Stefano Bottoni: a románok úgy érzik, most eljött az ideje, hogy odalépjenek a magyaroknak

Hogyan lehet a halottakon keresztül üzenni az élőknek? Mit kerestek csendőrtisztek és pópák a huligánok között Úzvölgyében?Hogyan lehet a románok számára az RMDSZ és a Fidesz egyszerre ellenség és szövetséges? Hogyan vándorolnak a magyaroknak szánt milliárdok román zsebekbe? Lesz-e végre olyan román párt, amely nem utálja a magyarokat? Az elmúlt hetek aggasztó és zavaros erdélyi híreinek hátterét Stefano Bottoni történésszel, az erdélyi magyarság kutatójával igyekeztük szétszálazni.

A román-magyar viszony az elmúlt években sem volt felhőtlen, ám az úzvölgyi magyar katonatemető meggyalázása kapcsán rég nem látott indulatok törtek felszínre. Sokan azonban nem értik, miért olyan fontos egy temető ügye, amelynek birtoklása nem jelent sem több hatalmat, sem vagyont egyik közösség számára sem. Minek civakodunk halott emberek sírja felett?

Pedig jelentős részben ez is a hatalomról szól, csak másképpen, mint, ahogyan eddig megszoktuk. A mostani egymásnak feszülés alapvetően két síkon zajlik Van egyrészt egy nagyon mély emlékezetkonfliktus az első világháború és az azt lezáró trianoni diktátum körül. Nekünk ez a centenárium gyászjubileum, a románoknak ünnep. Ez már eleve belekódolja a feszültséget a két közösség viszonyába. 2014-ben volt a háború kitörésének, 2016-ban Románia belépésének századik évfordulója. Onnantól kezdve szinte hónapról hónapra, a különböző események egymást követő centenáriumán végig haladva nő a feszültség. És Trianon évfordulója még hátra van. Úzvölgye ráadásul jelképes helyen fekszik. Egy nagy többségében magyar, és egy színromán megye határán, a történelmi Magyarország határának közelében. 

Stefano Bottoni

 

Ez elég egy ekkora balhéhoz?

Önmagában természetesen nem. Ez a történet azonban jó előre felépítettnek tűnik – méghozzá minden jel szerint Bukarestből. A temetőgyalázást sem helyiek csinálták, hanem odabuszoztatott huligánok, és ne felejtsük el, hogy  a román tömegben megjelentek a csendőrség, a hadsereg és az ortodox egyház képviselői is. Ez a három szervezet pedig aligha mozdul meg központi akarat híján. Ez a konfliktus másik síkja, amely jelen időben zajlik. Nem a múltról, hanem a pillanatnyi hatalmi-politikai helyzetről szól. Közvetlenül az úzvölgyi botrány utáni napokban sokan aggódtak is, hogy megismétlődhetnek az 1990 márciusában látott véres események. Ám azt is észre kell vennünk, hogy, amilyen nagy volt a harci zaj aznap a temető körül, annyira gyorsan csendesedett is el. A román hatalom nem második Marosvásárhelyt akart, sokkal inkább csak jelzést küldeni a megfelelő helyekre. A kormányzó, magát baloldalinak nevező, ám a ceausescu-i soviniszta kommunizmus örökösének is tekintett PSD két címre is üzenhetett ezzel: egyrészt a RMDSZ-nek, amely éppen az üzvölgyi helyzetre hivatkozva bontotta fel nem sokkal korábban az együttműködést velük, másrészt Budapestnek is.

Világossá akarták tenni, hogy Erdélyben a románok az urak, és a jelenleginél sokkal rosszabb forgatókönyveket is képesek lehetnek kialakítani, ha akarnak.

Egyben a Securitate hivatalos és nem hivatalos utódszervezetei is életjelet adtak magukról: még mindig létezünk, és még mindig képesek vagyunk akár egy '90-es marosvásárhelyi pogromhoz hasonló helyzetet előidézni. 

No, de közben meg az RMDSZ jó eséllyel a PSD által tudatosan átjátszott szavazatokkal került be az Európai Parlamentbe, a román és a magyar kormány pedig számos tekintetben szövetségese egymásnak nem csak formálisan a NATO-ban és az EU-ban, hanem az Unión belüli vitákban is. 

A két jelenség egyszerre igaz. Így működik a balkáni politika. Az RMDSZ-ben a bukaresti politika egyszerre lát fontos partnert és veszélyt is. Hasonlóképpen a magyar kormány által Erdélybe irányított, korábban soha nem látott mértékű forrásokra is úgy tekintenek, mint, amelyek veszélyeztethetik a román hegemóniát – viszont remekül le lehet őket fölözni.

A helyi magyar politikában jártas ismerőseim szerint nyílt titok, hogy a fejlesztési pénzek mintegy harmadát a román gazdasági elitnek folyatják át, így vásárolva meg a hatalom hallgatólagos beleegyezését.

A magyar és a román kormány egymásra is számít a brüsszeli politika alkalmi kámaszútráiban. Csakhogy ez a román nemzetstratégiai gondolkodáson alapjaiban biztosan nem változtat: a legkisebb magyar térnyerést is árgus szemekkel figyelik, és odalépnek, ha úgy érzik, eljött az ideje.

Már a román politikusok zsebét is magyar közpénzzel tömik | Alfahír

A román baloldal politikusa is pénzt nyert azon a pályázaton, amelyet a magyar kormány 2017-ben az RMDSZ segítségével bonyolított le az erdélyi Mezőségen. A Magyar Hang járt utána, hogy mi lett a sorsa a két évvel ezelőtti pénzosztásnak, amely alapvetően a határon túli magyaroknak lett kitalálva.

Stefano Bottoni

 

Ez ez alapállás biztosan nem változhat meg? A magát progresszív-liberálisnak valló USR-PLUS pártszövetség a nacionalizmuson való túllépést ígéri és az idei EP-választási kampányban magyar óriásplakátokkal is hirdették magukat. 

Ez nagyon szép tőlük. Csak, hát, az EP-be küldött képviselőjük, Dacian Cioloș a magyarellenes Vatra Româneascăban kezdte közéleti pályafutását, és 2015-17 között miniszterelnökként sem árult el különösebb érzékenységet a magyarok problémái iránt.

Romániában egyszerűen nem kerülhet vezető pozícióba sem a politikában, sem az állami intézményrendszerben, de még a felsőoktatásban sem olyan ember, aki valóban nyitott lenne az erdélyi magyarság irányába.

Bármilyen progresszív, vagy européer elveket is hangoztat, e tekintetben Cioloș sem kivétel. 

Említette, hogy a románok figyelik a magyar térnyerést, és odalépnek, ha úgy érzik, itt az ideje. Most úgy érzik?

Valószínűleg igen. A Fidesz ugyan magabiztosan nyerte az idei EP-választásokat is, ám uniós szinten a dolgok messze nem úgy alakultak, ahogyan Orbán Viktor elképzelte. Az euroszekptikus erők nem erősödtek meg olyan mértékben, hogy átvegyék a kezdeményezést Brüsszelben, a magyar kormány pedig egyre veszélyesebb mértékben szigetelődik el az Unión belül.

Amikor az európai politikai és értelmiségi elit arra figyel, hogyan kerül veszélybe a jogállamiság, vagy éppen a tudomány függetlensége Budapesten, akkor Bukarestben miért ne gondolhatnák úgy, hogy most egy kicsit lehet húzni a nadrágszíjon a magyarokkal szemben?

Elnézve az elmúlt hetek híreit, nagyon úgy tűnik, hogy ez messze nem merül ki az úzvölgyi temető átvételében. 

Persze, hogy nem. Az csak a leghangosabbat szóló szimbolikus üzenet volt. A nyelvi jogok szűkítése, vagy a magyar nyelvű felsőoktatás visszaszorítása lényegesen komolyabb horderejű ügyek. De az igazság az, hogy a lassú visszafelé araszolás a kilencvenes évekbe már jó ideje zajlik, méghozzá a talán legfontosabb fronton: az elkobzott magyar javak visszaszolgáltatása terén. Románia uniós csatlakozásának idején még a magyarországinál is jóval korrektebb  visszaszolgáltatási törvényt alkottak, hiszen akkor mindent annak a célnak rendeltek alá, hogy úgy tűnjön: sikerül rendezni a viszonyt a nemzeti kisebbségekkel. Az utóbbi években viszont azt látjuk, hogy sorra indulnak az ellenperek, a hatalom igyekszik minél több mindent visszavenni.

Ez pedig a helyi magyar közösségek egzisztenciális és infrastrukturális hátterének gyengítéséről szól, ami sokkal veszélyesebb folyamat, mint a bármennyire is fájdalmas szimbolikus gesztusok. 

A magyar kormány nem éppen ezért költ olyan sok pénzt az elszakított közösségek fejlesztésére?

Ha arra költenék, nem is lenne ezzel semmi gond. A magyarok lakta régiókra a mindenkori román hatalom – miközben helyi uralmához ragaszkodik - legszívesebben egyetlen lejt se költene, így égetően szükség van az anyaországi támogatásra. Különösen úgy, hogy a 2010 előtti kormányzat szimbolikus és gyakorlati síkon is magára hagyta a határon túli magyarságot. Így semmi megdöbbentő nincs abban, ha – különösen Erdélyben – nagyon sokak körében nem csak politikai lojalitás, de érzelmi azonosulás is kialakult a Fidesz és Orbán Viktor irányában. A gond az, hogy a forrásokat egyetlen budapesti központból osztják, és azt is egyetlen központ, az RMDSZ osztja tovább helyben. Ez pedig egy olyan hűbéri láncolatot alakít ki, amely a támogatások összes pozitív hozadékával együtt is nagyon veszélyes jelenség.

Egyre több helyen látni, hogy a Budapesttől és Bukaresttől való kettős függőség kényszerzubbonyában elsorvadnak az élő, autonóm helyi közösségek, nélkülük viszont azokat az intézményeket, amelyeket a magyar állam ott megteremt, nem lehet majd üzemeltetni, fenntartani. 

Stefano Bottoni

 

És ezt a magyar kormány nem látja?

Nem is igazán akarják látni. Az ő falusias, néptáncolós, népdalolós, skanzenszerű Erdély-képükben elég, ha az anyaország megmenti a templomot és az iskolát. Ezek tényleg nagyon fontos dolgok, és számtalan kistelepülésen valóban ez a megmaradás kulcsa. Csakhogy létezik egy fiatal, nagyvárosi urbánus erdélyi magyarság is Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen.

Ők szépen, csendben a lábukkal szavaznak, és legkésőbb diploma után lelépnek Nyugatra. Róluk Orbánék alig tudnak valamit, és nem is érdekli őket ez a réteg.

Soha, ilyen tragikus mértékben nem fogyatkozott még a romániai magyarok száma, mint az elmúlt évtizedben. Hiába építünk egyébként nagyon helyesen templomot, meg iskolát, ha ötven év múlva nem lesz senki, aki használja.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Harmati András

Friss

sss
2019. október 22. | 10:14
Egy éves keverék kutyáját kötötte motorjához egy 56 éves hejőbábai férfi, majd elindult a járművel a szomszéd faluba. Az ebet vonszoló férfit egy másik motoros állította meg, ő hívta a rendőröket is.
Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Harmati András