy játszom is, teljes az életem. Az, hogy más volt a megbecsültségünk a pályakezdésünkkor, az egy történelmi helyzet, a világunk változott meg. 

 - Egyszer egy színész mondta nekem, hogy sok nagy színész van az országban, azonban a saját színházuk közönségén kívül senki nem ismeri őket. A nagy színészóriások, akiket ma sokan ismernek és tisztelnek, szintén a tévé miatt lettek ismertek. Ha pedig a különböző tévés műsorokban a valódi színészeket kiszorítják a botcsinálta színészek...

 - Arról viszont ne feledkezzünk el, hogy az ember már több száz csatornát tud nézni, és elképesztően kinyílt körülöttünk a világ. Szerintem a szakmánkból nagyon sokan örülnének annak, ha minél több színészt foglalkoztatnának a kereskedelmi csatornák is, és kevesebb dilettáns jelenne meg a tévéképernyőn. Ez, gondolom, az újságíró szakmában is így van. A mi életünk sajnos ilyen, és hogy legyen egy tisztulási folyamat, az mindenkiben benne van. A törvényi és egyéb szabályozásokon felül kellene egy belső igény is. 

 - Mármint a közönségben?

 - Igen, ugyanis igazgatóként látom azt a változást, hogy ma már sokan úgy gondolják - és ez nem feltétlenül függ össze az iskolázottsággal -, hogy a szórakozás csak egy vígjátékban, musicalben valósulhat meg. Én úgy gondolom, hogy a szórakozásban a lelki felüdülés is benne van. Nem a szórakoztatás ellen vagyok, csak sajnos a felületesség nagyon jelen van az életünkben. Emiatt pedig elkezdünk igénytelenek lenni. Ha sarkosan szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy elindult egy szellemi analfabétizmus, amely ellen jó lenne, ha küzdenénk. Rengeteg rossz hatás ér bennünket, és valószínű, hogy egyszerűbb a vacsora mellett tévét nézni és nem gondolkodni. Pedig a szórakozáshoz szerintem az is kell, hogy ha humorosabb formában is, de szembesítsük magunkat egy-két dologgal, és nézzünk szembe azokkal a problémákkal is, amelyek napközben bennünk vannak, és ne hárítsuk el azokat. Pedig egy színházi előadás vagy jó televíziós műsor mint külső segítség, akár hozzájárulhat ahhoz is, hogy a problémáinkra találjunk megoldást is. 

 - Nem lehet, hogy ez azzal függ össze, hogy az emberek a szabadidejükben most már kevésbé azt a tevékenységet végzik, amelyet a feltöltődés szóval lehetne leírni, sokkal inkább azt, amit a kikapcsolódással? 

 - Látja, milyen izgalmas ez a két szó! Hogy nem feltöltődünk, hanem kikapcsoljuk saját magunkat. A média például nagyon sokat ront rajtunk abban, hogy észrevegyük a pici örömöket, szépségeket. Mindig "a szomszéd kertje a zöldebb", ahelyett, hogy lehajolnánk ahhoz a kis virághoz, vagy meghallanánk azt a kis mondatot. 

 - Ebből fakadhat a közbeszédnek is az eldurvulása?

 - Biztosan. A színház szerepét például abban látom, hogy felhívjuk a figyelmet alap dolgokra. Az én fiatalságomban például a kézfogásnak ereje volt, ma már egy szerződésnek sincs. Vissza kellene hozni a kézfogás erejét... Ha ezek a dolgok eltűnnek, akkor nem lesz mihez igazodni. 

 - Hol gyökerezhet ez, hol kezdődhetett ez a változás?

 - Úgy gondolom, hogy a kilencvenes évek óta egy tunyaság vett rajtunk erőt. Úgy gondoljuk, hogy majd mások megoldják helyettünk a problémákat. És kell ahhoz idő, hogy rájöjjünk arra, hogy csak saját erőnkből tudunk változtatni. Most kívülről várjuk a segítséget, és azt gondoljuk, hogy a másik azért van, hogy oldja meg. 

 - Önnek viszont van terepe igazgatóként a cselekvésre. Van igazgatói filozófiája?

 - Én egy nehéz időszakban vettem át a színház vezetését. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a kollégáim segítségével így tudjuk üzemeltetni ezt a színházat. Egy vezető feladata az, hogy megválogassa a csapattagjait, és én mindig csapatszellemben gondolkodtam. Máshogy nem is lehet színházat csinálni. Arra törekszem, hogy gazdasági és művészi szempontokat figyelembe véve jól működjön a színház. Ez pedig jó kihívás.

 - Tartalmilag dolgozik egyértelmű koncepcióval? 

 - Amikor én idekerültem, akkor nem volt szándékom rétegszínházat csinálni. A József Attila Színház mindig is sokszínű programmal állt a nézői elé. Úgy működünk, mint egy jó értelemben vett vidéki színház, ahol mindent kell játszani, operettektől kezdve a drámai művekig. Olyan dolgokra szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek halványodnak. Ne csak szórakoztassunk, értéket is teremtsünk. Mint mondtam, nem vagyok ellene a szórakoztatásnak, de a szórakoztató színdarabokon belül is vannak minőségibbek, én azt hiszem, hogy mi ezeket találtuk meg, ezeket ajánljuk a nézőink felé. Nagyon fontosak az ifjúságnevelési programjaink is, de nem didaktikusan, tehát a nézőnek legyen lehetősége továbbgondolni a darabot. 

 - A tanári hivatásban szokták mondani, hogy az a jó, ha a gyerek magától jön rá a megoldásra. Ez az elv hasonló lehet.

 - Így van, ez fontos, hiszen ha mindent megmagyarázunk, akkor úgy fogja gondolni, ahogy mi akarjuk, de akkor hol van az egyén? Van egy belső igény egyébként a tartalmas, izgalmas dolgokra, ugyanakkor azt is látom, hogy sajnos felszínesen éljük az életünket. 

 - A színészképzésről mi a véleménye?

 - Szerintem azt kellene elérni, hogy az átverős, OKJ-s "színészakadémiák" száma csökkenjen. Tudomásul kell venni, hogy ez egy szakma. Nemcsak technikai értelemben, de lelkileg is fel kell készülni arra, hogy pályára lépjen az ember. Csak egy személyes példa: engem harmadjára vettek fel a Színművészeti Főiskolára, és visszatekintve nagyon hálás vagyok azoknak a felelős tanároknak, akik kétszer megakadályozták. Nem végeztem volna el ugyanis, nem voltam készen a pályára.
 
 - És arra lát törekvést, hogy a képzés során kifejlesszék az értékteremtésre való hajlandóságot is? Sokszor azt látjuk, hogy friss színészek csupán művészi önkielégítést végeznek. Nem értékeket teremtenek, még csak nem is szórakoztatnak, hanem magukat szórakoztatják.

 - Ez is egy világjelenség. Az önmegvalósítás nagyon az előtérbe került, ami nem is lenne baj, ha nem hiányoznának az igazodási pontok. Kicsit csapongok, de talán érhető lesz a következő példa. Pályakezdő koromban kérdeztek, hogy ki a példaképem, és azt éreztem, hogy mindig azt várják, hogy azt mondjam, Soós Imre vagy Szirtes Ádám. Pedig nekem, aki a főiskola után Szegedre kerültem, a példaképeim Király Levente, Mentes József, Máriáss József vagy Barta Mária voltak. Akiknek a nevét nem biztos, hogy sokan ismerik, de őket láttam, hogy hogyan dolgoznak, hogyan viszonyulnak a közönséghez, a kollégákhoz. Persze én magam is másokat csináltam, mint a szüleim generációja. Ez azért a fiatalság sajátossága, de talán találhatnának több igazodási pontot. Nincs baj az egoizmussal, csak ne billenjen át oda, hogy csak ez érdekelje az embert. Az járhatatlan utat hozna. 

fotók: Béli Balázs, alfahir.hu