Tragédia és dicsőség: a Székely Hadosztály megalakulásának centenáriumára emlékeztek Nyíregyházán

December 1-je kettős évforduló a magyarság életében: az Erdély elszakadását kinyilvánító gyulafehérvári román nagygyűlés miatt tragikus, az idegen megszállók ellen szerveződő Székely Hadosztály megalakulása miatt ugyanakkor örömünnepnek is tekinthető - hangsúlyozta Dalmay Árpád, a Trianon Társaság helyi elnöke, a szervezet által a Székely Hadosztály tiszteletére kezdeményezett szombati emléktábla-avatáson, Nyíregyházán.

Dalmay Árpád köszöntőjében kiemelte, hogy míg 1918 decembere kapcsán Európa szerte a román akarat gyulafehérvári megnyilvánulását ismerik és ismerik el, addig arról a hazai közvélemény túlnyomó része sem beszél, hogy december 22-én Kolozsváron egy 50 ezres magyar nemzetgyűlés mondta ki, hogy Erdély maradjon a Magyar Királyság része.

Dalmay szerint ezt épp úgy semmibe veszik, ahogy a románok teszik a kisebbségeknek ígért kulturális autonómiával.

Az avatóünnepségen részt vett Petneházy Szabolcs Attila, magyar-magyar kulturális kapcsolatokért felelős miniszteri biztos, Seszták Oszkár, a megyei közgyűlés elnöke, és felszólalt Mónus József, a többszörös világrekorder tradicionális távlövő íjász is.

Mónus beszédében úgy fogalmazott: az emberekben már az iskolapadban tudatosítani kell, milyen hőstetteket vittek véghez a Székely Hadosztály katonái a magyarság és a haza védelmének érdekében.

"Kratochvil Károly parancsnokságával akkor olyat tettek, amit csak nagyon kevesen tudnak: megállították az ellenséget. Ha ezt nem teszik meg, lehet, hogy ma Magyarország véget ért a Tisza vonalánál"

- fogalmazott a világhíres hagyományőrző, hozzátéve, hogy a békés együttélés záloga az, ha szót emelünk a székelyek jogaiért, és ha a székely zászló ugyanolyan szabadon loboghat majd Erdélyben, mint a román. Mónus arra kérte a hallgatóságot, hogy legyenek büszkék a székely hősökre és leszármazottaikra, hiszen

"hiába van országhatár, a 700 ezer székely magyar volt és az is marad".

A csípős hidegben ezt követően katonai tiszteletadás mellett leplezték le a megyeháza falán a Székely Hadosztály és a román megszállás elleni küzdelem egyik emblematikus alakjának, vitéz Vén Zoltánnak az emléktábláját.

Az avatás után a megyeházán emlékkonferenciával folytatódott az ünnepélyes megemlékezés, ahol történészek mutatták be a világháború utáni sanyarú magyar helyzetet és azokat a harcos férfiakt, akik azokban a vészterhes időkben is kötelességtudóan szolgálták a magyar haza ügyét, amikor mások megtagadták azt.

Az Erdélyért is fegyvert fogó aranysarkantyús vitéz

Gottfried Barna előadásában Vén Zoltán életútját idézte föl, egész a hős katona bodolai ifjúságától, a református kántortanítóságon, a világháború gyötrelmein, a Székely Hadosztályban folytatott tevékenységén át, a nyíregyházai katonai és közéleti karrieréig, majd a második világháború utáni méltatlan elnyomatásig és a dicstelen végig.

Vén Zoltán 1915-ben került ki a keleti frontra, Galíciába, ahol példaadó bátorságának köszönhetően mindössze két hét alatt zászlóssá léptették elő, de nem kellett sokat várni, hogy feljebbvalói megbecsüléséből hamarosan tartalékos zászlós váljék belőle. Kiállásának és harctéren nyújtott teljesítményének köszönhetően hamarosan egész sereg kitüntetéssel büszkélkedhetett: pályája során gyors egymásutánban elnyerte a II. és az I. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, valamint az Arany Vitézségi Érmet.

Ennek is köszönhette, hogy 1916. december 30-án, IV. Károly trónra lépésekor - József főherceg felterjesztésére - a felavatott aranysarkanytús vitézek sorában lehetett. Névsor szerint utolsóként érte az a megtiszteltetés, hogy az uralkodó Szent István kardjával lovaggá ütötte. Ekkor már gyalogsági hadnagyként szolgált (az avatottak között ő képviselte egyedül ezt a fegyvernemet).

1918-ban Kolozsvárra került, ahol az első perctől bekapcsolódott a küszöbön álló román agresszióval szembeni ellenállás és a Székely Hadosztály megszervezésébe, és tagja lett a Székely Nemzeti Tanácsnak is. Hamarosan azonban ismét fegyverrel a kézben találta a sors: az I. székely zászlóaljban 1. századának lett a parancsnoka.

Harcba azonban mégsem a román megszállók, hanem a Felvidékre betörő csehek ellen kellett vonulnia: 1919 januárjában Nógrádba vezényelték, és hamarosan az Ipoly mentén harcba is bocsátkoztak a székely katonák által is megvetett cselákokkal, akiket veszteség nélkül vetettek vissza a demarkációs vonalon túlra.

A székelyeket azonban hamarosan visszavezényelték Szatmárnémetibe, az ezt követő időszakban pedig Vén Zoltán lett a városi direktórium katonatanácsának elnöke, ám ahogy Gottfried Barna is kiemelte, nem szocialista elkötelezettségből, épp ellenkezőleg: a székelyek nem engedték, hogy idegen bizalmiakat ültessenek a nyakukra, így ha már választani kellett, akkor olyan tisztet delegáltak, akiben feltétlenül megbíztak.

Vén Zoltán az egyik leghevesebb sürgetője volt a románok elleni, mielőbbi katonai fellépésnek, majd a Tanácsköztársaság kikiáltását követően sikeres ellenforradalom szervezésébe is kezdett. Részt vett a Mátészalka körül zajló harcokban, ahol megsebesült, majd Brassóba internálták.

Innen Nyíregyházára tért "haza", ahol a két háború között a város életének meghatározó közéleti és katonai szereplője lett, vitézzé avatták, pályáján pedig egész az ezredességig vitte. Kárpátalja visszacsatolásakor a m. kir. 24. gyalogezredhez vezényelték, ahol határszolgálatot látott el, tényleges csapatszolgálatra csak 1945-ben kellett jelentkeznie.

A háború után ugyan az igazolóbizottság minden háborús bűntett vádja alól tisztázta, nyugdíját mégis megvonták, és Nyíregyházát is el kellett hagynia. Balatonbogláron húzta meg magát feleségével és segédmunkásként dolgozott, a kommunista rezsim 1964-ig tartó folyamatos megfigyelése mellett. 1956-ban szerepet vállalt ugyan a forradalomban, de inkább azok közé tartozott, akik igyekeztek óvni a szovjetekkel szembeszállókat a meggondolatlan akcióktól.

Miután felesége egy combnyaktörés következtében elhunyt, egy segítőkész családnak hála idősek otthonába kerül, ahol a visszahúzódó, a külvilággal keveset érintkező idős katonatiszt az időskori demencia hatására egy ideig megint ezredeként tekintett önmagára. Lelkét 1983-ban adta vissza a Teremtőnek.

Vitéz Vén Zoltán életéről ITT olvasható egy részletesebb tanulmány.

A Jászi Oszkár-i gondolat kudarca és Nyíregyháza a román igában

Dr. Takács Péter a Tisza-gyilkosságtól Trianonig terjedő időszakot mutatta be röviden. Az ő előadásának legtanulságosabb fejezete az volt, melyben a Jászi Oszkár-féle Dunai Egyesült Államok koncepciójának működőképtelenségéről beszélt.

Kifejtette, hogy az olyan megbukott államkísérletek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia jól mutatják, hogy a hasonló konföderációs koncepcióknak a Kárpát-medencében és környékén még rokonnépek között sincs nagy jövője, létüket pedig csak a pillanatnyi történelmi kényszer vagy Szovjetunióhoz hasonló diktatúrák tudják szavatolni, ideig-óráig.

Dr. Bene János Nyíregyháza román megszállásának 10 hónapos történetét mutatta be érzékletesen, a korabeli sajtó, hatósági feljegyzések és visszaemlékezések tükrében.

A szabolcsi megyeszékhelynek hasonló megpróbáltatásokat kellett kiállnia, mint a megszállt területek magyar lakosságának általában: mindennaposak voltak a rablások, rekvirálások, a brutális fizikai erőszak és a gyilkosságok. Bár a nyíregyházaiak először felszabadítókként tekintettek a románokra - hiszen azok elüldözték a városon basáskodó Pogány József népbiztost és szedett-vedett vörös csapatait - a fokozatosan egyre durvábbá váló, kivégzésekkel, botozással és túszejtésekkel fenyegetőző illetve operáló katonai közigazgatás hamar elfeledtette velük e gondolatot. A keleti hódítók végül 54 millió koronás kárt hagytak maguk után, mikor 1920 első felében végre kénytelenek voltak elhagyni a várost.

Szabolcs megye megtört, emberszerető hőse

Komiszár Dénestől egy másik, Szabolcs megye szempontjából jelentős aranysarkantyús vitézről, gróf Tisza Lajosról hallhattunk.

A szomorú sorsú katona Tisza István miniszterelnök testvéreként látta meg a napvilágot, életének nagy részét Kocsordon, a család anyai ágától örökölt birtokon töltötte, innen irányította a megyében fekvő Tisza-uradalmak igazgatását. Kortársai segítőkész, halk szavú embernek ismerték, aki már egész fiatalon is szívén viselte a környékbeli gyermekek sorsát, akiket engedett a kastélyparkban játszani.

Világháborús szolgálatát a kassai 5. honvéd huszárezred népfelkelő osztagánál kezdte, hatheti kiképzés után  került a harctérre.

1915. április 1-én a kárpáti csaták alkalmával a hadosztály elrendelte, hogy az utászszázad Bálintpuszta védelmével akadályozz a meg az oroszok Laborc völgye felé való előretörését, és ezzel a Magyarországra való bejutásukat.

A hdművelet keretében a Tisza Lajos főhadnagy parancsnoksága alatt álló népfölkelő huszárszázadnak a 475-ös magaslatot kellett tartania. Április 2-án, nagypénteken, 10 óra felé erős tüzérségi tűzzel kezdetét vette az orosz támadás.

A halogató harc során a főhadnagy súlyos haslövést kapott, szerencséjére huszárjai el tudták juttatni a közeli a vasútállomásra, ahonnan Budapestre szállították. Az I. számú sebészeti klinikán összesen nyolcszor operálták meg, így élete megmenekült, szörnyű sebesülésének köszönhetően azonban egyik lábára teljesen lebénult és nemzőképességét is elveszítette.

Áldozatvállalásáért és helytállásáért a Katonai Érdemkereszt hadidíszítménnyel ellátott 3. osztályát adományozták számára, 1916. december 30-án pedig a király őt is aranysarkantyús vitézzé avatta. Tisza Lajos a ceremónián még annyira gyenge és megviselt volt, hogy tisztiszolgájának kellett az uralkodó elé támogatnia, sőt letérdelni sem tudott, így IV. Károly trónjáról felpattanva, állva ütötte lovaggá.

Komiszár Dénes külön kiemelte, hogy a gróf élete végéig filantrópként tevékenykedett, és mivel saját gyermeke nem lehetett, a környék összes csemetéjét sajátjaként szerette: számos rászoruló család csöppségeinek juttatott ruhát, élelmet és jótékonysági alapjain keresztül iskoláztatta, ösztöndíjakhoz segítette őket. Olyannyira szívén viselte a környékbeliek sorsát, hogy gazdaságát direkt azért nem gépesíttette, hogy minél több munkát tudjon adni a helyi parasztságnak.

Az előadásokat követően Kertész József százados, a helyi toborzóiroda megbízott vezetője röviden arról beszélt, hogy a Magyar Honvédség helyi képviselete tervezi, hogy az első világháborús centenárium alkalmából emléket állítson a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származó Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett és aranysarkantyús vitézzé avatott hősök számára, egy külön katonai parcella, illetve egy esetleges emlékmű formájában.

A százados kiemelte: jelenleg Szabolcs-Szatmár-Bereg az egyetlen megye, ahol kezdetét vette egy ilyen folyamat, azt már pedig mi tesszük hozzá, hogy a követendő példa remélhetőleg az ország más vidékein is ragadósnak bizonyul.

(Fotók: Béli Balázs / Alfahír)

A rend nélküli lovagok - Kik voltak az aranysarkantyús vitézek?

IV. Károly koronázásán került sor az utolsó aranysarkantyús vitézek felavatására. Akkor 47 hős magyar katona nyerte el a kor egyik legmagasabb elismerését, ám a megtisztelő címet és viselőit - sokszor szószerint - maga alá temette az összeomló Osztrák-Magyar Monarchia, majd a második világháború utáni kommunista emlékezetpolitika.

sss
2019. október 18. | 20:14
impeach
sss
2019. október 18. | 16:57
Orosháza
sss
2019. október 18. | 20:14
impeach
sss
2019. október 18. | 16:57
Orosháza
Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Németh Márton

Friss