Nagy nap volt 2010. március 12-e, ugyanis ezen a napon mutatták be a Fidesz 95 oldalas választási programját (igen, akkoriban még bajlódtak ilyennel), Nemzeti ügyek politikája címmel. Orbán Viktor értékelése szerint a dokumentum öt alapértéken nyugszik, úgymint munka, otthon, család, egészség és rend (jól emlékeznek, ez az a bizonyos két hét alatt rend lesz sztori).
A választási programot hat egységre osztották: Orbán Viktor magára vállalta a nemzeti ügyek politikájának megfogalmazását, Matolcsy György felelt a gazdaságért, Lázár János a rendért, Soltész Miklós a szociális biztonságért, Navracsics Tibor a demokratikus normák helyreállításáért (korábban ilyenek is izgatták a Fideszt), míg Pesti Imre jegyezte az
"Itt az idő, hogy megmentsük az egészségügyet!"
című fejezetet (a korabeli "Itt az idő!" választási szlogennek megfelelően).
A várakozás azonban csalódásba fordult át. Az egészségügy megmentését célzó rész nem csak a legrövidebb volt, alig hét oldalon foglalkoztak a témával, de annak is a nagy része általánosságokból és a szocialista-liberális kormányokra való visszamutogatásból állt.
Egy kis történelem - egyébként a választási program elérhető még a Fidesz honlapján
Igaz, a program megírása pillanatában legalább volt Magyarországnak egészségügyi minisztere, Székely Tamás személyében, a fülkeforradalom győzelme után az ágazat képviselete, megmentése államtitkári szintre süllyedt.
"Bizakodással tölt el az a tudat, hogy mi magyarok nagy lehetőség előtt állunk, hiszen jóformán mindenki egyet akar Magyarországon: változást"
- Orbán Viktor ezen gondolatával kezdődik a Nemzeti ügyek politikája. S ebben valóban nem tévedett, történelmi lehetőség és felhatalmazás előtt állt a Fidesz, és persze érkezett a változás is, hiszen létrejött a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER), azonban az egészségügyben elmaradtak a rendszerszintű beavatkozások. Pedig Orbán Viktor néhány bekezdéssel lejjebb még arra figyelmeztetett, hogy "az összeomlás szélére került az egészségügyi rendszer".
Molnár Lajos, Kóka János, Horváth Ágnes; 2006. június 9-e és 2008. április 30-a között
ezek a szabaddemokrata (SZDSZ) politikusok irányították a magyar egészségügyet, pontosabban kísérletezgettek azzal. Azt mindenképpen elérték, hogy egy ország gyűlölje meg a reform, a kórházi széf, a vizitdíj, illetve a kórházi napidíj kifejezéseket, sőt az utóbbi kettő eltörléséről még népszavaztunk is 2008. március 9-én (2010-ben ez az élmény még élénken élt a közbeszédben, viszont bármilyen fájó kimondani egy évtizeddel a félresikerült reformot követően, az SZDSZ volt az utolsó politikai erő, amelynek volt bátorsága hozzányúlni az ágazathoz, és rendszerszintű változásokban gondolkodni, azóta csak rövidtávú, tüneti kezelés, mondhatni egy passzív reform zajlik, amely végső soron csak szépen lassan elrohasztja az ágazatot.)
A Gyurcsány-kormány politikai ügyetlenkedése tehát azt eredményezte, hogy a Fidesz már nem mert foglalkozni nyíltan az egészségügy liberalizációjával, magánosításával, aminek persze a következménye az lett, hogy 2018-ra kialakult egy rendezetlen, szabályozatlan második egészségügy, amely elszipkázza a humánerőforrást az állami szektorból. Egyébként ma már furcsa belegondolni,
de a 2010-es kormányváltás előtt Magyarország a GDP 8,9 százalékát költötte egészségügyre
(igaz ez nagyjából 1 százalékkal így is elmaradt a szomszédainktól), míg mondjuk 2016-ban ez az arány 7,6 százalék volt (ez meg főleg).
forrás: Civitas Intézet
Hogy mennyire nem sikerült semmi érdemlegeset kezdeni a magyar egészségüggyel, azt jól mutatja, hogy a Pesti Imre által 2010-ben megfogalmazott aggályokkal 2018-ban bármelyik ellenzéki párt is vígan kampányolhatna.
A Fidesz 8 évvel ezelőtt többek között
- a csökkenő finanszírozás miatt újratermelődő kórházi adósságokról,
- a várólisták kialakulásáról,
- a várakozási idők "eddig nem tapasztalt" meghosszabbodásáról,
- az alapellátás hozzáférhetőségének biztosításáról,
- a háziorvosi pálya vonzóvá tételéről,
- a járóbeteg-ellátás fejlesztéséről,
- a sürgősségi ellátás javításáról,
- a finanszírozás kiszámíthatóságáról,
- a gyógyszerkassza átalakításáról,
- valamint az orvosok és az ápolók külföldre vándorlásáról (a ma már tragikus szintet elérő folyamat még Gyurcsányék alatt kezdődött, 2006 és 2010 között mintegy 2500 orvos és 4000 szakdolgozó távozott a hazai egészségügyi ellátásból) beszélt.
Ezek viszont mind a mai napig megoldandó feladatok.
A "fülkeforradalom" után felálló "Nemzeti Együttműködés Kormánya" aztán beváltotta az előzetes félelmeket, az egészségügy nem kapott önálló minisztériumot, az akkor még Nemzeti Erőforrás Minisztérium egyik államtitkárságára került. A tárca első minisztere, Réthelyi Miklós legalább egy elismert szaktekintélyű professzor volt, azonban róla meg a gyakorlatban az derült ki, hogy politikusként súlytalan. Szakállamtitkárnak pedig nem a Fidesz egészségügyi szakpolitikusát, programalkotóját, Pesti Imrét, hanem Szócska Miklóst nevezték ki, akiről már megbizatása pillanatában tudható volt, hogy elutasítja Pesti elképzeléseit.
De Szócskának legalább voltak tervei: így például útnak indította a Semmelweis Tervet, megkezdődött a kórházak államosítása, de például az ő nevéhez fűződik a chipsadó is. A mérleg másik serpenyőjében található viszont az új Alaptörvény, amelyből például Szájer József kifelejtette a társadalombiztosítást, mint védendő értéket (2011 decemberében aztán adóvá változtatták a munkaadók társadalombiztosítási járulékát), de emlékezetes volt az is, amikor Matolcsy György 100 milliárdot csippentett le a gyógyszerkasszából, valamint az ő hivatali ideje alatt helyezte letétbe 2500 rezidens a felmondónyilatkozatát.
Szócska Miklós egy idő után megértette, nincs politikai akarat a rendszer átalakítására, így szépen lassan elfogyott a lendülete.
A harmadik Orbán-kormány egészségügyi államtitkára már pártpolitikus, Zombor Gábor (KDNP) lett, aki a "Folytatjuk!" keretében elsőre hadat üzent a hálapénz rendszerének. Zombor Gábor által betöltött szerepre álljon itt két jellemző sztori: Rogán Antal a megkérdezése nélkül jelentette be, hogy Budapesten lesz egy szuperkórház, majd 2015 májusában, az emlékezetes egészségügyi tüntetésen a következőket mondta a több ezer demonstrálónak:
"senkinek nem kell semmitől félnie, mert önöknek igazuk van".
Zombor nyár végén, augusztus 27-én aztán le is mondott, utódját, Ónodi-Szűcs Zoltánt csak október 13-án tudta kinevezni Balog Zoltán miniszter.
Nem mi találtuk ki, pedig igaz a mondás, az egészségügy nem tud összeomlani, csak a szegények számára lesz egyre korlátozottabb a hozzáférés. Így a 2006 óta tartó negatív folyamatot csakis átgondolt, részben azonnali, részben hosszútávú beavatkozással lehet megállítani, mert a rendszer önmagától nem fogja korrigálni saját magát.
S ez nemcsak pénzkérdés:
- 2010-ben az államháztartásból 1228 milliárd forintot fordítottunk az egészségügyre,
- 2014-ben 1404,2 milliárdot,
- míg idén már 1660,4 milliárdot,
úgy hogy közben továbbra is van kórházi adósság, várólista, hálapénz, orvoselvándorlás, és az alapellátás is az összeomlás szélére került.
Az orvos elvándorlás tekintetében Magyarország a 6. az EU-ban, és ami még aggasztóbbá teszi a helyzetet, hogy a kivándorlók között a 30-39 évesek aránya a legnagyobb (arról nincs pontos információ, hogy hány orvos dolgozik külföldön, de arról sincs, hogy mennyien dolgoznak itthon, a Jobbik szakpolitikusa, Lukács László György ezért is szorgalmazza, hogy csinálni kellene végre egy személyi leltárt a magyar egészségügyben).
Radikális hozzáállás: "mi egy erős, állami egészségügyi ellátásban vagyunk érdekeltek"
Mutass egy területet a magyar egészségügyben, és én elmondom, hogy milyen égető, kezeletlen probléma sújtja! Akár ez is lehetett volna a címe a Civitas Intézet keddi egészségügyi konferenciájának. Elképesztő milyen állapotok uralkodnak az ágazatban - a válság, és a megoldás reménye pártállástól függetlenül egy asztalhoz kényszerítette a politikusokat.
A problémát az Orbán-kormány is érzékelte, bérfelzárkóztatásba kezdett, de ez egyrészt kései, másrészt nem is elégséges, tekintettel az alacsony bázisra és az örökölt, valamint generált problémákra.
Hogy értsük, amíg egy magyar orvos a magyar átlagfizetés 1,6-szorosát keresi meg, addig ez a szorzó a németeknél 2,8, az Egyesült Királyságban pedig 2,3.
forrás: Civitas Intézet
Az alulfinanszírozottságra jellemző, a 2016-os OECD adatok szerint - vásárlóerő-paritást tekintve - a magyar állam egészségügyi kiadása fejenként 2101 dollár, az OECD-átlag 4003 dollár. Mögöttünk áll Lengyelország (1798 dollár), de előznek minket a szlovákok (2150), a csehek (2544), a szlovének (2835), és persze az osztrákok is (5227).
forrás: Civitas Intézet
De nemcsak adóforintok mennek az egészségügyre, a saját pénzünkből is rengeteg pénzt fordítunk az amúgy papíron és szavakban ingyenes szolgáltatások után (és most nem a paraszolvenciáról beszélünk); a KSH adatai szerint 2007-ben 487 milliárd forintot költöttek erre a háztartások, 2015-ben már 714,4 milliárdot
(aggasztóbb a helyzet a járóbeteg ellátásban: itt 2007-ben 176,4 milliárd forintot költött a lakosság, míg 2015-ben már 283,2 milliárdot – vizitdíjjal együtt).
Forrás: KSH
A Primus Magán Egészségügyi Szolgáltatók Egyesülete közlése szerint 2017-ben ez az összeg már 904 milliárd forint. Ez egyébként az EMMI számára sem titok, a MÉRTÉK-jelentésben ugyanis ez áll:
"az ellátásokhoz való egyenletes hozzáférést nehezíti, hogy a magánfinanszírozott ellátók összes engedélyezett járóbeteg-kapacitása meghaladja a közfinanszírozott kapacitásokét".
A legnagyobb gond jelenleg az alapellátásban van - ami bizonyítja, hogy hiába van elég pénz, címkézett támogatás, ha azt nem jól költjük el (jellemző, a rendelkezésünkre álló EU-s forrásokból is sikerült felújítani a vidéki egészségügyi intézményeket, míg a fővárosban minden maradt a régiben, miközben a magyar lakosság egyharmada ezeket használja).
Nemcsak demográfiai okai van annak, hogy kiürülnek a háziorvosi praxisok. Nincs utánpótlás sem, mert a fiatal orvosok számára nem éri meg a praxisokkal járó kockázatvállalás. Az egészségügyi költségvetésből 800 milliárd forintot felhasználó kórházi rendszer mellett 100 milliárd jut most az alapellátó-rendszerre, miközben a betegtalálkozások, az orvoshoz fordulások 70-75 százaléka a háziorvosoknál történik.
Rendkívül bosszantó, de Magyarország vezet az egy főre jutó orvos-beteg találkozások számában az OECD országok 2014-es felmérése szerint.
A túlfűtött magyar egészségügyre jellemző, hogy minden honfitársunkra 11,8 ilyen találkozás jut, az EU-átlag 7,1.
Ennek szintén két oka van, egyrészt az Orbán-kormányzat nem fektet elég hangsúlyt a lakosság egészségtudatosságának kialakulására, vagy épp az E-egészségügy, a digitalizáció megteremtésére, másrészt a nemzeti kormányzatunk kevesebbet költ prevencióra, mint amennyit a szocialista-liberális kormányok fordítottak erre a célra.
forrás: Civitas Intézet