Mindenszentek és halottak napja. Két olyan nap, melyek a naptárban egymást követik, az utca embere sokszor össze is keveri vagy épp összemossa őket. Előbbi a katolikus világegyház ünnepnapja, utóbbi profánabb, ugyanakkor bensőségesebb emléknap.
Mégsem véletlen, hogy sokszor keverjük a két napot. Hiszen mindannyian arra gondolunk, hogy szeretteink „most már jó helyen vannak”, egy végső megnyugvásban. Hívő emberként azt valljuk, ők most már nemcsak tükör által homályosan, hanem színről színre látják Istent. És emiatt – bár fáj az elválás az evilágból – a halál azt hozza magával, hogy
Ilyentájt járjuk a temetőket, felkeressük elhunyt szeretteink sírjait. Hogy ez a mindennapi lelki közelség egy kicsit fizikai valót is öltsön. Ünneplőbe öltöztetjük a nyughelyeket. Az enyészet avarrétégét lesöpörjük, az örök fényesség mécsesét, a meg nem szűnő szeretet virágát visszük az ott nyugvóknak.
Szeretteink sírja mellett ismeretlenek nyugszanak. Nevek, évszámok, esetleg fénykép. Számunkra semmitmondók. XY, élt ettől eddig. Másutt csak a családban betöltött szerep vagy egy becenév. Annak ellenére, hogy nem tudjuk, ki volt Anya vagy épp Gizike, valakiknek mégis az a legfontosabb sír.
Aki nem válik világhírűvé, az is megmarad azok emlékezetében, akik szerették, esetleg azokéban is, akik mint egyszerű, de egyedülálló emberre emlékeznek rá
– mondta Jelenits István piarista szerzetes, teológus, író két éve a Magyar Kurírnak adott interjújában. Ebben a mondatban pedig ott rejtezik halottak napjának igazi bensősége. Azok iránt a világi, vagy mondjuk így, hétköznapi szentek iránt érzett tisztelet, akikről Ferenc pápa fél évvel megválasztása után beszélt:
Szükségünk van reverenda és fátyol nélkül szentekre. Szükségünk van farmeros és tornacipős szentekre. Szükségünk van szentekre, akik moziba mennek, zenét hallgatnak, és barátaikkal sétálnak. Szükségünk van szentekre, akik Istent teszik első helyre, de az egyetemen is kitűnnek. (…) Szükségünk a világban élő szentekre, a világban megszentelődő szentekre, akik nem félnek a világban élni. Szükségünk van kólát és hot-dogot fogyasztó, internetező és iPodot használó szentekre. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik az Eucharisztiát, és nem szégyellnek a hétvégén sört inni vagy pizzát enni barátaikkal. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik a mozit, a színházat, a zenét, a táncot, a sportot. Szükségünk van társaságot kedvelő szentekre, akik nyitottak, normálisak, barátságosak, vidámak és jó barátok. Szükségünk van olyan szentekre, akik e világban élnek, és meg tudják ízlelni a világ jó és tiszta dolgait, de mégsem világiasodnak el… Legyünk hát ilyenek!
Hiszek abban, hogy mindenszentek és halottak napja táján eltávozott szeretteinkre gondolva
akik nem tettek semmi világraszólót, „csak” tisztességgel élték meg egyedülálló életüket, példát mutatva azoknak a hozzátartozóiknak, barátaiknak, akik majd követni fogják őket. És ha ők is ilyen élet után térnek majd haza az Úrhoz, nekik is lesznek ilyen követőik, akkor talán jobbá válik majd a világ is.