(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Azbej Tristan szereti a munkáját, adta hírül az érintett a minap a Facebook-oldalán. Sokan felsóhajthatunk e hír hallatán, különösen azok, akik Krisztust követő állampolgárként húzzuk az igát a Kárpát-medencében. Ha az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkár szereti a munkáját, akkor az bizonyára azt jelenti, hogy a kormányunk fölött – mint az alkonypír – lassan fölsejlik a glória.
Így lenne? A másik lehetőség, hogy Azbej Tristan azért szereti a munkáját, mert ennél nehezebb kihívással keresztényként nem szembesülhet. Az evangélium üzenetét sárba tipró kormányban az evangéliumért dolgozni, az bizony emberes feladat! És Tristan – én így ismertem meg – szereti a kihívásokat.
Hálátlan feladat egyik kezemmel az üldözött keresztények ügyéért forgatni meg minden követ, míg másik kezemmel üdvözölni Üzbegisztán, a 17. leginkább keresztényüldöző ország elnökét. Mentális kihívás egyszerre hirdetni azt, hogy Európa területére egy migráns se tegye be a lábát, különösen, ha az muzulmán, és hirdetni azt, hogy Törökország helyesen alakítja mecsetté a Hagia Szophiát! Farkast kiáltva keresztényüldözésről beszélni egy kerületi polgármester kusza mondatai miatt szervezett tüntetésen, de csöndben végigkövetni, ahogy Erdogan (a 24. legnagyobb keresztényüldöző) kedvéért megbénul a székesfőváros – mindezt ráadásul örmény gyökerekkel!
Szomorú lehet átélni azt a kormányzati osztogatást is, hogy a legostobább propaganda hecckampányokra dupla annyi pénz jut, mint a számára – elvileg – legfontosabb ügyre, a „keresztény szabadságra”.
De mit jelenthet a valóságban ez a „keresztény szabadság”, amelynek zászlója alatt – az államtitkár felszólítása szerint – fel kell sorakoznunk? Vajon a keresztények szabad vallásgyakorlását? De azt ki dönti el, hogy ki a keresztény? Ugyanis nem kapott mindenki egyházi státuszt, aki keresztényként kopogtatott a hatalom ajtaján. Iványi Gábor közössége Strasbourghoz kényszerült fordulni, ahol helyt is adtak keresetének. Vajon az üldözött keresztények megsegítéséért létesült államtitkárság ezek után partnerségi megállapodást kötött a keresztényeket védő döntést hozott emberi jogi bírósággal?
És amely egyház megkapta az egyházi státuszt, mint az evangélikus egyház, a számaránytól, vagy a politikai akarattól függően kapnak állami támogatást? Egy református püspök, Bölcskei Gusztáv le akart volna mondani a saját egyházának juttatott hatalmas támogatások egy részéről amiatt, mert a testvérfelekezet támogatásait politikai okokból megkurtították. Pénzen meg lehet venni a „keresztény szabadságot”, ahogy azt a hódmezővásárhelyi plébános sugallta kijelentésével, mi szerint támogassák a szavazáson a fideszes jelöltet, mert „már ott van a pénz a számlán”?
A „keresztény szabadság” vajon egy állandó vezérfonál, vagy egy olyan tünékeny hajnalcsillag, ami csak akkor ragyog, ha a politikai érdek el nem vakítja az eget? A keresztény szabadság szerint Josep Borrellnek, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének van igaza, aki aggódik a Hagia Szophia mecsetté nyilvánítása miatt, vagy Recep Tayyip Erdogannak, aki szerint az török belügy? Vajon az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkár részt vesz a Hagia Szophia mecsetté válása miatt a vallásközi békéért szervezett közös imádságon, vagy a keresztény szabadság nem terjeszkedhet túl az időleges politikai-hatalmi érdeken? Lehet-e egyáltalán más a „keresztény szabadság”, mint a jelző nélküli szabadság?
A kormány úgy tartja az egyházakat, mint a májukért etetett libákat. A libák hosszú éheztetés után önfeledten lakmároznak, míg a kamrában már fenik a késeket. Máshogy vág egy kés, ha azt államszocializmus helyett keresztény szabadságnak nevezik?
Ahogy Erdogan sem Allahért alakítja mecsetté a Hagia Szophiát, hanem piti politikai játszmák miatt, úgy Orbán Viktor sem Krisztusért térül-fordul keresztény köntösben. Hogy ha ez a köntös Orbán Viktornak majd szűk lesz, számíthatunk-e az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkárra, hogy megmentsen bennünket saját kormányunktól? Előre szólok, én nem segítséget kérek majd Azbej Tristantól, hanem – a régi barátságunk emlékét őrizve – egy bólintást.