Tudta? Száz éve kis híján megnyertük az első világháborút - Caporetto, az egyik legnagyobb "majdnem"

1917. október 24-én indult meg az a támadó hadművelet, melyről a hadtörténet XII. isonzói csataként, vagy caporettói áttörésként emlékezik meg. Az akció egy olyan bravúros sikersorozat kezdete volt, mely még az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetését is meglepte, és kis híján végleg eldöntötte Olaszország, és talán az egész háború sorsát.

"Waffentreue"

1917 októberére az osztrák-magyar erők elérték tűrőképességük határát: a folyamatos védekezésbe szorult csapatok lassan felmorzsolódtak, az isonzói húsdaráló pedig szinte az összes tartalékot felemésztette.

Épp ezért báró Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy, osztrák-magyar vezérkari főnök már jó ideje próbálta rábeszélni a szövetséges német hadvezetést egy Olaszország elleni kombinált támadás megindítására, ám Paul von Hindenburg vezértábornagy és Erich Ludendorff gyalogsági tábornok hallani sem akart a dologról. IV. Károly király egy ideig szintén elzárkózott a német erősítés igénybevételétől, ám végül beadta a derekát, aminek hatására Hindenburgék is rábólintottak a tervre.

A formálódó "Waffentreue" (magyarul leginkább "szövetségi hűség") névre keresztelt hadművelet gerincét az Otto von Below porosz gyalogsági tábornok vezetésével újonnan felállított 14. hadsereg (8 osztrák-magyar és 7 német, hegyi harcokban nagy tapasztalattal bíró hadosztály) alkotta. E csapatok adták a támadás fő erejét, és a tervek szerint az Isonzó völgyében kikényszerített áttörés után az olasz csapatok bekerítése és megsemmisítése lett volna a feladatuk, majd a frontot a Tagliamento folyóig kellett volna visszanyomniuk.

A szervezést a legnagyobb titokban, az ellenség éber tekintetétől kísérve kellett lebonyolítani, ami egy ekkora hadművelet esetében emberfeletti logisztikai teljesítmény volt:

a központi hatalmak csapatainak felszerelését és legénységét 2400-2500 vasúti szerelvény mozgatta, csak a felvonulás 30 napot vett igénybe, mindezt úgy, hogy az ellenség megtévesztése érdekében csupán éjszaka zajlott a szállítás.

Az olaszokkal annak ellenére sikerült elhitetni, hogy a támadás Dél-Tirolból fog megindulni, hogy a taljánoknak az ellenséghez átszökött cseh tisztek részletesen beszámoltak a Monarchia haditerveiről.

Nem várt lendülettel indult meg a halálhenger

1917. október 24-én rendkívül rossz, ködös-esős időjárási viszonyok között, hajnali 2 órakor 2 és fél órás gázlövéssel vette kezdetét a Monarchia egyik legsikeresebb katonai akciója.

Az olaszokat teljesen váratlanul érte a támadás, és az ezen a frontszakaszon eddig példátlan tüzérségi csapás, ami a harci gázt követte.

Pár órán belül megindult a gyalogsági támadás, mely lényegében elsöpörte a szétzilált olaszokat, a központi hatalmak katonái pedig estére bevették Caporetto városát.

Ezt követően az isonzói olasz védelmi erők kártyavárként omlottak össze, és a fő csapás következtében három napon belül a teljes szakaszon megindulhatott az osztrák-magyar, német előrenyomulás.

Az olaszok ugyan próbálkoztak ellentámadásokkal, de erőik a nagy káoszban képtelenek voltak a kellő koordinációra.

Az előrenyomulásban külön kitüntették magukat a messze az arcvonal előtt tevékenykedő, 15-20 fős rohamjárőrök, melyek az olasz vonalak mögé kerülve sikerrel keltettek zavart az ottani egységek között:

utat nyitottak a nagyobb csapattestek számára, rajtaütéseikkel elnémították a még csapásképes olasz tüzérségi ütegeket és a meglepetés erejét kihasználva többszörös túlerőben lévő egységeket is szétugrasztottak, vagy megadásra kényszerítettek.

Ezek az egységek rögtön a hadművelet elején több száz foglyot ejtettek, és nagy mennyiségű hadianyagot - köztük értékes ágyúkat és géppuskákat - zsákmányoltak.

A légierőnek szintén oroszlánrésze volt a hadműveleti sikerekben: felderítették az olasz állásokat, bombázták a megerősített pozíciókat, ágyúállásokat és folyamatosan zaklatták a nagyobb gyalogos formációkat, amivel ellehetetlenítették az érdemi olasz ellentámadást.

Az első nagyobb malőr október 27-én következett be, miután a hadsereg parancsnokság, látva a vártnál sokkal kedvezőbb fejleményeket, módosította az eredeti tervet: a Tagliamento helyett a Piave és a Brenta folyók vonaláig akarták visszaszorítani az ellenséget.

Egy kommunikációs hiba miatt azonban a 26-ai döntést nem közölték az élen haladó alakulatok egy részével, így a csapatok összekeveredtek, és csak október 31-én tudták rendezni soraikat.

Ez elegendő időt adott a bekerítéstől fenyegetett olasz 3. hadseregnek, hogy kihúzz a fejét a hurokból, és elmeneküljön.

Elfogy a lendület

Az antant hamar felismerte a caporettói áttörésben rejlő óriási veszélyt, ami nem csupán egy lehetséges olasz vereséggel kecsegtetett, hanem a háború sorsát is eldönthette volna. Ezért október 28-án Marié Émile Fayolle francia altábornagy vezetésével 6 francia és 5 brit hadosztályt vezényeltek a nyugati frontról a Piavéhoz.

A helyzet ráadásul politikailag is ingataggá vált, hiszen a nyugati nagyhatalmak attól tartottak, hogy az olaszok különbékét kötnek és kiszállnak a háborúból, ezért maga Lloyd George, brit miniszterelnök utazott a szövetséges államba, hogy biztosítsa a taljánok hűségét.

A Monarchia és Németország erői ugyan még megkísérelték áttörni a piavei olasz vonalakat, de itt már csak kisebb sikereket tudtak elérni. Bár a központi hatalmak csapatai több ponton is átkeltek a folyón, mégsem tudták megvetni a lábukat, ez pedig alighanem a legfelsőbb hadvezetés igen komoly taktikai hibájának volt köszönhető:

ahhoz képest, hogy az arcvonal jelentősen megrövidült, és addig lekötött csapatok szabadultak föl, Conrad tábornagy kénytelen volt mindössze 5 hadosztállyal megkísérelni az áttörést.

Egyes források szerint ugyanis a vezérkari főnök hiába könyörgött 1 teljes órán keresztül IV. Károlynak, hogy a feltorlódott és ezáltal használhatatlanná vált hadosztályokat vonják ki a Tagliemento és a Piave közötti szakaszról, szállítsák át Tirolba, majd onnan vessék őket harca. Az uralkodó csupán annyit közölt, hogy a döntést Arthur Arz von Straussenburg vezérezredesre bízza, ám a legfelsőbb vezetéstől sosem érkezett visszajelzés.

A támadást a hamarosan beálló tél, és az orosz hadszíntéren kibontakozó támadó hadműveletek akasztották meg végleg:

az antant-erőkkel megtámogatott olaszoknak sikerült megszilárdítaniuk a frontot, a német csapatokat pedig decemberben a nyugati frontra vezényelték.

Ezzel gyakorlatilag oda lett a kezdeményezésből származó előny, a front pedig ismét megmerevedett.

Az áttörés mérlege

A hadművelet bravúros sikere még így is elvitathatatlan:

az olasz hadsereget gyakorlatilag tönkre verték.

A front az eredeti viszonyokhoz képest 240 kilométerrel megrövidült, a Monarchia elfoglalta csaknem egész Veneto tartományt, 100 kilométerre megközelítette Velencét, az olaszok pedig példátlan veszteséget könyvelhettek el október 24. és november 10. között:

  • 40 ezer halott,
  • 20 ezer sebesült,
  • 300 ezer hadifogoly,
  • 350 ezer, belső-Olaszországba menekülő katonaszökevény és
  • 50 ezer, a központi hatalmakhoz átszökő dezertőr

volt a negatív mérleg, hadianyagban pedig az alábbi zsákmány került a központi hatalmak kezére:

  • 3152 löveg,
  • 1732 aknavető,
  • 300 ezer puska,
  • 3000 géppuska és
  • 1600 gépkocsi.

Az elementáris erejű csapás ráadásul a harci morált sem kímélte: a 870 ezer megmaradt olasz katona közül több mint 210 ezret katonai bíróság elé állítottak és valamilyen vétség miatt elítéltek, 15 ezer katonát ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre, 4000 dezertőrt pedig kivégeztek.

Egyes alakulatoknál állítólag még tizedelésekre is sor került.

A katonai vereség tetejébe ráadásul Olaszország autonómiája is de facto oda lett, amikor Franciaország és Nagy-Britannia az olaszokra oktrojálta az úgynevezett Legfelsőbb Haditanácsot, ami átvette a parancsnokságot a Piavénél állomásozó egyesült erők fölött, megfosztva ezzel a taljánokat az önálló katonai akciók lehetőségétől.

A németek közül 40 ezer, a Monarchia csapataiból 30 ezer katona halt hősi halált.

Az osztrák-magyar hadsereg hősies erőfeszítéseit később Hindenburg és Ludendorff is elismerte, keserű tanúság azonban, hogy a német és az osztrák hadvezetés nem látta meg a történelmi alkalmat az olaszok fölött aratott győzelemben.

Egyes történészi vélekedések szerint, ha a keleti fronton való előretörés helyett a központi hatalmak minden lehetséges erővel a dél-nyugati hadszíntérre koncentráltak volna, kiiktathatták volna Olaszországot a háborúból, sőt, a földrajzi lehetőségeket kihasználva, Észak-Itáliából támadva még a franciákat is kétfrontos háborúra kényszeríthették volna.

A meglepetés erejének szertefoszlásával azonban a lehetőség végleg elillant.

(Forrás: Pintér István: A caporettói áttörés; Wikipédia)

Szomorú aktualitás: hogy emlékeztünk száz évvel ezelőtt hősi halottainkra?

Az kevesek előtt meglepő tény, hogy az első világháború harcterein több millió európai polgár adta vissza lelkét a Teremtőnek, azt viszont már kevesebben szokták tudni, hogy a 3 millió 800 ezer magyar katonából 660 ezer fő soha sem tért haza az 1914-18-as vérzivatarból.