Írástudók és a háborús pszichózis

újságírás; sajtó
Illusztráció
Shutterstock

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Kicsit mindig fellengzősnek, amolyan értelmiségi elitkedésnek tartottam a kifejezést, hogy „az írástudók felelőssége”. Miközben kétségtelenül létezik, olyannyira, hogy soha nem éreztem erősebben, hogy mennyire nagy a felelőssége az írástudóknak. Abban van szerepük, hogy milyen irányba vannak hatással a befogadó közegre – egy egész társadalom hangulatára, viselkedésére, az emberek egymás közötti viszonyára. Amit – tapasztalataim szerint – az egészségesnél sokkal erősebben határoz meg a politikai meggyőződés, pártszimpátia, a miniszterelnökhöz való viszonyulás. Utóbbira személyes példa: több évtizedes barátságnak egy olyan vita után lett vége, amelyben elhangzott irányomba az, hogy „Neked szeretned kell Orbán Viktort, mert ő csak jót tett veled!”

Hogy egy amúgy értelmes és kedves ember ilyen szürreálisan sarkos kijelentésre, indulatos felszólításra ragadtatja magát, abban ott van azoknak az írástudóknak a felelőssége, akik olyan célvezérelt módon végzik a munkájukat, amiben csak az számít, hogy a politikai ellenfelet ellenségnek, minden eszközzel a lehető legördögibb rossznak állítsák be, míg a saját oldalukat a tévedhetetlen jónak. Amit az ember ezzel a tevékenységükkel összefüggésben felfoghatatlan baromságnak tart, hiszen látja, tudja, hogy amit a másik ír, mond, az egészen egyszerűen nem igaz, azt az a bizonyos másik, aki írja, mondja a baromságot, a valótlant, azért teszi nyugodt szívvel, szégyenérzet nélkül, mert a valóság lényegtelensége mellett a remélt politikai cél az egyetlen, ami számít. Ez az írástudói/értelmiségi mentalitás pedig be is árazza, hogy az illető hogyan viszonyul a saját tehetségéhez, képességéhez.

Amikor tavasszal úgy döntöttem, hogy élek a lehetőséggel, és külsős szerzőként publicisztikákat írok az Alfahírre, volt bennem egy kis izgalom, hogy hogyan fog ez nekem menni. Ezt megelőzően pontosan három évig nem voltam aktív részese a magyar közéletnek olyan formában, hogy annak történéseivel összefüggésben munkajelleggel megírtam volna a véleményemet. 2008-2018 között, tehát pontosan egy évtizedet töltöttem el a média világában. Dolgoztam napilapnál, hetilapnál és online felületen is. A legnagyobb hálát érzem mindenki irányába, aki bízott bennem, aki lehetőséget adott, aki tanított. Amikor azt mondom, hogy mindenki irányába, akkor azt a lehető legőszintébben érzem így, és gondolok köztük olyanokra is, akikben emberileg és/vagy szakmailag is csalódtam.

Személyesen neheztelni senkire nem tudok közülük, mert úgy működöm, hogy ha valaki, valaha kedves, segítőkész, jószándékú volt velem, akkor arra haragudni akkor sem vagyok képes, ha egyébként lenne miért. Ha tetszik, ez nekem egyfajta bárgyúságom, balekságom, amit viszont jó szívvel tudok vállalni egy olyan világban, hangsúlyosan a mi magyar világunkban, amelyben emberek egyfajta háborús pszichózisban élve mindennapjaikat, néha döbbenetes stílusban szórják szerteszét szidalmaikat, gúnyolódásukat, halált kívánó válogatott átkaikat, a másikat sokszor emberi mivoltában megalázva. Abban, hogy emberek ilyen lelki állapotba kerüljenek, semmilyen szerepet nem szeretnék, és nem is tudok (értsd: képtelen vagyok) vállalni. Az ellenkezőjében annál inkább: a felelősségemet ebben szeretném, és reményeim szerint tudom is megtalálni.