Boldog születésnapot, nemzetem!

1848. március 15.

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Ünneplünk, bizony, bármennyire is a koronavírus uralja a közbeszédet! Mégpedig a magyar nemzet születésnapját. Hiszen – tetszik vagy sem – a polgári forradalmak, így az 1848. március 15-i pesti forradalom is az össznemzeti tudatok kibontakozását jelentették.

Hiszen gondoljunk csak bele:

korábban a „natio” fogalmába csak az uralkodó elit tartozott bele,

akik születésük jogán szerezték ezt a kiváltságot. A – mai szóhasználattal szólva – utca embere, vagyis az egyre szélesebb réteggé váló polgárság, akik adott esetben jobbágysorból küzdötték fel magukat, nem tartoztak ebbe a kiváltságos klubba. Pedig igényelték!

A polgár önállóvá vált, mert vállalkozni, tudásával vagyonkára, esetleg tehetősebb vagyonra tett szert, így befolyása is megnőtt. Ám az arisztokratikus réteg féltette évszázados előjogait. Ezért törtek ki sorban a polgári forradalmak kezdve Angliával, Párizzsal, majd jött Bécs, és a föltámadott tenger hullámai 172 évvel ezelőtt elérték Pestet is.

A polgár pedig kivívta azt, ami tudása alapján neki jár.

Az arisztokráciát felváltotta a meritokrácia, ahol nem a korábbi kapcsolatok, hanem a tudás érvényesült.

Ehhez elengedhetetlen volt a márciusi ifjak tizenkét pontja, amely nem eltörölni kívánta a reformkorban már elért vívmányokat, hanem kiteljesíteni azt. Megvalósítani a szólás-, a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, rendszeres országgyűlést és annak felelős kormányzatot kívántak, törvény előtti egyenlőséget, közteherviselést, modern igazságszolgáltatást, önálló pénzügyeket és gazdaságot követeltek. És fontosnak tartották, hogy ne húzódjon határ magyar és magyar között.

Liberálisok voltak? Igen, a szónak a klasszikus, voltaire-i értelmében, melynek köze nincs ahhoz, amit ma úgynevezett liberalizmus alatt értenek széljobbtól egészen a ma magukat liberálisnak vallókig. Hiszen ma már nincs az a vaskalapos ókonzervatív, aki kétségbe vonná az általános és titkos választójog, a vállalkozás szabadsága, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága és a többi hasonló polgári jog létjogosultságát! Konzervatívok voltak? Igen, hiszen a kulturális hagyományokat híven ápolták.

A parázs viták akkoriban is hevesek voltak, Széchenyi és Kossuth kibékíthetetlennek tűnő ellentéte mindenki számára köztudott. Mégis volt bennük annyi becsület, hogy nyilvános vitáikat egymás újságjainak hasábjain közölték le, így függetlenül attól, ki kinek a híve volt,

első kézből és hitelesen tudott tájékozódni a közéleti kérdésekről.

A polgár pedig, aki akár a Jelenkort, akár a Pesti Hírlapot lapozgatta, úgy érezte, mind a nagycenki nemes, mind a monoki ügyvéd közvetlenül hozzá, a magyar emberhez szól, vitájukon keresztül az ő javát akarják. 1848. március 15-én ez megmutatkozott a maga teljességében: a magyar nemzet megszületett.