Csend-esély

betlehem, karácsony, Szent Család
Pixabay

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Nos, nem úgy alakult, ahogy azt húsvétkor reméltük. Karanténból karanténba jutottunk, emberi találkozásaink minimálisak maradtak, gyakorlatilag csak a munkahelyen vagyunk együtt. Digitális összejövetelek, az idősek védelmében bevezetett majd ugyancsak az ő védelmükben megszüntetett vásárlási idősáv, kijárási korlátozás és a többi.

Egészen hétfő délig azt sem lehetett tudni, tartható-e nyilvános éjféli szentmise vagy karácsonyi istentisztelet. (Humorosan mondhatjuk, bár a plébános, tiszteletes úr zsebében ott nyugszik az igazolás, hogy „munkába” megy, de a híveknek nincs ilyen.) Húsvétkor is nehéz volt úgy át- és megélnem a szent három napot, hogy a szertartásokat csak egy számítógép képernyőjén figyelhettem. Szenvedtem attól, hogy nem volt nagycsütörtöki elcsendesedés, nagypénteki keresztút, nagyszombati szentsírőrség és feltámadási körmenet. Furcsa volt, idegen volt. A hitélet közösségi megélése személyes találkozás nélkül nem az igazi, hiszen – ahogy januári interjúnkban Fábry Kornél atya fogalmazott a közelgő Eucharisztikus Kongresszus kapcsán –

ha tudom, hogy nem vagyok egyedül a hitemmel, az engem is erősít.

Azért nem kell rögtön szentté avatni a kormányzatot a korlátozások szentesti feloldása miatt (mint tudjuk, Lenin elvtárs is visszaadta a gyerekeknek a labdát, pedig akár közéjük is lövethetett volna), de az utolsó pillanatig kivártak és mérlegeltek. A döntés nem késői, manapság már nem kell postagalambokkal, távirattal, expresszlevélben stb. értesíteni a híveket, hogy jöhetnek éjféli misére vagy sem, a digitális korszak adta lehetőségeknek köszönhetően gyakorlatilag egy pillanat alatt bárki elérhető. Még a Marc Prensky által digitális bevándorlóként aposztrofált éltesebb korosztály is, akik az utóbbi időben korukat meghazudtolóan gyorsan sajátították el a számítástechnika számukra szükséges szintjét.

Tehát jó vagy sem a szentestei szabadság? Egyrészt pszichológiai, szociálpszichológiai konferenciát lehetne rendezni abból, mennyire fontos a közös ünneplés, elmaradása milyen hatással van az egyén és a közösség lelkére, viselkedésére. Fentebb már írtam a húsvéti ünnepkör elmaradásának rám gyakorolt hatásáról. A mérleg másik serpenyőjében pedig ott van az a fránya vírus, mely ugyan mindössze néhány tucat nanométeres, de mégiscsak térdre kényszerítette az emberiséget, a gazdasági és politikai hatalmasságokat.

És a Covid nem válogat aközött, hogy hívő vagy nem hívő az illető, csak boldog karácsonyt kíván az egy éve nem látott szerettének az ország túlsó felén vagy áhítattal énekli az Mennyből az angyalt az egyházközsége híveivel.

A vírus fertőz és gyilkol.

Ez a dilemma bennem is, de tudom, hogy sokunkban, akik igyekszünk felelősen gondolkodni és cselekedni, megvan. Nem kell virológusnak lenni ahhoz (bár ebben az országban tízmillióan képezték át magukat egy hét alatt e habkönnyen elsajátítható szakma Nobel-díj-várományosává a Facebookon), hogy tudjuk, a saját szervezetünkben is jelen lehet az a kis bigyó, amit mi talán könnyedén kiheverhetünk, másnak viszont a vesztét okozhatja. És ahogy a hírekben olvashattuk, a hazai történelmi egyházak vezetői is tisztában vannak ezzel a veszéllyel. Úgy vélem, felelősen döntöttek: ahol nagyobb tömeg várható, ott a jogi lehetőség ellenére inkább nem tartják meg az éjféli szentmisét vagy karácsonyi istentiszteletet.

Én is azt tanácsolom,

ünnepeljünk vidáman közösen, de az egymás iránt túlcsorduló szeretetet át lehet adni olyan távolságból is, ami a vírusnak áthidalhatatlan.

Az éjféli szentmise, a karácsonyi istentisztelet vagy a nagyobb ünnepi vacsora után nem kell önfeledten ölelgetni a ki tudja, mióta nem látott tök aranyos nyolcvanpluszos Jucika nénit,

a kétméteres „távolságból” szeretettel kimondott szavak, a maszk felett mosolygó szemek is alkalmasak kommunikációra.

És afölött sem török pálcát, aki saját vagy szerettei egészségét féltve nem vesz részt a közös ünneplésben. A kísértés ellenére Jézus sem vetette le magát a jeruzsálemi templom párkányáról a tömeg szeme láttára, pedig mekkora „istenkirály” lett volna – a szó szoros és átvitt értemében is –, ha a halállal fenyegető mutatvány után sértetlenül felállva közli, hogy ő a Messiás. A Megváltó azonban isteni ereje tudatában is azt mondta:

Ne kísértsd Uradat, Istenedet!

E szavakat korábbi plébánosunk is idézte néhai Nagymamámnak, aki magyarázkodni kezdett, az ónos eső alatt miért nem tudott elmenni karácsony másnapján a misére. A veszély az ima mellett csak akkor kerülhet el minket, ha az „ora et labora” elve alapján teszünk is azért, amiért imádkozunk.

Jézus kétezer évvel ezelőtt nem nagy csinnadrattával érkezett az emberek közé. Családja, a napkeleti bölcsek és néhány pásztorfiú kivételével senki nem tudott megszületéséről. Csendben, barmok közt fekve, jászolban nyugodva töltötte első földi éjszakáját.

Kell-e ennél több nekünk? A posztmodern fogyasztói társadalomban

miért akarunk többet, mint ami az Istennek elég volt azon a betlehemi éjszakán?

Egy imádságos elcsendesedés szeretteink szűk körében éppolyan kedves lehet Isten előtt, mint az éjféli nagymise vagy ünnepi istentisztelet áhítata. Esélyt kaptunk mindkettőre. Ha úgy akarjuk, akkor csend-esélyt, szentség-esélyt.

Áldott, békés, valamint egészségben, szeretetben töltött karácsonyt kívánok az Alfahír szerkesztőségének minden tagja nevében!