Ami a járvány leple alatt elveszti közpénz jellegét…

pénz, közpénz

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Nyolc év alatt kilencedszer szeretné módosítani a Fidesz a „gránitszilárdságú” Alaptörvényt. Kilenc módosítás nyolc év alatt nem gránit-, hanem inkább tejbegrízszilárdságot jelent, a tartalma sokkal aggasztóbb.

Nem ugrom rá „az anya nő, az apa férfi” gumicsontra, mert nyilvánvaló biológiai tényeket Alaptörvénybe iktatni röhejes. Klisé, elcsépelt, de csak azért is ide illesztem a Brian életéből az idevágó részt.

(Abban azért bízom, lesz olyan troll a parlamenti képviselők között, aki az indítványhoz módosító javaslatként benyújtja, hogy a Föld gömbölyű, így küzdve a tudománytalan propaganda ellen. Aki ezt nem támogatja, az laposföld-hívő!)

Sokkal veszélyesebb, sőt óriási történelmi visszalépés a közpénz fogalmának szűkítése.

A polgári forradalmak egyik vívmánya ugyanis épp az, hogy elvált egymástól a közvagyon és a magánvagyon.

Az uralkodó elit nem kénye-kedve szerint költekezhetett a közös kalapból, hanem azt a polgári nyilvánosság jogosulttá vált felügyelni. A polgári nyilvánosság pedig nem abból áll, hogy a kormányzat kinevezi valamelyik csinovnyikját az ellenőrzésre jogosult szervezet élére, aki majd elsikálja a disznóságokat! A polgárok közül bármelyikük hozzáférhet az adatokhoz.

Természetesen az államtól kikért (közpénz)adatokat nem mindenki tudja megfelelően rendszerezni, de léteznek erre szakosodott újságírók. A tényfeltárás, oknyomozás az újságírói szakmán belül egy külön műfaj, annak minden szépségével vagy épp unalmával. Van kolléga, aki irtózik attól, hogy a különböző hivatalos adatbázisokban jogi bikkfanyelven megfogalmazott dokumentumokat böngésszen. Másik kolléga meg örömtáncot tud lejteni, ha a több tucat oldalas szerződésben rábukkan arra az egy számra vagy fél mondatra, ami leleplezi a kormányzati korrupciót.

Azzal, hogy rögzítik, a közpénz csak az állam bevétele, kiadása és követelése, megvalósul az a korábban már elsumákolni szándékozott módszer, hogy az átruházott vagyon

elveszti közpénz jellegét.

Az Alkotmánybíróság épp ilyen esetre mondta ki a fideszes Alaptörvény alapján, hogy ez nagyon nem így van,

a közintézmény (a 2016-os esetben az MNB) közfeladatot lát el, kizárólag közpénzzel gazdálkodik, ezért az átláthatóság és a közélet tisztasága érdekében a nyilvánosság előtt elszámolással tartozik.

Legendássá vált Kovács Zoltán államtitkár tévés reagálása arra a felvetésre, hogy nem szabad eltitkolni, mire költik a közpénzt a kedvezményezettek:

A gyakorlat az, hogy a közpénz mindaddig közpénz, amíg például ki nem fizetik munkabérként egy közszférában dolgozó személynek, legyen az egy mezei ügyintéző vagy épp a miniszter. De azt

polgári konzervatívként megkövetelem, hogy hadd ellenőrizhessem a hatalom mindenkori gyakorlóit

abban, hogy a közös adóforintjainkat hány alvállalkozón keresztül folyatják el, hogyan lesz belőlük hétmilliárdot érő, külügyminiszternek nyaralót nyújtó luxusjacht. Azt is ellenőrizni akarom, hogy a közös vagyonunk elköltését hatékonyan teszik-e. Nekem senki ne mondja azt, hogy ha a CÖF nevű gongo, azaz álcivil szervezett az állami cégtől kapott támogatásából másodpercenként 800 ezer forintért forgat kisfilmeket, akkor az hatékony felhasználás! Mert nem biztos, hogy az ellenőrzési szerv vezetőjévé kinevezett korábbi pártpolitikus árgus szemekkel figyeli, hogy az őt kinevező, a fizetését adó kormányzat hogyan is bánik a közvagyonnal.

Vagyis ki őrzi az őrzőket? Hát mi, a polgári nyilvánosság!

Különösen igaz ez akkor, amikor az állam ingyen juttatja vagyonhoz! Legyen az a jegybank, egy egyetemet fenntartó alapítvány vagy bármi!

A polgári fejlődés, mely a reformkorral indult, 1848-cal, majd a boldog békeidőkkel folytatódott, szép ívét adják a magyar történelemnek. Közbejött a bolsevik uralom – A tanúból tudjuk, hogy a duma bojkottja azt jelenti, mindenki fogja be a pofáját… –, ahol a népnek semmilyen ellenőrzési jogköre nem volt, a bolsevik uralkodó elit azt csinált „a dolgozó nép” vagyonával, amit nem szégyellt. Míg Pelikánéknál csak krumpli volt vacsorára, addig Virág elvtársnak malacsültet tálaltak fel.

Többek közt ez vezetett 1956-hoz is. Harminc évvel ezelőtt, nyíló csipájú tinédzserként pedig abban bíztam, azok az idők elmúltak. Most úgy tűnik, mégsem.

Közös adóforintjaink eltitkolásának szándéka visszalépést jelent egy polgárosodáson kívüli, neobolsevik-neoabszolutista világ felé.

Akkor Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Deák és Pongrátz Gergely küzdelmei hiábavalónak bizonyulnak. Biztos ezt szeretnénk?