Honnan jött a mozgalom ötlete?
Viki: A szülészeti aktivizmus mögött nemcsak külföldön, hanem hazánkban is sok évtized áll, amit azonban erős ciklikusság jellemez. 2015-ben állt össze ismét egy aktív nőcsapat, akikkel 2016. március 20-ra összehívtunk egy demonstrációt, amivel az volt a célunk, hogy az egymás közt már megfogalmazott problémáinkat a szülészeti ellátással kapcsolatban a nyilvánosság számára is láthatóvá tegyük. Hiába szerepel ugyanis egy szülés végi dokumentumon, hogy az anya és a baba „egészségesen távoztak” vagy „sikeres hüvelyi szülés”, ha a család azt egyáltalán nem úgy élte meg. A hozzánk eljuttatott történetekből kiderül, hogy a nő sok esetben rettegett, halálfélelme volt, sőt a tapasztalatok miatt nem mer több gyermeket vállalni. A közbeszédben ez még mindig tabunak számít, amit csak úgy törhetünk meg, ha ezek az anyák felvállalják a történeteiket, hogy
„ugyan egészségesen távoztak a kórházból, mégis sérüléseket szenvedtek.”
Ez a rendezvény volt a „rózsák forradalma”?
Viki: Nem teljesen. A Roses revolution egy nemzetközi kampány, ami kifejezetten a szülészeti erőszakról szól. Ezen a novemberi eseményen a nők gyógyulásuk jeleként rózsákat visznek az őket ért erőszak helyszínére. Abban az évben egy hasonló nemzetközi esemény került volna megrendezésre márciusban is, ám lefújták, mi viszont megtartottuk a demonstrációnkat ’Másállapotot a szülészetben! – Rózsák forradalma’ néven, amiből aztán előbbi a nevünk, utóbbi a jelképünk lett.
A szülészeti erőszak kifejezés nagy vitákat kavar. Annak, aki még nem hallott róla, hogyan írhatnánk le?
Viki: Szülészeti erőszak alatt értünk minden olyan beavatkozást és bánásmódot, amit a nő akarata vagy tudta ellenére végeznek el rajta vagy az újszülöttjén az ellátás bármely szakaszában.
Fel lehet mérni egyáltalán azt, hogy a szülő nők között mekkora ennek az aránya?
Viki: Sajnos ennél jóval kézenfekvőbb dolgokra sincs nyilvános statisztika, mert nincs monitoring. Az pedig, hogy hány nő érzi magát szülészeti erőszak áldozatának megfoghatatlan.
Csilla: Márcsak azért is, mert különbséget kell tenni az erőszak és a trauma között. Van szülészeti erőszak traumaérzés nélkül és trauma szülészeti erőszak nélkül. Ha egy anyán tudta és beleegyezése nélkül végeznek el bizonyos beavatkozásokat, az tulajdonképpen szülészeti erőszak, de van, hogy egyáltalán nem, vagy még nem éli meg traumaként.
Van, hogy később jön a traumaélmény?
Viki: Igen, sokszor a szülés utáni módosult tudatállapot vagy a tabusítás felülírja a traumákat, majd olvasnak egy hasonló történetet, vagy megint szembe kerülnek egy hasonló élménnyel és akkor áttörnek a gátak. Tudatosul bennük, hogy mennyi minden nem volt rendben a szülésük körül. Nekünk például nagyon sokan megköszönik, hogy közzétesszük a történetüket, mert ez is a gyógyulási folyamatuk része, a legtöbben eleinte nem is beszélnek róla.
Csakhogy értsük, valószínűleg egy első gyermekét világra hozó nő nem is tudja pontosan, hogy minek kell történnie a szülőszobán és átadja magát az orvosi szakértelemnek, utána viszont mégis benne van az érzés, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Hol lehet a probléma? Már a törvényi szabályozásnál találhatunk hibát?
Csilla: Ha az egészségügyi törvény minden paragrafusát betartanák, akkor azt hiszem, hogy töredékére csökkenne a szülés során traumát átélt nők száma, hiszen akkor minden tervezett beavatkozásról megfelelően tájékoztatnák az anyákat. Amennyiben szükséges, elmondanák, hogy mi annak a beavatkozásnak az előnye, hátránya, van-e rá alternatív lehetőség. Van-e döntési joga a nőnek vagy éppen nincs, mert a magzat élete forog kockán. Ezáltal a nő kompetensnek érezné magát a saját szülésében és nem élné azt meg traumaként.
„Ez, hogy tájékoztatni kell mindenkit a saját nyelvén, a saját szintjén, életkorának, értelmi képességének megfelelően szóról szóra, betűről betűre ott van az egészségügyi törvényben, azonban a mindennapi gyakorlatban nem jelenik meg.”
Valami ilyesmit mondott Kásler Miklós is, mikor novemberben fogadta magukat. A törvényi alap adott, és szerinte a probléma nem is rendszerszintű. Kinek kellene akkor lépni, hogy változás legyen?
Viki: Kezdjük azzal, hogy ez a mozgalom nem azért indult, hogy lobbitevékenységet folytatva a minisztériumban üldögéljünk, de végül nem tudtuk megkerülni. Fontosnak tartottuk, hogy a nők üzeneteit eljuttassuk a döntéshozókhoz, mert ugyan az egészségügyi törvényünk tényleg jó, csak látni kell, hogy nincs senki, aki azt betartassa. Nem azt mondom, hogy nincsenek nagytudású orvosaink vagy szülésznőink, de kellene egy felső garancia, a lejárt irányelvek helyett szükség lenne a legkorszerűbb gyakorlatokkal összhangban lévő új szülészeti irányelvek lefektetésére.
Például?
Viki: Például a szülő nőt jelenleg betegként kezelik, pedig
„a várandósság az nem egy betegség.”
A legújabb, a rooming in/együttes elhelyezésről szóló ombudsmani jelentésben is benne van, hogy még a kórházban kezelt kismama sem beteg, hanem ellátott. Ennek értelmében fontos lenne egy olyan szakmai irányelv, ami kimondja, hogyan lehet a testünkben a szülés során lezajló folyamatot támogatni. Tavaly a Nemzetközi Anya-, baba- és családbarát kezdeményezés keretében született egy konszenzus, ami az anya-baba egység megbonthatatlansága mellett nagy hangsúlyt fektet a nők jogaira és a tiszteletteljes ellátásra is. Elég lenne az ott megfogalmazott ajánlásokat átvenni és betartatni.
Az ombudsmani állásfoglalástól várható javulás a szülés utáni szeparáció terén?
Viki: Tavaly haladó szellemiségű neonatológusok eljuttattak minden intézménybe egy szuper kiadványt, ami pontról pontra leírta, hogyan kellene ellátni az újszülötteket és koraszülötteket, de máról holnapra nem változott meg az ellátás. Így hiába is juttatják majd el minden szülészeti intézménybe, nem fűzünk sok reményt hozzá, hogy csak ez az állásfoglalás nagy hatást vált majd ki, de talán beindít egy pozitív folyamatot.
Akkor mi az, ami kiválthatna?
Viki: Meglátásunk szerint az, ha van az intézményben egy lelkes szakember vagy anyacsoport, akik ránéznek a folyamatokra. Ilyen volt például a Honvéd PIC, ahol Nádor Csabáék külföldi mintára elkezdték beépíteni a jó gyakorlatokat. Emellett rettentően fontos a nők visszajelzése. Küldjék el az élményeiket a főorvosnak, az ellátó szakembernek, a betegjogi képviselőnek. Igaz, az is nagy probléma, hogy ezeket a visszajelzéseket nem gyűjti az ellátórendszer, de ha közvetlen eljut a dolgozókhoz, hogy mi az általános tapasztalat, és tudják, mit élnek meg a nők, tudni fogják azt is, hogy min kell változtatni. Szerintünk így formálható a rendszer.
A mozgalom szerint mik azok a tényezők, amiken elsősorban változtatni kellene a szülészeti ellátásban? Szóba került például az orvosok hozzáállása…
Viki: Ez az egyik legfontosabb. A szavaknak nagy ereje van. Még az egészen idős nők is emlékeznek a szülésük körülményeire, a bánásmódra. Ha egy szülő nőnek a fájdalmai közben az ügyeletes orvos odaveti, hogy „ez még semmi, ezerszer jobban fog fájni” és hasonló, a nő méltóságát sértő megnyilvánulásai vannak a szülés során, akkor a helyzetből adódóan egyébként is extrán érzékeny nő könnyen szenved lelki sérüléseket. A halva született babák, vetélések esetén is nagyon fontos, hogyan beszélnek a gyermekét éppen elvesztő édesanyával.
„És ez nem arról szól, hogy démonizáljuk a szakembereket vagy azt mondjuk, hogy minden csecsemős nővér egy vadállat, hanem arról, hogy jelen vannak káros gyakorlatok a rendszerben, amiken képzésekkel lehetne javítani.”
Csilla: Az elmúlt években amúgy láthatóan törekvés van a szülészeti ellátás jobbá tételére, de
„nem a macis tapétától lesz család- vagy anyabarát az ellátás, hanem például attól, hogy erőszakkal vagy beleegyezés nélkül egy pillanatra sem választják el az anyát a kisbabájától, nem indítják be előbb a szülést, mert jön a hosszú hétvége vagy valóban csak szükség esetén alkalmaznak császármetszést.”
De teljesen tarthatatlan az is, mikor a nők azt írják nekünk, hogy szomjasan csak gézlapot nyalogathattak, mert a magyar rendszerben általában elképzelhetetlen a szabadon mászkálás, evés-ivás vagy a vajúdási testhelyzet megválasztása.
Az orvosok részéről nem lehet egyfajta komplikációelkerülés a sok császár vagy a túlzott medikalizáció a szülések terén? Gondolom, nekik a legfontosabb, hogy fizikailag ne essen baja senkinek, miközben lehet, észre sem veszik, hogy ezzel milyen lelki sérüléseket okoznak.
Csilla: Azért a császármetszés egy nagyhasi műtét, nem teljesen egyértelmű, hogy nem okozhat komplikációt. Ez nem egyértelműen korszerűbb vagy jobb megoldás, sőt egy élettani szülésnél semmi nem lehet jobb.
Viki: Azt tudjuk, hogy
„van az egészségügyben egy úgynevezett pernyomás.”
Mivel nagyon hangsúlyos az adminisztráció, a dokumentálás, a biztonságra törekvés, ezért gyakoribbak a császármetszések is, amik úgymond mutatják, hogy foglalkoztak az anyával. Mivel könnyen indulnak perek az elvárható gondosság elmaradása miatt, ez valahol egy biztosítékká vált az orvos számára. A pernyomás tehát valóban okozhat egy olyan tendenciát az egészségügyben, aminek következtében inkább egy kicsit túlbiztosítanak, hamarabb avatkoznak be.
És mi a helyzet a szülészetek felszereltségével?
Viki: Az infrastruktúrával vannak főként problémák. Például, sok helyen még mindig nincsenek egyszemélyes vajúdók, amik gyakran vezetnek jogütközéshez. Ha hárman vajúdnak egy szülőszobán, ahol nincs megoldva a térelválasztás, akkor hiába van jogom kísérőhöz, aki bent lehetne velem, mikor ezzel a másiknak a személyiségi és a szemérem védelméhez való joga sérülne. Ha már költünk a szülészeti ellátásra, akkor azt lehetőleg tegyük a leghatékonyabban és ezeknek a megoldására menjen el a pénz az új kanapék, TV-k és macis tapéták helyett. Biztos jó szándék vezérli a tervezőket, csak sajnos az elképzeléseik nem találkoznak az igényekkel.
Otthon nem adódhat ilyen probléma, de az otthonszülésről általánosságban az a kép él az emberekben, hogy valami veszélyes dolog, mert nincs ott az orvos. Valóban az?
Viki:
„Fontos kimondanunk, hogy az élettani szülésnek a kompetens szakembere a szülésznő, a bába.”
A szülész-nőgyógyász a beavatkozásra van kiképezve, arra, hogyan lehet az eltéréseket felismerni és azt minél gyorsabban és hatékonyabban kezelni. Ez a medikális szemlélet borzasztóan fontos nőgyógyászati betegségeknél, a szülés elakadásának olyan szakaszában, ami már nem szülésznői kompetencia. A normál szülés kiséréséhez azonban egy teljesen más képességekkel rendelkező szülésznőre van szükség.
„Idehaza az egy strukturális probléma, hogy az elvárható gondosság elve és a szülészeti rendszer elmúlt évtizedeinek felépítése miatt minden szülésnél van nőgyógyász, akinek egyébként a nemzetközi modellekkel összhangban nem lenne ott helye."
A nőgyógyászok egy része is vallja, hogy van elég dolga és elég lenne csak az orvosi szakértelmet igénylő eseteknél jelen lennie.
Csilla: Az otthonszülés egy normál terhesség esetén nem veszélyes és nagy pozitívuma, hogy érvényesül ez a bábai modell, ami normál várandóság esetén a legkorszerűbb ajánlások szerint is a legideálisabb. Igaz, 2014 óta elviekben a kórházban is van lehetőség egy szülésznőt választani, aki végigkíséri a várandóságot és levezeti a szülést, de a gyakorlatban ez sem valósul meg.
Ez lenne az ideális? Kórházban, de választott szülésznővel?
Csilla: Az evidenciákkal összhangban a bábai modell megvalósulása lenne az ideális, ahogyan az is, ha az otthonszülés tb-támogatott lenne. Akkor adná meg a szabályozás a szabad választás lehetőségét, most ugyanis sokan nem választhatják pénzügyi okok miatt az otthonszülést, a kórházakban pedig ritkán valósul meg a bábai modell.
„A legfontosabb az lenne, hogy a szülésznő ne asszisztens szerepben legyen jelen, mert ő a szülés igazi, kompetens szakembere.”
Ideális esetben a várandóság elejétől a gyermekágyig egy szülésznő kísérné a kismamát és nem aprózódna fel az ellátás a védőnők, szakrendelők, nőgyógyászok között, aminek következtében sokszor az információk is elvesznek és az anya kiszolgáltatottnak érzi magát.
A szülészeteken elég nagy összegek cserélnek gazdát. Ebben az esetben ki kapná a hálapénzt?
Viki: Ez egy nehéz kérdés. A kutatások alapján kimondhatjuk, hogy a hálapénz alapvetően torzítja az ellátást, fokozza az átláthatatlanságot, az alá-, fölé rendeltséget, és az elvárásokkal ellentétben a fogadott kísérők nem eredményeznek sikeresebb szüléseket, vagy kevesebb sérülést a nők a számára. Azonban gyakran a fogadott orvos választása teszi csak lehetővé, hogy a választott kórházban szülhessenek a nők, ami fontos igény a családok részéről. Mindemellett vannak olyan költségek, melyeknek nem feketén kellene mozogniuk, hanem például rendelkezésre állási díjként valahogy be kellene építeni a finanszírozási rendszerbe. Nem várható el ugyanis az általános ellátás keretében, hogy a választott szülésznő a műszakját követően az éjszaka közepén is bejöjjön, ha az anyának akkor van rá szüksége. A rendelkezésre állás és az ellátó orvos vagy szülésznő megválasztása láthatóan létező igény, hiszen ezért is alakult ki az a gyakorlat, hogy a fogadott orvosnak akár számlára, akár borítékban pénzt adnak.
„A vágyott cél az lenne, hogy mindenkinek attól függetlenül, hogy fogad-e orvost vagy ügyeletben szül, járjon ugyanaz az ellátás és megszüntessük azt, hogy egyes orvosok a rossz gyakorlatért is pénzt követeljenek.”
Nagy port kavart nemrég, amikor egy nőtől a császármetszés után gyakorlatilag pénzt követelt az ügyeletes orvos. Kezdjük azzal, hogy utólag pénzt követelni etikátlan. Ráadásul követelni azt a pénzt nagyon más, mint amikor valaki önként adja.
Csilla:
„A legfontosabb jelenleg az lenne, hogy akinek nincs lehetősége orvost fogadni, az is részesüljön evidencia alapú ellátásban és ne traumatizálódjon, épen kerüljön ki a szülészeti eljárásból. Az is, aki nem Budapesten él és nincs választási lehetősége vagy ügyeletben szül… Mindenkinek jusson a méltó bánásmód.”
(Fotók: Béli Balázs/Alfahír)